Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: A. Alzheimer emlékére

 

 

 

 

A. Alzheimer emlékére

 

 

Te doki, tudom én, hogy csak egy beteged volt, aki alapján leírtad a tünetegyüttest, és az nő volt, Auguste. És nyugossza őt is az Isten, de vele tényleg a közepébe találtál, bár véletlenül, ennek a kórnak.

Mert nők, főleg nők, az istenadta nők betegszenek meg ebben a kórban. S látod, a te esetlírásod óta eltelt kilencven, érted? Kilencven év alatt csak nőtt a számuk, annyira, hogy Maurer elővett téged. Addig kutatott, míg rájött, hogy te voltál az első, aki meglátta ezt a szörnyű betegséget. És tisztelet neki érte, amiért elismerte a te elsőbbségedet, és azóta tudjuk is már, hogy miféle feneségek zajlanak az agyban. Egy alzheimeres agyában, aki egyszer csak elkezd megváltozni előbb, más lesz a magatartása, egyre inkább elbutul, majd gyors ütemben leépül a teste többi része is. Az egész sovány lesz kielégítő kalóriabevitel mellett is, barátom! Gondoltad volna, hogy lehetséges ilyesmi? Hogy rendesen etetsz valakit, és mégis fogy? Hát miféle rossz csoda ez, doki?

És gondoltad volna, hogy hiába tudjuk, mi zajlik az agyban, mégse tehetünk ellene semmit? Hogy hiába tudjuk, hogy a halánték- és a homloklebeny sejtjei pusztulnak tömegével (és a hippocampuséi is), és hiába tudjuk, hogy az agysejtek nyúlványai is, az utak az agysejtek között, azok is tönkremennek, összecsapódnak, nem tehetünk mégse semmit? Ha az agy, mint a tej, megalszik, és megtúrósodik, de annyit se ér már, mint egy kiló jóféle túró? És akkor, doki, nem a megelőzéssel kellene inkább törődnünk? Ha már gyógyítani nem tudjuk, és lassan népbetegség lesz, és főleg a nőket érinti, de a jó anyagi helyzetűeket elkerüli a te kórod, akkor nem kellene a megelőzésbe feccölni az energiánkat, a tudásunkat?

Míg lehet. Míg nem nyirbálják meg a kormányok a kutatásra és fejlesztésre szánt összegeket, míg a tudós elég jónak, megfelelőnek érzi az anyagi körülményeit, hogy bátran, nyíltan, boldogan elmerülhessen a kutatásban. És ne kezdjen el nyonyózni, doki, szorongani, hogy megél-e? Megél-e ma, és meg-e holnap is? Mert akkor átkerül azonnal a veszélyeztetettek csoportjába. A szegény, iskolázatlan nők csoportjába. És akkor oda, odalesz minden. Minden eddig eredménye, és oda az esetleges jövőbeli is. És odalesz, oda biztosan a reményteli, tömeges megelőzés is, barátom. Testvérem, a tudomány testvériségében.

Hát ezért mondom, hogy mondd, de gyorsan mondd, doki, hogy nem lehet, hogy a te kórod nem más, mint egy szocioökonómiai önveszejtés, egy társas, de rossz játék, amiben az ember, az egyén elkezdi leértékelni magát, de aztán már nem tudja abbahagyni, és akarva-akaratlan jut el a csont és bőr és néma (szótlan) soványságig?

Mert neked, doki, csak egy ilyen beteged volt, de én sokat ismerek és ismertem. És áldott legyen a nevük, az életük, doki, vagy ha áldottak nem is, hisz istennek nem tetsző, amit műveltek magukkal, vagy ki tudja? De legalább értelme legyen az életüknek, doki, miáltalunk. Hogy mielőtt elengedjük őket, felmutatjuk, fel, magasra. Mintha nem meghaltak, hanem születtek volna, születtek volna nekünk, a meglátásunknak, az orvostudománynak. Hát segíts, doki!

