Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Nászajándék — 13. fejezet: A fedélzet

 

 

 

A fedélzet

Már megint egy folyosón találta magát. Újabban folyton egy folyosón találta magát. Ha az elmúlt napokban történteket valami alapján részekre, mondhatni, fejezetekre kellett volna bontania, talán az lett volna a legkézenfekvőbb aspektus, hogy megint egy teljesen másfajta folyosón találta magát. Ez a folyosó rikítóan fényes volt, amit tovább erősített, hogy minden falon olyan fehér volt a burkolat, mintha csak most vették volna le róla a védőfóliát.

– Itt nincsenek terminálok – szólt mintegy megtörve a csendet a tiszthez.

– Hogy mondta?

– Az űrállomáson valahány méterenként el volt helyezve egy terminál, azt gondoltam volna, hogy ezt a koncepciót az űrhajón is folytatták.

– Na, akkor most figyeljen! – mondta az ezredes, miközben az arcára kiült ugyanaz a mosoly, ami mindannyiszor megjelent rajta, amikor úgy érezte, hogy valami újat és érdekeset mutathat azoknak az embereknek, akiknek amúgy egy átlagos napon semmi érdekeset nem tudott volna mesélni.

Véletlenszerűen választott egy pontot a fehér falon, rátette a tenyerét, és a mutatóujjával négyet koppintott. A tenyere körül megjelent egy két méterszer másfél méteres, piros téglalap, a bal felső sarkában a kutatószervezet logójával, és mintha egy érintőképernyős monitor lenne, választható menüpontok rajzolódtak ki a kereten belül. Ahelyett viszont, hogy bármit megjelölt volna közülük, beljebb ment egy kicsit a folyosón, és a szemközti falon ugyanúgy eljátszotta a négy koppintásos rituálét. A piros rajzolat eltűnt az eredeti helyéről, és az új pozícióban jelent meg a tiszt tenyere körül. Majd, csak hogy megerősítse a produkciót, visszajött hozzá közelebb, és a mellette levő falon ismételte meg a mutatványt.

– Az egész hajó egy hatalmas terminál. Még erősen béta teszt alatt van. Nem érhető el benne minden rendszer, és sokszor hibára fut; de az esetek többségében kimondottan kényelmes tud lenni. Illetve, ha időközben újabb emberek jönnek fel a hajó fedélzetére, nem kell nekik minden esetben új munkaállomást kiépíteni.

– Ezek valahogy kimaradtak a tájékoztató anyagból, pedig sokkal érdekesebb olvasmány lett volna.

– Bevallom, annak a tájékoztatónak sok célja volt, de egyik sem az, hogy teljes körű tájékoztatást kapjon. Ráadásul mi van, ha a liftbe való beszállás előtt meggondolja magát?! Valljuk be, komoly esély volt rá. Akkor rengeteg titkos információt adtunk volna magának a semmiért cserébe. De innen most már nem fog visszafordulni. És nem csak azért, mert hetekig nincs betervezve visszaút a földre. Látom a szemén, hogy most már a végére akar járni mindennek. Most már tudni akarja, hogy pontosan mi folyik itt.

Nem tudta eldönteni, hogy az ezredes kezdte-e kiismerni őt, vagy ezt mondta volna bárkinek, aki a helyében lett volna. Igazából mindegy is volt. Az adott helyzetben meg kellett birkóznia azzal az érzéssel, hogy mindenki felismeri, mindenki megkérdezi tőle, hogy “te vagy-e az a valaki, akiről hallottam, hogy valaki”; miközben ő nem csak az itteni emberekről, de még az űrhajóról és az űrbázisról sem hallott soha semmit. Mielőtt beszervezték ebbe a programba, a legtöbb, amit tudott, hogy valamikor régen valakik leszálltak a Holdra, mármint ha nem egy hollywoodi stúdióban forgatták az egészet; mert bár a személyes véleménye az volt, hogy a Holdraszállás egyébként megtörtént, ő személy szerint semmilyen meggyőző bizonyítékkal nem találkozott igazából, csak a tévében látott egy dokumentumfilmet. Sokszor gondolt arra, hogy igazából arról sem tud semmit, hogy a szülei igazat mondtak-e arról, hogyan jöttek össze, vagy rengeteget szépítettek a történteken; mert azért nem elítélhető, ha két ember részegen elfelejt védekezni, és ezt a történetet nem így szeretnék továbbadni “életük értelmének”; hát valami hasonló érzései voltak azzal kapcsolatban, hogy a világ a technológiával és az űrutazással jelenleg milyen fejlettségi szinttel és eredményekkel rendelkezik, és azt hogyan állítja be a médiában. De most itt van előtte, alatta, mellette és felette ez a technológiai csoda, ami mindent, amire emlékezett, akár megtörtént, akár nem, egy alacsonyabb technológiai kategóriába sorolja; így hát már minden korábbi vita, ami arról szólt, hogy azok a valamik megtörténtek-e, vagy sem, végérvényesen elavulttá váltak. Kit érdekel, hogy valóban leszállt-e az emberiség a Hold felszínére, ha éppen egy olyan űrhajón áll, ami vélhetőleg pillanatok alatt el tudja őket vinni a Marsra, vagy akár még tovább is?!

– Jöjjön már, ne gondolkodjon annyit! – szakította meg a gondolatmenetét az ezredes. – Igazából nem áll jól magának! – élcelődött tovább.

Fogalma sem volt arról, hogy ez a hajó mi minden újdonsággal lepheti még meg; csak abban volt biztos, hogy nincs vége az újdonságok bemutatásának. Úgy érezte, nem lőhették le az összes “poént” már a beszállás után egy perccel. És valóban, ahogy tovább mentek befelé a hajó belsejébe; minden egyre modernebbnek, minden egyre korszerűbbenk tűnt; bár egyre jobban erősödött benne az az érzés, hogy eddig fogalma sem lehetett arról, hogy mit jelentett a “korszerű” szó. A kor csendben elhaladt mellette, vagy már születése óta előrébb járt, mint az általa ismert világ; de erről persze nem tudhatott.

Már most úgy érezte, hogy egy ismertlen világ vár rá, amit be kell járnia, fel kell térképeznie; és ez még igazából csak az az eszköz volt, amivel el szerettek volna jutni valahova.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2025-09-18 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.