Keresés a honlapon:

Magén István: A lábatlan

 

 

 

 

A lábatlan

 

 

Fordult egyet, kiugrott a bolyból, dobott, miközben ballal a kereket hajtotta. Már kezdték volna rángatni, cibálni, amikor ágaskodva, az oldalára billent a kocsival mintha a levegőbe emelkedne, és belőtte… Egyetlen mozdulattal, egyetlen kellemes legyintéssel szinte, elhessentette magától a labdát, úgy, ahogyan visszafelé is mehetnének a dolgok, megmutatva, hogy teljesen ura annak, amit tesz, elegánsan, mint egy igazi sztár. Forgásban voltak a kerekek, a kocsi kibillent az egyensúlyából, szinte már tótágast állni készült. Pál érezte a bőre feszülését a hátán, a nyakán, a nem létező lábaiban, az ujjaiban, melyekből majdhogy kiszaladt a vér, mert olyan erővel szorította hol a gumibetétes kormányt, hol pedig a kereket, és közben hangosan kiabált, utasította csapattársait. Közömbösen csörrentek a kerekesszékek, összeütközve, egymásba akadva gurulás közben.

– Ide hozzám! – kiáltotta a béna Janó, aki deréktól lefelé lebénult, és aki Béni becenéven vált ismertté a csapatban, és Pál ismét felágaskodott, amennyire a bőrszíjak engedték, magasra nyúlt, magával ragadva a kerekesszéket is, megpördült, hintázott, lapát tenyerei szárnyaltak, tapadt hozzájuk a labda, mint a csiriz. Pál kopasz fején megvillant a spotlámpák erős fénye. A közönség zúgott. A lenyírt haj szürke foltjai a teliholdhoz hasonlítottak. Pál ágált, füstölt, dohogott. Arcának kemény árkaival körülvett fogait vicsorgatta. Saját magával küzdött. Előre cikázott a szikrázó kocsival, ilyenkor két kézzel hajtotta a kerekeket, úgy csökkentette a lendületét, ahogy akarta, finoman, kerülgetve, hogy fel ne lökjék. Már megint az ellenfél térfelén volt, támadott, megszerezte a labdát, a kapu elé robbant. A béna Janó, azaz Béni a labdát a Sápadt Zolinak dobta tovább, aki a kapu előterében tartózkodott, és most is, még a játék hevében is falfehér volt, és a nyaka merev és mozgathatatlan, mint a bot, csak a szemei fénylettek. Merev nyakkal, madárijesztő vállal pontosan célzott, a felsorakozott védők között a kapuba talált, de a labda a kapufán gellert kapott. Lepattant, ugrottak rá többen, a kerekeskocsik egymásba tolattak. Pál izmai síkosak voltak az izzadtságtól. Rongyként, kötélként tekeredtek vastag csontjaira, látványos rángásokkal, mint amikor a kígyó áldozatát eszi. Szabályosan szerelte le ellenfeleit, közben hosszú, érzékeny ujjaival forgatta a kerekeket, cibálta őket tovább. Pál öles, vastag karja, ívet húzott. Összeakadt az ellenfelével, egy bénával, akit néha vastüdőbe tettek, mert elakadt a lélegzete. Ijesztő elszántsággal közeledett. Minden másodperce azzal telt, hogy küzdött. Amit megragadott, el nem engedte. Harapófogóba szorította Pál csuklóját, ő volt a legveszélyesebb, harcra kész, akár egy buldog. Ez az ember már többször a halálból jött vissza, gondolta Pál. Félt összeakadni vele. Egyetlen mód volt a leszerelésére; felborítani. Pillanat alatt zajlott. Szabálytalankodott. Pál a betűket olvasta a mezén: Szabó. Szeme előtt cikáztak a betűk, amikor a küllők közé nyúlt. Veszélyes dolgot művelt. Minden erejét összeszedve kirántotta Szabó alól a kocsit. Szabó a földre esett. Rángatózott, visított a padlón. Pál emlékezett rá, hogy ezt a fiút Petinek hívják. Egymás között Sakálnak emlegették. A Sakál a földön feküdt, a kerekesszék kerekei az égnek álltak. Rekedten hörgött. Pál bűntudatot érzett. Olyanok vagyunk, mint mások, gondolta. Erősek és elnyűhetetlenek, gondolta. A megkülönböztető kímélet megaláz. A Sakál erős, egy fenegyerek, sulykolta magába. Dühös fujolás hallatszott a lelátókon. Még kifordult, nem fütyült a bíró, kitekeredett testtel, egy őrült csavarral, védhetetlenül lőtt. A melle, a dereka, mintha szétszakadt volna. Ez azt is jelentette, hogy a cselekvés egy bizonyos szakaszában kifordította önmagát, mint egy télikabátot. A bíró már fújta is, és a karjával hadonászott. Közben eszébe jutott, hogy előző nap elhurcolták a dzsekijét, vagy inkább ellopták, amint letette egy pillanatra, amit egyébként nem szokott. Hozzánőtt inkább, az lett a második bőre. Cipelték, vonták a járdán a koszban, mozdulni sem bírt utánuk. Elfutottak vele, benne az irataival, a pénzével. Üldözőbe venné, gondolta, ha a Jahamával lenne. Utána kellett volna loholnia, birokra kelni. Tehetetlensége egy kissé közömbössé tette, hiszen ő nem ilyet tervezett volna, ilyen kocsit, gondolta, de majd egyszer, ha majd befejezi a tanulmányait, ha majd… Villámgyorsakat fog tervezni, hajlékonyakat, strapabírókat, erőseket, mint egy tank, krómacélból titánötvözettel kombinálva, két nagyobb kerékkel elől, meg két kisebbel hátul, meg jól elrejtett, fürge csapágyakkal, fogaskerekekkel, láncokkal…

