Keresés a honlapon:

Hajdu Ilona: Teréz (2. rész)

 

 

 

 

Teréz

 

II. rész

A súlyos, szürke vasajtó dörrenése. A szélroham mely rövid, őszülő hajába belekapva, fülébe sivítva, váratlan és szokatlan erővel veszi körül. A magány érzése, melyet oly sok éve nem tapasztalhatott, hiszen nem volt egyetlen pillanat sem, amikor egyedül, kémlelő, ellenőrző pillantások nélkül létezhetett volna. A szabadsághoz hasonló állapot megízlelése, amelyben nincs szigorú keretek közé zárva, szabályozva és meghatározva minden mozdulata és tette. Az első pillanatban mámorító érzés csalóka voltának felismerése, amikor nem is annyira tudja mint inkább érzi hogy bár szabadon mehet pár métert akár jobbra akár balra, helyzete és lehetőségei mégis ketrecbe zárják, mely nagyobb ugyan mint a régi, és láthatatlan rácsokkal veszi őt körül, mégis meghatározza, eldönti és kényszeríti arra hogy életét egy szűk, szegényes és nyomorúságos esélyeket kínáló ösvényen terelje tovább.

Egyedül áll a sivár városszéli utcában, és bár tudja, hogy nem fogja senki sem várni, csak most érzi igazán hogy milyen a magárahagyatottság. Börtönbeli munkája eredményeként van pár ezer forintja, egy váltás fehérneműje és a hajléktalanszálló címe ahol talán befogadják. Na és a felügyelet, ahol hetente jelentkeznie kell.

A szálló nincs túlságosan messze, járműnek különben sem látja nyomát, elindul hát lassan, félve tesz meg minden lépést és kémleli a környéket hogy nem leselkedik-e rá valahonnan, ember vagy állat képében valamilyen veszély. Ahogy egyre inkább megközelíti a lakottabb városrészt, a csendet mind gyakrabban töri meg zaj, egy autó tülkölése, egy kutya ugatása, játszó gyerekek vidám zsibongása. Egy játszótérhez ér, lenyűgözve áll meg és nézi a szaladgáló, nevető gyerekeket, a padon ülő, tanárnak látszó, idősebb nőt. Egy másik, általa soha nem tapasztalt élet tárul elé, ízlelgeti, tapogatja, összes érzékével próbálja felmérni az elé táruló helyzetet. 

A téren nem sokkal arrébb szürke két emeletes kockaházak következnek, és amint közeledik feléjük egy helyen kisebb beszélgető embercsoportra lesz figyelmes. Köröttük két kutya kergetőzik vidáman, egy borzas, gondozatlan küllemű férfi kenyérdarabkákkal eteti őket.  Megkondul a delet jelző harangszó és Teréz rájön arra, hogy céljához ért, ezek az emberek a szociális munkást várják, aki egy tál meleg ételt és egy nagydarab kenyeret ad majd nekik. Közelebb húzódik hozzájuk, és már belát a ház nagy ebédlőjébe, ahol kezdik osztani az ebédet. Csak áll az ajtóban, habozik belépni, még nem tekinti magát idevalósinak, ugrásra készen áll, mint a kóbor eb, mely egyetlen fenyegetőnek ítélt mozdulatra kész elkotródni. Az ennivalót osztó férfi ekkor felnéz és meglátja az ajtóban ácsorgó nőt, int neki hogy jöjjön, majd amikor nem kap választ, odamegy hozzá és megkérdezi kicsoda és mit akar. Teréz szabatosan, tömören, ahogy a benti évek alatt megszokta, elmondja a nevét, korát és mutatja a címet, melyet a börtönfelügyelő nyomott a kezébe. 

A férfi csak egy pillanatig habozik, majd szó nélkül befelé tereli és kezébe nyomja a tányért, belemérve a gulyáslevest. 

Most egyen, aztán majd később mindent megbeszélünk – mondja halk, határozott hangon. 

 

 *

 

Délután Péter, a szociális munkás megmutatta a vaságyat, ahol elalhat, amely azonban csak este nyolctól reggel nyolcig áll a rendelkezésére, akkor akár esik akár fúj, el kell hagyni a szállást, és jobb ha a csomagját is magával viszi, mert itt mindennek gyorsan lába kél. Ez bizony még az éjszakára is vonatkozik, még a feje alá tett holmit is kihúzzák alóla és reménytelen dolog a visszaszerzésére tett kísérlet. 

