Keresés a honlapon:

Antal Anikó Zsuzsanna: Madárjóslat IV. -gerlék és galambok-

 

 

 

 

 

Madárjóslat

 

IV. -gerlék és galambok-

 

Sára a nyarakat és szinte minden iskolai szünetet a legtöbbször a Szamos mellett töltötte anyáméknál, mivel húgomnak mint orvosnak és sógoromnak mint ápolónak, dolgoznia kellett, olykor huszonnégy, de az is előfordult, hogy negyvennyolc órában. Hiába, az élet nem áll meg, még a legszentebb percekben sem, főleg a kórházban, ahol ennek a háromfős családnak elkezdődött a mondhatni tragikus élete, hiszen húgom és sógorom ott ismerkedtek meg.

A kórház nem csak egy akármilyen épület volt, hanem szakrális hely. Az élet egészét szimbolizálva a szülészettől kezdve a halottasházig, a létezés minden stációja képviselve volt egy miniatűr világegyetemben, hatalmas gesztenyefákkal körülvéve. A parkban a mohával lepett padokon sokszor elidőztek a betegeket látogató rokonok, a néma imákat mondó, gyógyulásra és csodára váró betegek. Én is számtalanszor ültem az árnyas gesztenyefák lombjai alatt látogatóként és betegként egyaránt. Így visszagondolva ezekre az időszakokra, nem is tudom melyik volt a szomorúbb, de bevallom, szerettem betegként lenni a kórházban, mert olyankor kiszakadhattam az otthoni környezetből, az egész napos robotból, az uram kiszolgálásából. Amikor tudtam előre, például a méhem kivétele előtt, hogy több napra be kell feküdjek a nőgyógyászatra, mindent alaposan, tervszerűen előkészítettem, napokra előre megfőztem, több adag ételt lefagyasztottam, bevásároltam, hogy otthon a távozásom ellenében is rend legyen, mert enni kell, ráérősen, komótosan, ahogyan én - az urammal ellentétben- soha nem tudtam, mivel mindig ugrásra készen álltam, neki szedtem a levesből az első merőkanállal, én csak kapkodva ettem, mert már azon gondolkoztam, hogy hozzam szépen tálalva a következő fogást, nekem meg se kottyant a sietség, megtanultam igazán gyorsan enni. Aki látott néha, csak annyit látott az egészből, hogy falok. A munkahelyen is gyorsan ettem, szülésznőként, később pedig nővérként nem igazán volt nekem időm arra, hogy minden falatot alaposan megrágva lenyeljek.

De amikor betegként a kórházba kerültem, akkor minden lelassult körülöttem. Nem szolgáltam ki azokban a napokban senkit sem, persze ahogy erőm engedte, segítettem a lábadozó szobatársaimnak inni vagy felöltözni, és mindezt vissza is kaptam, mivel különös szövetség alakult ki közöttünk, a méhet, mellet és számtalanszor reményt vesztett nők között a klórszagú kórteremben. Magamban olykor elmosolyodtam, no, most engem gondoznak, most nekem főznek, nekem hoznak tálcán elrendezett ételt, főleg a nagyműtét után, amikor mindent kipakoltak belőlem odalentről, méhet, petefészket és ezekkel együtt számtalan álmomat. Gyermekem soha nem volt, még teherbe se tudtam esni, bár ez nem tudás kérdése ugyebár, vagy adja az Isten, vagy nem, így pár nap alatt túltettem magam az egészen, hiszen van énnekem mivel és kivel törődni. Ott az uram, ott a szomszéd Pali gyerek, aki szellemileg sérült, mindenki fogyatékosnak mondja, falu bolondjának, de velem olyan szépen elvan, én valahogy mindig megnyugtatom, főleg amikor rohama van, és az anyjáék nem tudnak időben hazaérni a napszámból. És ott van nekem Sára. Hiába távol, más városban, de ott van.