Segíts, mert most ez a kór, a tied, doki, csak valamiféle megállíthatatlan rémség, fenyeget csak, de gyógyíthatatlan, és ráadásul terjed, és nem csak az öregeket érinti, kispajtás, de nem ám! Megy lefelé az életkort tekintve a piszok. És fogalmunk sincs, mikor és mitől lépi át a határainkat, mikor és mitől kezd megtúrósodni az agyunk,. és kezdi el elveszíteni a lényegét? Az emberi részét. Hisz a homlok- és halántéklebenyünkkel többnyire gondolkodunk, és tervezünk, a hippocampussal pedig érzünk, Alois! És akkor a kérdés, az igazán jó kérdés az, hogy miért nem akarunk gondolkodni, mitől nem akarunk embermód létezni egy adott pillanattól kezdve. És akkor ennek a pillanatnak a megragadása a betegséged lényege, nem?

És akkor itt az ideje belátnunk, doki, hogy ezek a nők, legalább is, akiket én ismertem, és megbetegedtek, valaha valakik voltak. Valaha valamilyenek voltak, és én egy közös valamit találtam bennük, Loisi. Hogy valaha nem voltak egyedül. Sőt. Mindegy, hogy faluban éltek vagy városban, nagy családjuk volt. Még akkor is, ha nekik maguknak nem voltak saját gyermekeik, sok ember mozgott körülöttük. Élő, eleven kapcsolatokat, és sokat tartottak fenn. És ezt könnyedén csinálták, nem érezték megterhelőnek. És persze nők voltak, főleg nők, de akadt köztük egy-két férfi is. Gyerekeit egyedül nevelő apa, de nem is ez volt a lényeg. Nem az, hogy anyai szerepeket kellet átvenniük, nem, mert előbb is, eredendően is melegszívűek voltak. Nem tudom, doki, én is csak sötétben tapogatózok. Befelé kellene néznem gyorsan és vakon, befelé, és nem magamba, hanem beléjük, az életükbe. A betegség előtti lényükbe és életükbe, amit akkor éltek. De az biztos, doki, hogy áldott jó emberek voltak. Valahogy születetten jók, amolyan állandóan soha magukra, előbb a másikra gondolók. Igazi társas lények. Jóféle áramlat, áramlás voltak a többiek számára. Egyszerűen tán csak akkor érezték jól magukat, ha mosolygó, jókedvű emberek vették őket körül. És ezért mindent megtettek, és megtettek volna még bármit, ha… Ha tehették volna, doki. Mert tudod, nem voltak gazdagok. Némelyik soha egy fillért se keresett hivatalosan, de termeltek, igazi árut is termeltek, piacon eladhatót, és gondoztak öreget, és neveltek gyereket, ingyen. És szuperfizetésért is gondoztak. Például vonatkerekeket, hogy biztonságosan vigye bárhová a vonat az embereket. De őket nem érdekelte a pénz. Csak és egyszerűen kedvvel, szenvedélyesen csinálták, amit csináltak. És ezért, szinte természetesen jött a pénz, az ő pénzük, az ő megélhetésük. Istenem, doki, tán észre se vették, milyen természetességgel simulnak bele az embertájba, a kis és nagy közösségbe. Mert együgyűek voltak, doki, igazi isten kegyeltjei, isten bárányai. Pedig volt, aki Istennel, mint olyannal semmilyen kapcsolatban nem volt. Vagyis volt, csak nem tudta. De ott volt a mosoly, a mások elégedettsége, a kielégülés, a testi szükségletek kielégítésének öröme a mások arcán, vagy a teljessé válás öröme, ha más, például a tudás, a kíváncsiság teljesüléséről volt szó. Te doki, végül is ezek az emberek messze meghaladták a korukat, mert buták voltak, mint a hétszentség! Buták, mert nem nagyon gondoltak magukra. Buták, mert nem tanultak meg önzőnek lenni egy kicsit. Mert ez még nem az a kor, amikor mindenféle méricskélés nélkül lehet adni a másiknak. Mert a másik is ilyen. És ha kell, ha szükség van rá, visszafelé is van áramlás.