Egy reggel, amikor már mindenki elhagyta a vackát, Péter magához szólította és megkérdezte, hogy milyen tervei vannak a jövőre nézve. Múltjáról nem kérdezett semmit, ha Teréz úgy érzi, majd magától elmondja, amit szeretne megosztani vele. 

Tervek? Jövő? Azok bizony nincsenek. Egyelőre arról kell meggyőznie magát, hogy egyáltalán érdemes folytatni ezt a semmi jóval nem kecsegtető létet, mindazzal a bűntudattal, melyet a saját maga által soha meg nem bocsátott tette okozott. A kemény börtönévek külsőleg megedzették ugyan, a fásultságon és a jégpáncélon melyet az életösztöne maga köré épített, nem hatolhattak át a benti ocsmányságok, durvaságok és igazságtalanságok de legbelül maradt egy lángocska mely most csak pislákolni látszott, olyannyira hogy szinte maga sem vette észre a jelenlétét.

– Mindenekelőtt jelentkezz a felügyelőtisztnél, pár napig járd a várost, szokj hozzá a szabadság érzéséhez, aztán majd meglátjuk. Itt a szállón egy darabig ellehetsz, ennél azonban úgy érzem, többet érdemelnél, kezdetnek mindenesetre valami – foglalta össze a hosszú évek tapasztalata alapján véleményét a férfi. 

 

Mindjárt az első nap rosszul sikerült. A rendőrség messze volt, és úgy gondolta, hogy – esős nap lévén – buszra száll, hogy kímélje a lábát. A jármű elég tömött volt és ahogy az ajtóból befelé igyekezett hogy a többi felszállónak is helyet adjon, egy ideges hang ráförmedt:

–Ne nyomja nekem a piszkos hátizsákját! Koszos bevándorló!

 Majd a jól öltözött, idősebb nő a fiához fordult és bosszúsan odaszólt: – Ezek a mocskos népek mindent ellepnek! – És bár fia csitítgatta, még hosszan dohogott magában.

Sokan felfigyeltek a hangoskodásra, egy férfi felállt a helyéről és átadta a könnyeivel küszködő Teréznek, mondván – biztos jól esik leülni egy ilyen különös (és itt megnyomta a szót) szöveg elszenvedése után. Teréz megköszönte és csak annyit mondott, hogy nézze meg akárki, az ő félig üres hátizsákja egyáltalán nem koszos. 

Este a vacsoránál már ismerősebb arcok vették körül, hallgatta beszélgetésüket, amint „túlélési tanácsokat” adnak egymásnak, és néha tettlegességig fajuló vita keretében osztják fel a környező kerületek kukaturkálási jogát és felségterületét. Szeles, esős, hideg éjszaka volt, a kutyák kint nyüszítettek, bebocsátásért esedeztek. Éjféltájban nagy zajjal csapódott az ajtó és egy félhalott, sebekkel teli öreget hoztak be, akit már csak egy földön elhelyezett szalmazsákra tudtak lefektetni. Teréz odament hozzá, segített Péternek a lefektetésében, és némán hallgatta ahogy a férfi halk hangon dohogva szidja ezt az embertelen világot. Az öreg már eszméletlen volt, amikor járókelők telefonáltak a rendőrségre, akik elvitték a hajléktalan kórházba. Itt ellátták a sebeit, adtak neki egy antibiotikum injekciót, majd hely hiányában a speciális mentő a szállásra szállította. Talán életben marad – gondolta Teréz – kint ezen az éjszakán biztosan bevégezte volna.

 

*

 

Eltelt egy hét. A nyomasztó környezet, Péter bátorító szavai egyre inkább arra késztették Terézt, hogy meghozza döntését a jövőt illetően. Úgy hallotta hogy bár a fővárosban ugyan sokkal több hajléktalan ember cselleng az utcákon, és a bűnözés, a lét peremére sodródott embereket kihasználó bandák is komoly veszélyt jelentenek, mégis mindezekkel együtt, a lehetőség is több arra hogy munkát találjon és megvesse lábát a világban. 

