Keresés a honlapon:

Magén István: Gólyák

 

 

 

 

Gólyák

 

Szuszog, mint egy mosógép, duruzsol, mint egy alig használt kémény. (A tömegsírral szemben, ahol a fénysugarakat irányítják.) És újra. Beszélsz bolondságokat, egyszerűen, és szertartásosan, gyengéden és nevetségesen. Megállapodok a magam keretei között, a magunk szabályai szerint. Egyék, igyák a szavaimat, mondja a próféta. A néma piszmogva cigarettára gyújt, egy kis füvet kever, repül, mélybe zuhan, mint akit a folyóba dobtak. Egyszerű szerkezet az egész, rugóval, lapáttal, keverő kanalakkal. Darálni is lehet vele.

Alaktalan folt borul a világ hasonlatosságaira.

Keresem a cimboráimat, akik nagy üzletet kötöttek, egy óra múlva hívjon vissza, mondta a cimborám, mikor felhívtam telefonon. És akkor le akartak nyelni. Előráncigáltam a részeg, nagy ívű, kapucnis esőkabátomat. Vannak olyanok, a legtöbbjük rossz ruhájú tolvaj, akik egyetlen sérülés nélkül megúszták.

Az erdő sóhajt, a kutyám izgatott szájjal vonít. Eldobom a kalapomat, sírnék, de inkább közlekedek. Mi van túl a szobám falán? Beszélgetek a verebekkel. A fák ágai között motyog egy fiatal fa. Ezt csak azért mondom, mert elbődült egy hang, tiszta, mint a leszűrt tej. Arra mentem, kalappal a fejemen. Száll és repdes, meglegyinti az ostoba arcot. Tél van, a megfagyott kalap a földön. Jó kalap, jó termetű, szép arcú. Halkan szuszog, mint a favágó, aki a fáját fűrészeli. A verebek ijedt szívvel engedelmeskednek. Felnézek az égre, idelent szőlőszem csillan, csak az a kérdés, ki fog előbújni? A megkínzott, fagyott föld feltámadni készül. A tücsök megijed az embersírástól, nevetnie kellene, inkább sír.

Az éjjeliszekrényemen egy halom kacat. Ez már a dolog nyele és gerince. Előfordul, hogy magamban beszélek, nap-nap után egyre többet a hosszú pillanatokban. Komolyan, gyorsan eszem, mint a kő. Látom a farkasokat az udvaromon. Nézegetem őket csak úgy felülről, bánt a lelkiismeret. Körülbelül annyit érnek, mint amennyit az emberek meséje ér. Kilépek a tornácra, nem tépnek szét. Túl nagy a homály, és ők túl kicsik.

Finom, ezüstös mozgást észlelek a hátam mögött. Aki nem akar feltámadni, az nem is győzhet. Menekülök az újjászületés elől. Tűnődni születtem és visszafordulni. Visszaülök az asztalhoz, himbálódzom, imádkozom. Isten morogva dúdol, sorolja bűneimet.

+

Gólya száll. Kicsúszik a felhőből, előtűnik, felismerhetővé válik. Egyszer megérkezem az ég jámboraihoz, akik megszánnak. A szoba közepén álló tükör az ablakokon lógó függönyöknek lágyságot ad. A párnák suhogva fordulnak az öböl felé. Felforrósodik, időtlenül jelen van, az egész nem más, mint hagyomány és tűnődés. Az én szempontom sajátos érzékelésű, egyéni logikával. Jákob összeroskad a lajtorja alatt. A gólyák begombolják a kabátjukat, és kapkodva megigazítják a kalapjukat. Visszanéznek a levegőn át arra a helyre.

Hová megyünk? – kérdezi az egyik.

Bolyongunk erdőről erdőre, házról házra, mintha játszanánk – mondja a másik.

Eső csapkod, ha lehunyom a szemem, hozzám tapad a meleg – mondja a harmadik.

Annyit akartam mondani, hogy elutazom.

Tréfálsz. Nem tudod, milyen leszel később.

Megyünk, utazunk, egyre hangosabbak vagyunk. Talán átalusszuk a csörömpölést.

Beszarásig hűek vagyunk az ellenségeinkhez – szól közbe az első.

Talán az útjuk megszakad, és tapasztalattá válik. Helyesebb lenne elhallgatni a történetet. Ezeket a történeteket ismerősök írták háborúkról és birodalmakról. Aztán a gólyák sorolni kezdték a példákat, és tényleg, mintha imát mormolnának. Nagy beleérző képességgel derítették fel az eget.

A folyók ezüstös vonala lebegett a szemük előtt.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-03-25 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.