És volt, ezeknek az embereknek az életében egy pillanat, amikor tudták, hogy nincs tovább. Hogy az, ami ők, az tovább nem megy. Rájöttek, hogy nem tudnak többé adni. Vagy csak kevesebbet. Vagy holnap már semmit sem. És ez a pillanat, doktor úr, nyomokban a leginkább leépült alzheimeresben is tetten érhető. Tetten, mert rombol tovább ez a pillanat. Az alzheimeres, ha még beszél, sokszor maga a tömény aggódás, ha a szavakat nem is nagyon találja, ha szavakat téveszt is, az arca, a gesztusai mind sokszor idézik fel azt a pillanatot, Alois, mikor még rálátott mindenre. Amikor hirtelen meglátta, vagy arra kényszerült, hogy megnézze a jövőt, és látta, úgy látta, hogy ott neki helye nincsen. Hogy a senki földjére fog kerülni hamarosan, vagy előbb, vagy utóbb, ha nem tesz valamit. S mivel tenni, csinálni valamit nem tudott, megpróbált együtt élni a gondolattal. A jövőbeni senki földjével, ahol őneki majd lakoznia kell. Ma úgy mondanánk: szocioökológiai konfliktusba került. Te úgy mondtad volna, hogy meg kellett oldani egy eleve ellentmondásos problémát. Mert hogy lehet úgy élni, élni a mindennapokat, hogy a semmit se hozó holnapot várjuk közben. És ha meggondolod, doki, az emberünk nem volt egyedül. Sőt. A válság kitörése körüli években, előtte, de akár most is, sokan gondoltak, gondolnak így a jövőre. De ezek, ezek, doki, a társadalom, nem, az emberiség legjobbjai voltak. Jók, eleve jók, természettől, csípőből jók, automatikusan jók. Azaz szociálisan végtelenül érzékenyek. És egyszer csak azzal kerültek szembe, hogy nincs mit, nem lesz mit adni. És kapni se fognak. Senkitől, semmit. És kezdetben bizonyára élni akartak, csak élni, úgy, hogy nem gondolnak a jövőre. Máshogy nem lehetett, hát igazán bocsánatos volt a vágyuk a felejtésre. Felejteni meg azért akartak, mert félni nem akartak. És kiadták maguknak a kettős parancsot, hogy ne gondolj rá (a jövőre), és ne félj (attól, hogy mit hoz a holnap). És ne feledd, doki, hogy ők zsenik voltak. Okos emberek, akik diplomával vagy a nélkül, sőt akár analfabétán is képesek voltak… Teremteni és megtartani a szokottnál, az általánosnál nagyobb közösségeket. És kreatívak is voltak, újítók a mérnökasztalnál vagy a konyhában, de szabad, újító szellemek voltak mégis, akik azért voltak ilyenek, hogy tudjanak adni. Mert a vezető személyiségvonásuk a jóság volt, ami talán egy génre, a szociális érzékenység génjére épült, vagy csak beléjük nevelték, ki tudja. De élni, az biztos, hogy jobban szerettek másokért, mint magukért. És az is lehet, hogy ezen soha nem gondolkodtak el, te úgy mondanád, Isten felkent gyermekei voltak. Mert tényleg nagylelkűek voltak, mintha nagy vagy több lelket kaptak volna a Jóistentől. De ma úgy mondanánk, nem voltak eléggé asszertívek (önérvényesítők), és ezért ki voltak téve annak, hogy egyszer igencsak pofára esnek. Csalódnak. És csalódtak is, de csalódásuknak nem adtak hangot, talán nem is vált tudatossá bennük. Próbált bizonyára, próbált felbukkanni a gondolataik közt, de nem hagyták. Hogy is mondhatták volna azt, hogy ha tudom, előre látom, mi lesz, akkor mindent másképp csinálok. Nem adok, hanem elveszek, mindig és mindenáron. Hát hogy is semmisíthették volna meg azt a sok jót, amit adtak, azt a sok örömteli mosolyt, amit kaptak. Az emberektől. Azoktól, akiknek adtak, akiknek egyengették az útját, akiknek teljessé tették az életét. Pénzzel, jó szóval, sütivel, bíztatással, azzal, ami kapóra jött nekik. Hogy is mondhattak volna nemet egész addigi életükre, s főleg az emberekre, a szeretteikre? De bűnbakot se kerestek és találtak, akit feláldozhattak volna a kialakult helyzet miatt, és egyébként se szerettek másokat okolni bármiért, inkább újra próbálták, amit elrontottak, el, pedig jószándék vezette őket. De gyűlölet akkor se támadt bennük. Megszokták a sikertelenséget, mint ami együtt jár a kísérletezéssel, az új utak keresésével. Tényleg fegyvertelenek voltak, semmi sem védte meg őket a válság gondolathullámaitól.