Búcsút vett hát Pétertől, és a felügyelőtiszttel történt egyeztetés utáni napon felszállt egy Pestre induló vonatra. Meghúzódva a sarokban a vonatzakatolás hangjait hallgatva emlékezetében egy hajdan volt utazásnak a rég elfeledett vagy inkább eltemetett élménye merült fel. Annak  a fiatal lánynak a képe, aki a világról mit sem tudva, telve félelemmel és izgalommal, de ugyanakkor reménnyel és várakozással tekintett jövendő élete felé. Amikor még hitt az emberek jó szándékában, azt gondolva, hogy amennyiben ő lényének legjavát nyújtja, akkor csak jót kaphat cserébe, hogy a kimondott szó, az ígéret mindenkit kötelez annak betartására. 

A csattogás üteme megváltozott és Teréz az ablakon át a pályaudvar fekete csarnokára tekinthetett. Magára vette hátizsákját és némi remegéssel a bensőjében leszállt a vonatról. A tér zsivaja, nyüzsgése és lármája megint csak egy rég volt pillanat emlékét idézte fel benne, állt egy darabig majd megindult a Józsefváros felé ahova Péter irányította. A szálló ilyenkor napközben kihalt volt csak két középkorú nő tett-vett benne. Kopogott a nyitott ajtón majd miután nem kapott választ belépett a szürke, kopott helységbe. Elmondta, hogy honnan jött és megkérdezte, hogy kaphat-e ágyat éjszakára. 

– Nos, estére általában elfoglalnak minden ágyat, kicsi az esélye annak hogy elszállásolhatjuk – mondta az idősebbik nő –, nagyon sokan keresnek nálunk helyet és ez a szám a tél közeledtével csak nőni fog. Várhat estig, de nem valószínű, hogy le tudjuk fektetni. Addig menjen el valahová, aztán jöjjön esetleg vissza. 

Teréz lehajtott fejjel lépett ki az ajtón és csak ment amerre a lába vitte. Kiérve a körútra a Duna felé vette az irányt. A nagy folyó és a mögötte magasodó hegyek látványa kissé megnyugtatta, léptei lelassultak, és a hegytetőn magasodó kilátó szinte vonzotta magához, nem volt kétséges hogy merre menjen. Előtte a végállomáson veszteglő villamos nyitott ajtaja csábítgatta. Felült rá és néhány megálló után buszra szállt, és az vitte fel a magas hegyek közé. A végállomást elhagyva, végre nagy levegőt tudott venni, a csönd, a madárcsicsergés, a szél zúgása olyan nyugalmat kínált a városi nyüzsgés és nyomorúság után hogy úgy érezte, megtalálta az otthonát. 

Egy kis boltban vásárolt magának kenyeret, tejet, sajtot és megindult a még zöldellő, de már lassan az ősz ígéretét sugárzó erdő fái felé. Egyre beljebb haladt, a nagyobb ösvényeket lassan kis csapások váltották fel, míg nem egy bokros, indákkal átszőtt zughoz érkezett, mely szinte kínálta magát a pihenésre, a megállapodásra. Teréz fáradtan rogyott le, egy darabig csak ült és a semmibe bámult, míg lassan kezdett feleszmélni. Az éhség, szomjúság és a hogyan tovább nyugtalanító képe arra késztette, hogy foglalkozni kezdjen magával. Környezetét a lenyugvó nap már alig világította meg, az est homályában döntenie kellett arról, hogy hol fogja tölteni az éjszakát. Elővette a takaróját, az egyetlen, vastag kardigánját és meleg vackot készítve magának, lassú kortyokban  itta meg a tejet és ette meg kenyerét. Aztán hátradőlt és kis ideig figyelte az éjszaka neszeit, egy bagoly huhogását, a távoli kutyaugatást, a szél susogását, majd lassan elnyomta az álom.

Az éjszaka közepén halk és mégis erőteljes zúgásra, suttogásra riadt fel és amint kinyitotta a szemét kis piros fényeket látott a szeme előtt táncolni. Először megriadt, fáradt és bódult elméje lázasan igyekezett megmagyarázni mindazt, amit lát és hall. Ebben a félig éber állapotban még abban sem volt biztos, hogy valóság-e amit érzékel vagy csak képzelete játszik vele furcsa játékot. A kezdeti riadtságot lassan jóleső zsibbadtság váltotta  fel, a halk suttogás mintegy értelmet nyert és benne egy hatalmas erő hangját vélte felfedezni, mely minden ártó szándéktól mentesen, védelmet ígért és baráti segítséget kínált fel. Egy darabig nézte a táncoló fényeket majd hihetetlen nyugalom áradt szét testében, úgy érezte a természet küldi baráti üdvözletét, és jelzi, hogy keblére ölelte. Már nem félt, nem szorongott, szinte átadta magát a sorsnak, mely azt tehet vele, amit akar. Úgy feküdt ott mint azok a toprongyos emberroncsok, akiket városszerte lehet látni, és akik olyan nyugodtan alszanak a parkokban, tereken és mocskos zugokban mintha életüket és lényüket nem fenyegetné semmi veszély és minden a legnagyobb rendben lenne körülöttük. 