Pál a padlón tért magához. Voltak tapasztalatai arról, hogy mit kell tenni játék közben, amikor teljesen áttekinthetetlenek az események. Amikor ellenfelekként ugranak egymásnak, mint az ebek. Amikor nem látni, mi történik, mikor hörögve tépik egymás hasát. Vértszagot kapva, kiszimatolják a gyöngébbeket. Aztán alig várva a futólépésben közeledő orvost. Másrészt viszont, ha igen finoman feszegeti ezt a témát, eszébe jut a prémes sapkája, meg a Duna part, a hóval fedett alsó utak, a biciklizés Brigivel, a lány ringó, karcsú alakja. Körülbelül másfél évvel azelőtt történt, kajak, hogy így volt, gondolta Pál. Meccs közben sohasem töprengett, különösen ha a legőrültebb hangon kiáltoztak vele. Persze voltak pillanatok, voltak esélyek, mint éppen akkor a jéggel takart Dunán.

Ott szavalt, énekelt, virtusból kurjongatott. Megtekerte a kormányt, ráment a jégre a Jahama kerekesszékkel, melynek hangtalanul duruzsoló motorja harminc kilométeres sebességre képes. Élete minden percében… Nem is olyan régen… A Kis Szörnyeteggel együtt ugrált a trambulinról a Sportban, és a zuhanás örökkévalóságnak tűnő másodperceiben a Kis Szörnyeteg, ez az egykezű, egy lábú vagány, mesés tartással forgott a levegőben, és csapódott a vízbe, mint egy fóka, buborékgyöngyök kísérték a négy méteres mélybe.

A kocsi meg ő a Duna jegén. Az akadálytalanul száguldó szélben.