Mi lesz? Semmi se lesz. És addig? Ne gondolj rá, ne félj! És aztán turbóra kapcsoltak, és dolgoztak ezerrel, és megpróbáltak kétszer annyit tenni, mint azelőtt. Hogy ne csak magukra lehessen gondjuk, hanem jusson másoknak is. Pontosan úgy, mint azelőtt. És előbb ők, de aztán mások is észrevették, hogy nem olyanok már, mint régen. Hogy egyrészt nem jönnek már olyan könnyen a szavak, másrészt kezd eltűnni a sokszínűsége az érzelmeknek. Végül már csak kettő marad, két, talán már nem is érzelem, hanem a puszta biológiai óra adta ingázás a szenvtelen nyugalom és a céltalan, oktalan izgatottság között. Csak az aktivitás és passzivitás váltakozása. Akár egy egysejtűnél, barátom! És ne kérdezd, mi volt előbb? Az agykéreg vagy a kéreg alatti mezők. Középpontjukban a hippocampus. Hogy melyik parancs sikerült túl jóra, a Ne gondolkodj vagy a Ne félj. Ők nagyszerű NLP-sek voltak, azaz remekül tudták programozni magukat. Hogy is ne, hiszen úgy tekintettek magukra, az agyukra, és benne a tudásra, vagy a két kezükre, mint eszközre. Mondtam már, doki, gyanútlan emberek voltak, tele lélekkel, szenvedéllyel a világban, ami nekik Éden volt, maga az Éden. Egy főleg emberekkel teli Éden. S ők úgy simultak bele ebbe az emberédenbe, mint. Mint egy lapos, életlen kő, ami itt volt ezer éve, vagy még régebb óta, és itt is lesz még ugyaneddig. De nem lett, doki. És ne mondd, ne, hogy csalódásuk szükségszerű volt, ne, mert a jóságnak valahogy mindig, mindenhogy maradni kellene. A jóság áradásának, vagy legalább a jószándék áramlatának, mert e nélkül nem ember az ember. Mert ehhez szokott évezredek óta. Ahhoz, hogy jobb ízű a falat, ha többen esznek együtt, hogy csak a megtört, kétfele osztott kenyéren van áldás. És aztán? Mi lett a csalódásuk után? Mi lett a kérdésükkel, hogy velük ugyan mi lesz? Nem félés, és nem gondolkodás, doktor úr. Aminek az alapja az agysejtek degenerációja. Az önkézzel, vagyis öntesttel pusztított hippocampus, és agykéreg. A kapcsolat a kezdetben ragyogónak, megfelelőnek látott kapcsolat kéreg és hippocampus között. A gondolkodás, tervezés és az érzelmek között. Egy kör, egy pusztuló, egy pusztító kör. Egymást erősítő, párhuzamos pusztulás. És bizonyára volt egy pont, amikor már nem féltek annyira, és még gondolkodni is tudtak, egy pont, ahol ennek a pusztulásnak meg kellett volna állnia. Bizonyára így is tervezték, bizonyára csak egy kicsit akartak nem félni, és nem ezt akarták, nem ezt a butító közönyt, és csak kicsit akartak nem tervezni, nem gondolni a jövőre. De végül eltörlődött, kitörlődött belőlük mindenféle terv. Nem hogy a jövőt, a következő órát sem tudják már megtervezni. Tudod, Alois, azért, mert hippocampus nélkül, érzelmek nélkül semmi sem megy. Kell, hogy legyen valamiféle örömképzet az emberben a jövőt tekintve, valami megúszás-féle, de akkor is öröm, hogy a jelenben tudjon élni. S ha nincs, semmi nincs, csak pusztulás van, csak pusztulás van, nézd csak! Hisz a két agyhely pusztulása nem állt le időben, s még az is lehet, hogy ők maguk parancsoltak megálljt maguknak, de hiába, mikor látták, hogy már nem csak a félelmet vesztették el, hanem elkezdtek közömbösek lenni. Közönyösek a munkájuk és családjuk iránt. S hiába vetették bele magukat még jobban a munkába, megelőzendő az elszegényedést, látták, hogy kezdenek egyre feledékenyebbek lenni. S mivel mindnek általában felelősségteljes volt a munkája, féltek, igazán, rettenetesen féltek, hogy egyszer hibáznak. És volt, aki némán, volt, aki dühöngve, és volt, aki pszichésen fulladozva ismerte el, ismerte be, hogy nincs tovább. Nem megy. De ne félj, ekkor már nem voltak tudatában, hogy mi is történik velük, legfeljebb csak egy hisztis epizódnak látták azt, ami valójában összeomlás volt az agysejtpusztulás közepén. A lélek megroppanása, a személyiség elvesztése a közönyösség, memóriavesztés, elbutulás legelején.