 

Hajnalban madárcsicsergésre ébredt, a nap első sugarai már áthatoltak a sűrű növényzetből felszálló párán. Lassan eszmélve még mozdulatlanul feküdt és hallgatta az ébredő erdő hangjait, megrezzent amikor közelében csörrent az avar, de csak egy rozsdavörös, nagyfülű mókus ereszkedett le a fészkéből hogy élelmet keressen.. Kopácsolásra lett figyelmes, a közeli ősöreg bükkfa törzsén lévő odújából harkály dugta ki a fejét, hogy élelemszerző körútjára induljon, majd kis idő múlva sikeres vadászatának eredményével csőrében, a közeli ágra szállt és a fészekből kikandikáló kései fióka tátongó csőröcskéjébe helyezte a pondrót. Ezután a gondos anya bebújva a fészekbe, összeszedte a fióka által elpotyogtatott hulladékot és kihussanva folytatta a természet szigorú rendje által megszabott, szokásos reggeli teendőit. 

Teréz mélységes odaadással, elámulva figyelte mindazt, ami körbevette, ráeszmélve arra, hogy ebben a tökéletes rendben mindennek és mindenkinek, így neki is, megvan a helye és szerepe.

 

*

 

Így töltötte el a szeptembert, mely hűvös éjszakákkal, de fényes, meleg nappalokkal ajándékozta meg. Sétált az erdőben, megismert minden ösvényt, tudta merre keresik a levegőbe fel-felugorva a vörösbegyek a nyirkos reggelen még alacsonyan szálldosó bogarakat, merről várható a hosszú fülű nyúl, mely néhány toppanással a zöld fűben terem és némi hallgatózást követően elkezdi ropogtatni a nedvességgel teli növényeket. Sétái, kóborlásai során az övéhez hasonló, ember által készített vackot is felfedezett, mely azonban szerencsére üres volt, nem kellett szembesülnie másokkal, bár jelenlétük nyoma fellelhető volt, itt-ott elszórt, kenyérvéget tartalmazó zacskót, rongyos pokrócdarabot, egy rozsdás lábast lehetett látni.

 Egyszer a bokrok védelméből az útra kitekintve rendőrautót vett észre, amely nem volt ugyan meglepő, hiszen ez máskor is előfordult, most azonban egy nagyobb jármű állt az út szélén, a rendőrök megállítottak minden autót és valamit kérdeztek a vezetőktől, majd elengedték őket. Teréz nyugtalanul húzódott beljebb a sűrűbe és felkészült arra, hogy esetleg megtalálják, és kellemetlen kérdéseket tesznek fel neki. A következő napon, amikor óvatosan kikémlelt az útra, egy rendőrségi kordonnal elkerített nagyobb négyzetet látott melynek közepén, fekete fóliával letakarva egy emberi test alaktalan formáját fedezte fel. A rendőrautó mellett most egy mentőkocsi is vesztegelt az úton, a rendőrök láthatóan vártak valamire vagy valakire. Később, amikor visszalopakodott már minden békés és nyugodt volt, mintha nem is történt volna semmi, csupán egy emberrel kevesebb járta a maga útját a földön. 

A tudat hogy nem is olyan messze tőle néhány nappal ezelőtt egy ember küszködött a szánalmas kis életéért és halt meg anélkül hogy bárki is segített volna rajta, nyugtalansággal vegyes szomorúsággal töltötte el. Egy élet veszett kárba mely indulásakor feltehetően egy családot örömteli várakozással töltött el és reményekkel kecsegtetett, és ami ki tudja milyen okoknál fogva végződött egy jeltelen sírban valahol a város szélén. Végignézve magán, fel kellett fedeznie, hogy a szabadban töltött napok elvadulttá, ápolatlanná tették külsejét, és ha nem akar ő is a szeme előtt lejátszódott tragédia alanyává válni, változtatni kell az életmódján, vissza kell menni az emberek közé és meg kell próbálnia terveket kovácsolni és célt találni. Ez annál is sürgetőbbé vált miután a pénze csaknem teljesen elfogyott, hacsak nem akarja kukaturkálással végezni, valami munkát kell keresnie. 

