Dávid József: A kis karmester
A kis karmester
A mai kor embere génjeiben hordozza a természet szeretét. Ez a vonzodás még azokból az időkből származik, amikor a barlang mélyén, pattogó tűz fényénél hallgatta az erdő állatainak minden zsivaját, vagy erdőn-mezőn barangolva, élelmet keresve köszöntötte ismerősként az őt símogató növényeket.
Nem véletlen tehát, hogy lakásunkban növényeket nevelünk, vagy négylábú, szárnyas, vízben élő állatokkal vesszük körül magunkat. Különösen igaz ez akkor, ha valaki egy panel lakásnak nevezett barlang ötödik, záró szintjén él.
Történt, hogy a télen, mikor dörömböltek a mínuszok és az embereknek még a lelke is fázott, a lakás úrnője az erkélyen asztalt terített az éhes égi vándorok részére. Mivel lakásunk erkélye a szomszéd tányérja helyett egy takaros, de zsebkendőnyi erdőre néz, ezért jöttek is a korgó begyű jövevények szép számmal. Rigók, verebek, meg ki tudja mely népség képviselői lakmároztak a jó falatokból. Ha már melegebb toll ruhát nem is tudtunk nekik adni, legalább éhüket csillapították. Meg az is vezérelt bennünket, hogy akkor kétéves, Szabolcs nevű trónörökösünk orrát az erkélyajtóhoz nyomva ismerkedhetett a lakás melegéből a kis éhenkórászokkal.
Elmúlt a hosszú, hideg tél és kicselezve a tavaszt, egyből beköszöntött a rekkenő nyár. Az emberről lekerült a meleg ruha, az erkélyen kiürült a madarak terülj-terülj asztala.
A nyitot erkélyajtó éjszakánként alig-alig adott enyhet e fortyogó beton katlamban.
Először fel sem tünt, hogy valami megváltozott körülöttünk atól kezdve, hogy a forróság miatt 'erkély-ajtót' nyitottunk a kinti világra. Csak néhány nap múlve kezdett tudatosodni az a tény, hogy hajnalonként, mikor a Nap úrfi is csak ébredezik valahol a messzi távolban és az éj sötétje szürkére váltja pizsamaját, rendszeresen megjelent egy rigó az erkély korlátján. Aki természetben lakik, ismeri az erdő rendjét. Előbb egy-kettő madár elkezdi trilláját, majd ébredésük után a többiek is csatlakoznák hozzájuk. Erkélyünkön karmesterünk az elsők között zendít rá hajnali énekére és szólamát követi az erdő többi madara. És ebből csodálatos madár fütty szimfónia kerekedik ki, ahol a vezér dalnok megadja a hangot, és a beton dzsungel kellős közepén megőrzött pici való világ többi lakója csatlakozik hozzá. A dallam minden reggel más, de a zenekar tagjai tudják a dolgukat, és követik vezetőjük művészetét.
És milyen az ember? Az első napokban bosszúsan vettem tudomásul, hogy madár szimfóniára muszáj ébrednem. Ilyen korai órában még igancsak kívánatos a pihe-puha ágyikó. Nem beszélve arról a tényről, hogy néhány méterre, a nyitott erkélyajtó másik oldalán egy igen csak pontos kis ébresztő óra adja tudtomra hogy az élet már elkezdődött és a világrendje az, hogy az ember is csatlakozzon e korai ébresztőhöz.
Bosszúságom azóta elmúlt. Inkább figyelem, hogy naponta milyen új dalammal szólítja sok-sok társát a vezető muzsikus közös zenélésre. Ha értenék a madarak nyelvén, biztos, hogy lekottáznám ezt a muzsikát és lefordítanám az emberek nyelvére. Nagyon szép zenemú kerekedhetne ki belőle.
Mivel ehhez nem értek, így marad az, hogy a beton dzsungel közepén legalább néhány percre újra a természet részesének érezhetem magam és gondolatban azzal a távoli ősömmel találkozom, aki valaha abban a barlangban hallgatta az éjszaka neszeit.
Megjelent: 2024-06-11 20:00:00
 |
|
Dávid József (1960-2013) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