És aztán jött a kórház és a diagnózis. És a fennjáró időszak. A folytonos járkálás, menés, amit csak az étkezések szakítanak meg. A bőséges étkezés, már-már roborálás, amit aztán úgyis lejárnak, mert menniük kell, naponta isten tudja hány km-t legyalogolnak a folyosókon. Ki tudja, miért? Talán ahogy az agykérgük versenyt pusztul az érzelmi központjaikkal odabent, úgy ők, bár nem tudatosan, harcolnak minden kalóriáért. Esznek hányásig, ha hagyják De aztán lejárják mind, le az összes kalóriát. És fogynak mégis. Aztán. Fogynak, pedig hát valami ősi ösztönnek engedelmeskednek talán, hogy enni és menni kell. Menni mindig, hogy táplálékot találjunk. Igaz, az ember nem, csak az állat ilyen, az ember sose volt magányos gyűjtögető, vadászgató-halászgató. Az ember az ősidőktől kezdve számíthatott a másikra. Ha estig nem talált semmit, kikérincsélte, kirinyálta valahogy a másiktól az éhenhalás elleni napi betevőt. Addig piszkálta, zavirgálta a másikat, míg kapott. Akkor viszont látod, Loisi, tanulhatnánk tőlük. Hogy egyedül nem megy, a kérincsélés lehetőségét kizárva nem megy. E nélkül nem lehet embernek lenni. Mert hiába a majd’ hányásig evés, fogynak rendületlenül a te betegeid. Majd már csak kanalazni tudnak, de az üres, tányér és étel nélküli asztal fölött is kanalaznak, majd már kanalazni se tudnak. Aztán a kezükbe adott ételt se viszik a szájukhoz. Inkább eltöprenkednek rajta, és mosolyogva az asztalra morzsálják. Még mindig adni akarnak, doki, adni. Mert a járkálás, falás szakasza után valahogy megcsöndesülnek, mintha visszatalálnának magukhoz. És beszélni, szavakat használni már nem tudnak, de a gesztusok nyelvén mondják, hogy egyek, egyek én is. És hagynak mindig valamennyit a tányéron, és közlik, hogy nekem hagyták. Aztán már nem mondanak semmit, sehogy.

Etetni, fürdetni, forgatni kell őket az ágyban. És legutoljára, doki, az a pici, hálás(?), röpke mosoly tűnik el az arcukról, de te úgy mondanád, a mosoly, a kapás, a hála mosolya veszik ki legutoljára belőlük. Mindabból, ami emberi. És ez milyen jó és szép. No de doktor úr, gondol Ön arra, ott a túlvilágon, hogy most hány középkorú férfi és nő gondolkozik el azon, hogy mi lesz a már felnőtt, munkanélküli gyerekével, ha neki, magának se lesz munkája? S nekem ne mondja, doktor úr, hogy ne féljek, ne gondolkozzak. Még barátságból se mondja, még jószándékból se. Mert az ember terveit nem csak a remélt öröm, a beteljesülés igazgatja, de a félelem is, és van, hogy csak az. A félelem jó, uram. A félelem is tud egymáshoz kötni embereket, a félelem is tud tanítani, egymáshoz fordítani bennünket. Igaz, ha mértéktelen, lásd, csak pusztít.

És akkor, mondd, doki, mit csinálunk, ha ez a sziociökonómiai önsejtdegeneráció, ez a társas játék, amiben főleg a jók jószándéka veszik el, ha ez a gyógyíthatatlan agy és jövőroncsolódás népbetegséggé lesz?

Ugyan mit kezdünk ennyi tehetetlen, de táplálandó, fürdetendő, forgatandó testtel? Emberi testtel, doktor úr.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-03-21 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.