Egyik délután mikor az ennivalóját eszegette megcsörrent a bokor és lompos, koszos kutya állt meg előtte behúzott farokkal. Egy pillanatra megrémült, de aztán megnyugodva vette észre, hogy a szegény éhes jószág még szánalmasabb állapotban van mint ő, és a segítségére szorul. Ennivalóját megosztotta vele. A kutya mellé telepedett és felnézve Teréz szemébe, egy nyugodt sóhajjal, fáradtan lecsukta a szemét. 

Az állat a következő napokban sem hagyta el, mindenhova követte, napjainak és éjjeleinek társává lett, ami jóllehet ellágyulással és halvány jókedvvel töltötte el,  ugyanakkor sürgető szükségszerűséggé is tette a városba való visszatérését. Egy borongós októberi reggelen elindult lefelé, leginkább a kutya által vezetett úton. Előbb kiskertek kerítései mellett haladtak el, a város zajai egyre közelebbről hallatszottak, majd hangos kutyaugatásra lett figyelmes, egész falka hangját vélte hallani. Amikor megállt és aggódva fülelt bele a levegőbe, hirtelen egy hang szólalt meg a kerítés mögül.

– A kutyatelepet keresi? – kérdezte egy idősebb nő, és választ sem várva rámutatott egy útra. – Erre menjen, mindig csak a hang irányában, innen nincs messze a menhely.

Teréz némán bólintott, és elindult a jelzett irányban. 

 

*

 

A Bogáncs állatmenhely szinte véletlenszerű felfedezése új fejezetet nyitott Teréz életében. A telepet egy idősebb asszony vezette, gondozta az állatokat, takarított utánuk, a betegeket gyógyszerrel látta el, és intézte a beérkező állateledel elraktározását.  Így saját magára szinte nem is maradt ideje. Nem volt hát meglepő, hogy miután néhány napig figyelte és szigorúan ellenőrizte az újonnan jött, némileg elhanyagolt küllemű nőt, láthatóan elfogadta és alkalmasnak ítélte meg arra, hogy munkájában segítőtársa legyen. Teréz otthonra lelt, kapott egy kis szobácskát, ahol alhatott és ahova mindig elkísérte kutyája is, aki kivételezett helyzete okán a ketrecekben ugató társait némi fensőbbséges, arisztokratikus pillantásokkal figyelte. 

Volt hát helye az emberek világában, munkája melyért ennivalót kapott, hátra volt azonban egy nehezebb lépés, le kellett mennie a városba, felkeresni a hatóságokat és elrendezni mindazt, ami ahhoz szükséges ahhoz, hogy a társadalom hivatalosan is visszafogadja. Egy munkás nap végén, amikor letelepedtek a vacsorához, Teréz szorongva, de a megértés reményében, elmondta életének rövid történetét és a jövőbeli szükséges teendőit. Anna figyelmesen hallgatta, saját, hányatott életének sok tapasztalata birtokában sem meglepve nem volt sem elítélni nem szándékozott ezt a szemmel láthatóan jó irányba törekvő nőt. Eddig nem kérdezett ugyan semmit tőle, tudta, hogy ez a beszélgetés előbb-utóbb be fog következni, megtette hát azt, ami tőle telt, írásban igazolta, hogy Teréz a telep munkatársa, pecséttel is ellátta és ezzel bocsátotta útra.

Az igazolás sokat segített a rendőrségen, ahol a szükséges adminisztráció végeztével átirányították az önkormányzatra, itt ismét felvették az adatait és a megadott címre rövidesen érkező visszajelzés ígéretével hagyhatta el az épületet. Délután fáradtan, törődötten, de megnyugodva tért vissza újdonsült otthonába, ahol Anna és a fehér tappancsai miatt immár Bocskornak keresztelt kutya lelkesen fogadta. 

