Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Csengődi Péter: Minden arc idegen, kivéve egyet

 

Minden arc idegen, kivéve egyet



Ügyetlenkedem a két bőrönddel a szűk folyosón, előttem egy férfi a szokottnál is lassabban lépked. Szándékosan nem siet. Úgy jár, sugározzon róla, hogy megteheti. Oldalt ki szeretnék lépni, véletlenül pont elém billen, már majdnem szólnék, hogy engedjen át, de megfordul, szemöldökében pírszing van, nyakán tetoválás, szemei ok nélkül mérgesek. Meghátrálok, visszasorolok a képzeletbeli keréknyomba.

A kijárat előtt nem sokkal az érkezőkre várakozók állják az utam. Egy öltönyös férfi kezében egy iPad-et tart, a képernyőjén hatalmas betűkkel a cége neve, nem messze tőle egy szakadt – valószínűleg divatból szakadt – farmeros, fiatal srác szobrozik, az ő kezében egy vonalas spirálfüzetből kitépett lappal, amin a betűk olvashatatlan firkálmányok.

Mögülük előigyekszik egy hosszú hajú fiú, akinek a pár órája borotvált arcán még látszottak apró horzsolások. A nyaktetkóshoz lép, összeölelkeznek, keményen, férfiasan, ököllel verik egymás hátát. Aztán mégis győz bennük az ösztön, magukhoz szorítják a másikat, összeér a mellkasuk, az alsó tájékuk, a szájuk. A nyaktetkós keze finoman, csiklandozóan kúszik fel a hosszú hajú koponyájának aljáig, és tekergeti a hajszálak tövét. Aztán megállnak, szégyellő tartással és szapora léptekkel indulnak a kijárat felé. Közben nézik, ki bámulja őket. Lopva mindenki, nyíltan senki.

Este van, mikor sikerül végre átlépnem a szolgálati lakás ajtaját. Bemutatkozunk egymásnak a lakótárssal. A feleségéről és a gyermekéről kérdezem. Tőmondatokban válaszol, hamar túlesik rajta.

Másnap reggel a hatos buszon indulok az iroda felé. Egy kisfiú és egy kislány rosszalkodnak. Az anyjuk egymaga próbál köztük rendet teremteni, amit a tömeg is nehezít. Egy váratlan, mégis természetes kérdés akasztja meg.

Aput mikor látjuk legközelebb? – kérdezi a kislány.

A szigorú arc elgondolkodóba, megijedőbe vált.

Holnapután teszlek le titeket nála, ott töltitek a hétvégét, aztán hétfőn a suliból hozzám jöttök haza – hangzik végül a válasz.

Körülöttük az utasok úgy tesznek, mintha nem hallanának semmit.

Leszállok annál a megállónál, amiről úgy gondolom, hogy a legközelebb van az irodához. Mérgelődve nézem a távolban, hogy akadt volna jobb is. Félrehangolt gitár töri meg a gondolataimat, a hang forrását keresem, egy csapat suhanc az, rongyokba öltözködve, a falnak dőlve zenélnek, ahogy épp a kedvük tartja, derűs, mesterkélt mosollyal az arcukon. A középsőn vastag pulóver van, de a lába csupasz. Egy kartondarabra van írva, hogy pénzt gyűjtenek, dél felé utaznának.

A nap végén, az irodából a lakásba menet a gyalogutat választom. A nagy kereszteződésnél egy tükröződő kirakatot bámulva veszi észre egy nő, hogy elcsúszott a fejkendője. Lekapja, tar fején, nem sokkal a homloka felett, égési sérüléshez hasonló varok díszlenek. Újrahajtogatja a kendőt, és a fejére köti, akkurátusan, hogy mindenhol takarja, ahol kell.
Az egyik buszmegállóban ülve egy tini a tenyerébe temeti a fejét. Csörög a telefonja, azonnal kikapja a zsebéből, de hezitál, válaszoljon-e a hívásra. Végül a füléhez tartja, pár szó váltása után könnycseppek indulnak meg az arcán, és az irányíthatatlanul remegő száján lassan megformálódik egy határozottan kivehető mosoly. Visszateszi a telefonját a zsebébe, felkapja a földről a táskáját, és nagy lendülettel szaladni kezd. Hatalmasat csattan a válla, ahogy a kapkodás miatt a buszmegálló tartóoszlopába üti. A többi várakozó arca eltorzul, nem hallatszott, de a mimikájukon lehetett látni, hogy felszisszentek. A lány úgy szaladt, mintha észre sem vette volna.

A lakásban ledobom magam a kanapéra, és ösztönösen kapcsolom be a tévét, nem vagyok tudatomnál. A lakótársam érkezik meg, ahogy közelednek a folyosón, két beszédhangot hallok felváltva. Egy fiatal lányt mutat be nekem. Felállok, nem akarok tiszteletlen lenni, de egy gyors kézfogás után erőtlenül zuhanok vissza a helyemre. Az ablaküvegről visszaverődött képen látom a lakótársamat, hogy átkarolja a lány derekát, mikor azt hiszi, a falak már takarják mozdulatait.

Másnap délre megyek ki a repülőtérre, két bőrönddel ügyetlenkedem. Úgy érzem, a helyet már ismerem, de minden arc idegen, kivéve egyet, a padon ülő, szemöldök pírszinges, nyakán tetovált férfit, aki a párás hőségben felváltva törölgeti arcáról az izzadtságot és a könnyeket.

 

 

  
  

Megjelent: 2024-06-29 20:00:00

 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.