A parton lépdeltek egymás mellett a haverokkal, illetve ő bringázott a kerekesszékkel, az ölében a karcsú, magas, ép lány ült, és ő a jobb kezével átfogta a derekát, a ballal meg ment. Pál a kormánynál ült, vagy állt a kocsiban láb nélkül. A széles csontokon, melyeket olyanná operáltak. Azokból, amik a lábaiból még megmaradtak. Aránytalanul izmos vállai két oldalt kidudorodtak. Combnyi izmokkal telenőtt karjai koszorúba fogták a lányt. Llelógtak a térdéig, melynek fantomképe olykor megjelent. Tárgyiasította a lábát, mint a halált. A lét felszínén még egy kicsit. Kapaszkodott, hogy levegőhöz jusson. A kezével helyettesítette a lábát, közben evett, sportolt, futott. Látta, hogy az emberi lábak… milyenek, milyenek az inas, kérges, lábszagú emberi lábak. Futnak és táncolnak. Ha állat lett volna, beledöglik. A kezével kellett pótolnia a lábát. A fülétől indultak kocsikeréknyi karizmai a lába felé, hogy kezekben végződjenek. Ezek a remegő idegekkel ingerelt izmok futottak fel az ég felé meg le a földbe.

Amikor ráfordult az északról dél felé húzódó jégmezőre, kurjongatásai szétgurultak a szélrózsa minden irányába. Keményen tartották a hevederek, melyek a szék részei voltak. Arra szolgáltak, hogy fogják. A szíjak, csatok egyetlen kattintással ki- és bekapcsolhatók voltak. A derekára, meg a hátára szerelhetők, meg az alfelére, hogy kipárnázott csonkjait az üléshez kössék. A lány sikongatott, kerek fenekét az ölében tartotta. A kerekek nagy fesztávolsággal, biztonságosan ráfeküdtek a jégre. Érezte a szél éles pengeváltásait, meg a hófúvás kíméletlen asszóitól vértelen sebeket. Könnyedén öltözött, általában csak a póló volt rajta, meg a nyakig behúzott marhabőr dzseki. Feszesen az álla alatt. A lány remegve nevetni próbált, Pál hajtűkanyarokat véve száguldozott egyre beljebb. Csökönyösen brummogott a Jahama motor.

Bent, a hídpillér körüli kavargásban az elvékonyodott jég üvegként repedt. Haragos, kavargó áradat tört elő. Amikor a segítség megérkezett, az emberek élő láncot alkotva húzták a partra őket. Ezek az emberek kézen fogva bocsátották előre egymást. A jég hirtelen szakadt be, megrianva hasadozott tovább. Akkor már sokan bámulták a jelenetet a hídról, és megtapsolták Pált, az arcát lesték, melyet eltakart Brigitta sűrű hajtömege. A csonkjait ragadta meg valaki, a képzeletbeli combközépen, soha meg nem született lábát. Elképzelte, hogy hosszú lába van, bütykös térddel. Álmában látta, hogy erek futják be, nagy, kerek porc sötétlik, a bokája hegyes, kiugró, térdkalácsa fényes és göcsörtös, és körülötte apró szőrök keresztezik egymást. A mentők a csonkolt részt ragadták meg kibogozhatatlan ujjakkal, a plasztikai műtéttel kialakított ülőfelületet.

Pál nem evett húst, és nem ivott szeszt. Lábbá alakított kezein szaladt, hogy bebizonyítsa, hogy igaztalanul csúfolják Lábatlannak. Nem kérdezte, ki mire gondol, csak elöntötte a düh és verejtékezett. Az összetúrt, földig rombolt önérzete előtt imádkozott. Vastag, majomnyi karjával kiverekedte, hogy ne emlékeztessék nyomorúságára. Nyakát előre szegezve tartotta magát széles vállai között. Vastag, gyűrött homlokát szegezte ellenfeleinek, mint egy bölény. Vállalta a „Pált”, mert talált egy ilyen nevű szentet. Dörgő léptekkel futott a Kossuth Lajos utcában. Sokkolta az embereket, káromkodtak, nevettek, óbégattak, elfordultak vagy nem tudták, miként viselkedjenek. Sírtak. Táncra perdült, lábként ütemesen a kezével járta, lóbálta a kezét, és csak a kezét, mert a kezéből láb lett. Elájultak páran, rosszul lettek. Kapkodtak mobiltelefonjuk után.