 

Napjaikat ezután kitöltötte az állatokról való gondoskodás, melyet védenceik zajos örömmel és hálával viszonoztak. Fogadták a gyér számban jelentkező, kutyát kereső embereket, akik elsétáltak a ketrecek előtt, melyekben az ebek csóválták a farkukat és próbálták az ember-istenek figyelmét felkelteni. Helyzetük nem volt könnyű, kevés volt a kutyatáp beszerzéséhez szükséges pénz, nem is beszélve a nagylelkűségből ingyen kiszálló állatorvos által felírt gyógyszerekről, kenőcsökről, samponokról. Ehhez járult még mindaz, ami saját, szűkre szabott ellátásukhoz volt szükségesek. Pár hét után valamit javult ugyan a helyzet, mert Teréz számára hivatalos levél érkezett az önkormányzattól, amelyben értesítették, hogy csekély összegű havi segéllyel járulnak hozzá életének fenntartásához. Ez a rendszeresen érkező pénz azután bekerült a közös kasszába, és kicsit szilárdabb alapokra helyezte napjaikat. 

Hetek, hónapok teltek el, az egyre nehezebben mozgó Anna munkájának nagy részét Teréz végezte, és esténként a jó ügyben végzett munka fáradtságával a tagjaiban feküdt az ágyára. Az állatokat mindig is szerette, szülőfalujában sok kutya, macska köszönhette neki életét, itt meg oly sok nyomorult, elhagyott, kivert, megkínzott jószágon kellett segíteni, hogy nem volt kétséges az elkötelezettsége és elszántsága. 

Havonta általában egyszer megjelent a telep létrehozója és vezetője, a középkorú, magas, kissé mackós mozgású Attila, aki ellenőrizte az adminisztrációt, végigjárta a terepet és elbeszélgetett a két nővel. Figyelmét nem kerülte el az a tény, hogy Teréz egyre nagyobb mértékben vállalja magára a munkát és mennyire kifogástalanul végzi azt. Mind többször fordult elő, hogy leült közéjük. Kezdetben főként az állatokról és a természet csodáiról beszélgettek, majd sorsuk alakulása, életük egy-egy részlete is szóba került. Attila már a kezdetektől tudta Teréz életének nagy bűnét, de azok közé tartozott, akik előbb igyekeznek megismerni az embert és  csak ezután formálni róla értékítéletet. Aztán egy viharos estén, amikor a férfi úgy döntött, hogy nem megy haza, hanem a pótágyon alszik, beszélgetni kezdtek. Teréz szűkszavúan beszélt múltjáról. Amikor ezután szótlanul alvóhelyükre mentek, felindultan feküdt ágyában, gondolatai vadul kergették egymást, vádakat és védelmet fogalmazott meg saját magával szemben és az éjszakát álmatlanul töltötte. Reggel sápadtan, összetörve kelt fel. Beszélgetőtársa addigra már elment, úgy hogy egy meleg tea után némán kezdett dolgozni. 

 

*

 

A szürke, hideg, barátságtalan, embert és állatot egyaránt megkínzó telet madárcsicsergéstől hangos, langyos szellővel simogató, mosolygó napsugárral melengető tavasz váltotta fel. A természet újjáéledésének ígérete, a kipattanó rügyek és a zöldellő, friss fű látványa örömmel és bizakodással töltötte el Terézt, aki a telep irányítása mellett immár a télen megbetegedett Annát is ápolta. A két nő az eltelt hónapok alatt nemcsak összeszokott hanem meg is szerette egymást. Teréz őszinte, meg nem szűnő hálával gondolt mindig jótevőjére, aki abban a kétségbeesett állapotában segítő kezét nyújtotta, felemelte a reménytelenség mélyéből és ezért mindent megtett, hogy az egyre gyöngülő idős asszony napjait megkönnyítse és boldogabbá tegye. 

A napi gondok terhét a mind gyakrabban megjelenő Attilával osztotta meg, aki felesége halálát követően minden pénzét és idejét az állattelep fenntartásának szentelte. Egy alkalommal valamilyen iratra volt szüksége, amelyet Teréz vitt be hozzá a város határában lévő lakásába. A szobába lépve lenyűgözve állt meg az egész falat betöltő, könyvekkel telerakott, tiszteletet parancsoló polcrendszer előtt.

– A barátaim – mutatott mosolyogva a férfi a könyvekre –, ha szeretnéd, szívesen adok olvasnivalót neked is belőlük.

