Keresés a honlapon:

Mórotz Krisztina: Natura

 

 

 

 

Natura

 

Haza az, ami engem választott, vagy én őt? Nyári alkonyokon könnyű vagyok, amikor talpig koszosan a kis fehér házam felé lépdelek. A föld színei a melegbarnák árnyalatai. Ha valaki kérdezi merre visz az utad, egyszerű a válaszom – Hazafelé, ahol az erdő a saját valóságom, szobám falát árnyak keretezik a föld gyengéden ráz ha nyakamon esőcsepp szánkázik... és a tizenhárom platán – Magritte pipái – erőt adnak. A platánok mindig vidáman intenek – lassúdad lebegés sétámon. Nagyanyám szavai jutnak eszembe egyetlen verse.

"Ne dícsérd napodat, míg nem lett este,

és estéidet mielőtt éjjé vált,

ne szólj az éjszakákról, míg a reggel

ködűző színeivel  fel nem szállt"

A gyaloglás egyfajta nyugalom megtapasztalása, a tiszta élet egyik formája. Kezem barnul a napnak sugarától. Szeretem a szelet. A szél füvekben nyugszik megtörve kalászait. A száraz téli füvek a szálviharnak is nehezek, vad csókot ad megvetéssel. Száj kiszárad a portól a víz elvesztésétől. Szomjam oltom. Hátizsákom vizet rejt, sohasem mást, banános csokit, mert 5 óra alatt nem érzek éhséget. Áramlat. Ki nem érzi az erdőben, hogy ott él igazán? A tűlevelű fák amik sosem karácsony formájúak, mint amiket gyermek kéz rajzol papírra. Ha vénülnek, göcsörtösek, száradnak, amikor a nedv megáll bennük repedeznek, várják a felhőket, a gomoly hoz megváltást ideig óráig. Először levelük hal. Holtidő. A gyökér enged a Föld hívásának egyszerre sírni kezd a fa. Nyekereg. Búcsúzik a földtől – nagy csend marad utána. Láttál dőlni fát? Minden elhalkul ekkor. A madarak ijedtek, és elhagyják fészküket utódaik a fát követik. Elpusztulnak.
Az ember elfelejtette, hogy fák uralták a világot. Ahová először fektetik a kisembert az a bölcső. A fa a te növésed. Meghallod Jószél fújását A szent fák sámánjairól olvasol, akik arany sarlóval fagyöngyöket szakítottak ünnepeik előtt.

Amikor szerelmes leszel a fehér fa törzsébe karcolod a szívet és szerelmed nevét. Az ember nem élhet csak emberek között. A fára szüksége van a földnek, szüksége a fák társadalmára. Földet – áldottat – a fák adnak neki. Nap ellen eső ellen lombok védik. Fákat kell ültetnünk. Ahhoz a nemzedékhez tartozom akiknek nem szabad emlékezni – amikor az ember lemondott sapiensi címéről. A gondolataim azokat a fákat kísérik melyek a jövőben nőnek. Lépek mint gyermek a tó irányába, a tavat én én hívom Gyöngynek.

Az egyik horgász a kövekről mesél, ahogy tenyerembe veszem. A kő keménysége itt a legnagyobb. A vízre boruló fák a legszebbek a tónál. Alázat a borulásuk. Jéghideg, tiszta édesvíz, ahol ez emberek az éltetőt érzik. Hát nem gyönyörű itt? Kérdik. Mólókat építenek kemény kavicsból, fekete földből és akácfákból, amiket elmos a víz sodra.

Újra és újra épít az ember…

A büszke fűz meghajol. Dús lombú fa. Két gyökér tartja a meredek tó partjába kapaszkodik. Párja egy másik fa, ami mindig árnyékot tart a tófarokban fekvő fának. Még mindig nem hagyja halni a fát a nagy kőris. Még mindig nem engedi a parttól el. Az övé. Ez az igazi szerelem. Ami tartja az hal hamarabb, a borostyán szíja a fa nedvét, fojtja. Mindketten tudják. Egyre feljebb kúszik az ág, hogy napfényt adjon a vízben fekvő társnak. A fák hűsége nem a tiéd. Soha nem fogod megérteni a szeretést, a játékot, a filiát, míg nem láttad e két fát. A már-már isteni szeretetről soha ne beszéljünk. Odébb almafa, kontrasztot húz a természet a náddal, ne fázzon és védi a jég éles nyelvétől. Tavasszal kibontja arcának szirmait… cukorbetegeknek szedtem össze a nyári almát. Egyet sem tartottam meg magamnak – adott ő másnak. A horgászok jó emberek. Lassan mindent megtanulok itt, de minden nap más Nincs két egyforma nap. Ha láttad Derszu Uzalát meg fogod érteni a nádat is. A nagy folyón a vöröslő nádat, mi a fagyhaláltól mentett két embert és még mindig ott a naplemente (őrzi az emlékezet egy filmrészletet) a fagyott víz felett. Az az én világom, ahol nők is horgásznak, csendben beszélgetünk hallgatunk együtt. A hallgatás összeköt és itt nem találsz rossz szót. Madártoll a kezemben… és szív alakú kavics… Mindennap más a tó, más a nád – a sikló tojásait a meleg déli kis dombon rakja le. Lassan cserélődnek a fák itt is -sok a juhar-madarak pottyantotta diófácska. A Nád hajlik de sosem törik- tudtad? és hódok rajcsúrjától hangos az éjjel.. Ez a hazám… Ahol mindent ismerek, ez a hazám, ahol estelen fűben fekszenek a kikericsek, őszikék, ahol annyi gomba nő. Ahol a virágok nevei szépek: margaréta, pipacs, kígyószisz, árvacsalán, keltike. A kidőlt fa vastag moha rétegén gombák nőnek.. Ahová ki kell jönnöm, érezni a Föld illatát ha lehajolok ahogy apám is tette minden kapavágáskor. Fel kell néznem az égre, hogy lássam a madarak röptét. Ahol megértem Thoreau világát. Petőfi Sándort, a nagy gyaloglót. Aszálykor a föld reped, és a napraforgók szomjasak mindegyik mellé jó lenne egy kis herceg, hogy szelídüljön a föld. Poros utak füveit faggatom. Áramlat súgja a folyó. Látom a repülő korsókat, és kelyheket, bízom abban, hogy mielőtt szomjaznék elsírják magukat és leszakadnak a vetésre... De a legszebbek a hajnalok, az alig derengések. Ökörnyálra tapadt hideg párák remegései.

Gaia sebei, Földanyánk arca ráncoktól barázdált.

Ess ess eső…

"Hallgass, és várd meg, mivel jött a nap,

Jó sorssal jön-e, segít-e, vagy rest-e,

Ne átkozzad, míg a fényeiből tart

És ne dícsérd, amíg csak nem lett este"

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-03-23 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.