Pál hangosan kiáltozta, hogy nem eszik húst, mert a húsevés az állatok holokausztja. Egy kézen pörgött, megemelte a kalapját. Az is előkerült, pénzt dobáltak belé. A Kis Szörnyeteg zenélt, a haverja, a lábával pengette a húrokat, azzal a lábával, mely kézzé vált ha kellett. Mankójával könnyebben haladt, mint ő, hiszen neki volt egy lába is. Kérges ujjbegyével a húrok közé csapott. Az egy kezű, egy lábú Kis Szörnyeteg, ugyanaz, aki a minap toronyugróként forgott a medence felett.

A sarkon szirénázva fordult be egy rendőrkocsi. Felhajtott a járdára. A kiszálló rendőrök sokáig nézték a táncot és hallgatták a zenét. Arcukra kényszeredett mosoly telepedett és nem tudták eltüntetni onnan. Pál most a földön ült és szájharmonikán játszott. Aztán egy ügyes szaltóval a kocsijában termett, énekelt, rekedtes hangja valósággal úszott, lubickolt a tavaszi levegőben. Aztán leugrott. Fókák mozognak így, ilyen ügyetlenül és ilyen káprázatosan. Az egyik rendőr, a magasabb, egy kopaszra nyírt fiú, az igazolványokat kérte. Pál vastag, inas gorillakezét nyújtotta felé. A rendőr önkéntelenül kezet rázott, Pál belekapaszkodott, kicsit megrázta magát, huncut mosollyal magához rántotta a rendőrt, de az is lehet, hogy ő akart ilyenformán felemelkedni, a rendőr egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, elesett, de a másik kezére támaszkodva megtartotta magát. Elkomorodott, a másik rendőr, aki eddig a Kis Szörnyeteggel foglalkozott, dühös lett, kiabálni kezdett.

– Ezer bocsánat – mondta Pál. – Szori! Nincs lábam. Isten nem adott. Az én Istenem!

Széttárta a karját mintha fohászkodna. – Él az Úr! – kiáltotta színpadiasan.

A rendőr zavartan porolta a zubbonyát. Összeütötte a tenyerét is, már nem mosolygott, komoly volt és kellemetlenül érezte magát. Az volt a legvisszataszítóbb számára, hogy többen nevettek a nézők soraiból. Otromba megjegyzéseket kiabáltak. A megszégyenülésnek ez a nyilvánvalósága feldühítette a rendőröket.

– Bevisszük magukat a kapitányságra – mondta a másik rendőr. Nem nézett senkire, rendezkedett. – Na gyerünk, gyerünk! – kiabálta. – Mozgás.

– Mit csináltunk? – kérdezte sipítós hangon a Kis Szörnyeteg.

– Nincs engedélyük. A fenébe! Mit rémisztgetik az embereket? Ez nem cirkusz, ez utca. – A kezében tartott sapkáját most a fejére tette. Szigorúbb arckifejezéssel, a szemét sötétség borította az ellenző alatt. A tarkója kidudorodott a sapka peremétől. A vállánál ragadta meg Pált, emelni próbálta a lemberdzsekjénél fogva. Meg húzkodni az autó felé.

Érthetetlen dolgokat visítoztak a nézők között, valaki magas, női hangon ágált, hisztérikusan. Türelmetlen szitkok hallatszottak a tömegből, meg összefüggéstelen szavak, meg morgások innen-onnan. A magasabbik rendőr félrehívta a társát. A rendőrautó fedezékébe bújtak, a kinyitott ajtó takarásába. Halkan, fontoskodva.

– Hagyjuk a picsába! – mondta a magasabbik. A társa nem válaszolt, csak visszafordult. – Mire visszajövünk, ne lássam itt magukat! – kiáltotta. Élesen csapódtak az ajtók. Alig hallhatóan duruzsolt a motor.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-03-11 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.