Teréz ettől fogva az egyre hosszabbodó estéket, éjszakákat olvasással töltötte elEgyütt örült és bánkódott a könyvek hőseivel, azonosult velük, együtt keresték a kiutat a bonyodalmakból. Leginkább azonban azokat a könyveket szerette melyek a föld egy-egy, általa nem ismert, szépséges vagy éppen gondokkal és háborúkkal sújtott táját mutatja be. Sok kitűnő, a helyzetet pártatlanul ábrázoló leírást talált Afrikáról (úgy látszik Attilát is megragadta a téma), olvashatott bennük soha nem hallott népekről, néptörzsekről, szokásaikról és arról a vad erőszakról mely egész népcsoportokat törölt el a föld színéről. Elszoruló szívvel ismerte meg a hutu-tutszi tragédiát, a szudáni „elveszett fiúk” nemzedékét, akiket vadállatok és katonák űztek végig Afrikán, az európaiak által csak turistaparadicsomként ismert, valójában embert és állatot nem kímélő, véres és öldöklő harcok színhelyeként szolgáló országokat és tájakat. Feltárult előtte korunk történelmének az a kegyetlen folyamata melynek eredménye milliónyi otthontalan, éhező ember lett, akik saját és családjuk életét kockára téve menekültek egy új, az emberibb élet ígéretét kecsegtető világba. 

Bevándorló! – emlékezett vissza annak a jól öltözött nőnek a szavaira, melyek ostorcsapásként érték, és amelynek ugyan érezte megvető, gyűlölettel teli töltetét, de akkor még nem értette az okát. Szíve szerint ment volna és csekély erejét, energiáját felajánlva hozzájárult volna az elesettek és a rászorulók megsegítéséhez, azonban tudta, hogy ez lehetetlen, hogy neki most és itt kell helytállnia, és ha jól teszi a dolgát akkor elmondhatja lelkiismeretének, hogy megtette, ami tőle tellett. Ez az ő Afrikája, a gondozására, ápolására és védelmére szoruló ember és temérdek állat jóléte tőle, az ő lelkiismeretes munkájától függ. Lehet, hogy a telep környékén elsétáló emberek csak egy bolondos, őszülő hajú nőt látnak benne, ő azonban tudja, hogy azt teszi ami a dolga a világban és ami mások számára is követendő útként szolgálhatna. 

 

Nyár derekán Anna állapota tovább romlott, a perzselő, tikkasztó hőség, a párás meleg megviselte amúgy is beteg szívét és már sem a gyógyszerek sem a gondos ápolás nem tudott segítséget nyújtani. Egy hajnalban Teréz hiába simogatta sírva, keltegette kétségbeesve, az idős asszony belealudt egy véget nem érő, mélységesen mély álomba. Szomorúságában, magányában azonban nem maradt egyedül, Attila vele osztozott a bánat óráiban és egyre több időt töltött fent a menhelyen. Lassan összeszokott életrendjük alakult ki és az átbeszélgetett esték nyomán olyan mély vonzalom ébredt közöttük hogy amikor ismét őszbe csavarodott a természet, felmerült a közös élet gyakorlati megvalósításának gondolata is. A kutyatelepet semmilyen körülmények között nem akarták feladni, egyértelmű volt tehát hogy a kis házat kellene komfortosítani, egy szobával megtoldani. Az anyagi lehetőséget erre Attila városi lakásának eladása biztosította, és amikor a megnagyobbodott és megszépült ház immár készen állt, egy napon a költöztetők beállítottak a bútorokkal és a rengeteg könyvvel, na meg a lemezjátszóval és lemezekkel, Attila másik szenvedélyével. 

Ettől fogva soha nem maradt néma a ház, a férfi lassan, fokozatosan ismertette meg társát  kedvenc lemezeivel és vezette be a zene elvarázsoló, bűvöletbe ejtő birodalmába. És Teréz jó tanítványnak bizonyult, lelke, szelleme, egész lénye szomjasan itta be mindazt a szépséget, amit életének első szakasza megtagadott tőle. Lehettek bármilyen fáradtak és törődöttek, nyomaszthatta őket a telep fenntartásának ezer gondja és baja, amikor esténként Mozartot hallgatták és csendesen kortyolgatták teájukat, úgy érezték, hogy tündérekkel és manókkal teli világba jutottak, ahol varázslepel burkolja be őket és a lelki békének ebben az áldott állapotában nem érheti el őket többé a gonosz.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-11-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.