A sógorom a húgom temetése után megtiltotta, hogy időt töltsek az unokahúgommal. Nem látogathattam meg hetente, persze az uram is ludas volt ebben, mert féltékeny volt mindenre és mindenkire. De Sárát valahogy nem tudtam nem figyelembe venni, félve mondom ki, nem tudtam nem szeretni.

Titokban hívtam fel, néha ő is titokban hívott, és olyankor csak suttogott a vezetékes telefonba, nehogy az apja meghallja, hogy kivel beszél, sőt nehogy meghallja, hogy valakivel mer beszélni egyáltalán, a sógorom mindig a magas telefonszámlára fogta, pedig az igazság teljesen más volt, talán bűntudat, talán félelem, hogy kiderül, sógorom sajnos nem a legszebben bánik Sárával. Egyszer úgy találkoztunk titokban öt percre, hogy tudtam, Sára Budapestre utazik és a vonat megáll a mi városunkban is, így kimentem az állomásra, volt pár percünk, hogy megöleljük egymást, egy kis csomagot is készítettem neki, hogy ne legyen annyira gyámoltalan ott fent a fővárosban. Sütöttem neki pogácsát, főztem borsólevest, mert ezeket szerette ám Sára, de sajnos az anyja halála óta nem igazán ment neki az evés. A vonaton az ajtóban, ahogyan szorosan magamhoz öleltem, éreztem a bordáit, benne pedig nyugtalanul kalapáló szívét. Szép volt Sára, de zaklatott, szemében mindig ott ült a mély szomorúság, még akkor is, amikor nevetett. No, van már valakid? - kérdeztem rákacsintva. Nincs. Nincs nekem senkim se - felelte.

Amit még szerettem a kórház parkjában, az a lombokon megbújó gerlék hangja volt. Délutáni sétáimon, mindig megálltam a kórházi büfénél, hogy vegyek egy hosszú kávét, mindig fehér műanyag pohárban adták, jó sok tejszínhabbal. A kávét kortyolgatva ültem egyedül a padon, és sokszor belefeledkeztem a gerlékbe, a búgó turbékolásukba, csak figyeltem őket, ahogy egymás mellett ülnek, fejük finoman összeér, nyugodtak voltak, szépek, szelídek, egyszerűek, mint az igazi, őszinte szeretet. Kívánom, hogy legyen neked is egy gerléd, mondogattam néha unokahúgomnak.

Egy nyáron, amikor Sára anyáméknál nyaralt, hazahozott magával egy dobozba tett galambot a szomszédból. Fehér szárnyai voltak, szürke beggyel, a nyaka szinte feketébe borult, de ahogy rásütött a nap, a kis pihés tollak a zöld árnyalatainak színjátszó pompájában ragyogtak, akár egy smaragdzöld nyaklánc. A szomszéd Lajos galambokat tartott, és amikor Sára még kicsi volt, szeretett hozzá átmenni, hogy megnézze, ahogy a madarak kirepülnek a galamdúcból, és kisvártatva visszaszállnak. Sára levelethordó galambot szeretett volna, elképzelte, ahogy leveleket írhat majd a világ minden tájára, ahová szabadon viheti szavait a madara. Ezt az egyet is azért hozta haza, hogy majd postagalambot nevel belőle, olyat, ami titkokat hordoz a csőrében, talán írhat majd egyszer valakinek a messzi távolba szerelmes sorokat, kacskaringós betűket. Etette, itatta a szárnyas jószágot, de egy nap, azt vette észre, hogy a madár sántítani kezdett az egyik lábára, aztán már rá se tudott állni, később pedig, ahogy az ölében tartotta, és figyelte a madár gyönyörű tollait, azt látta, hogy a szárnyak tövében kis bogarak bújnak meg, több tucat is lehetett és állandóan mozogtak, nyüzsögtek, mint a tetvek.

Ezután nem mert többé a galambhoz nyúlni Sára. Vizet adott neki, etette, itatta, de nem fogta törékeny ujjai közé. A galamb soha nem repült ki a dobozból. Nem tudta kibontani a szárnyait.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-03-29 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.