Keresés a honlapon:

Hajdu Ilona: Napjaink

 

 

 

Napjaink

 

 

Amikor kinyitotta a szemét, már hajnalodott. Rápillantott az órára, mely öt órát mutatott. Utoljára – úgy emlékszik – egy óra körül volt fenn, így tehát sikerült egyvégtében négy hosszú órát aludni, tehát egy szava sem lehet. Az utóbbi években, talán az öregedés meg az egyedüllét eredményeként komoly alvászavarai voltak és ezek azután kialvatlanságot, fáradtságot eredményeztek napközben is. Altatót nem akart szedni így meg kellett elégednie az önszuggeszciós próbálkozásokkal és a televízió véres, erőszakos krimijei helyetti zenehallgatással – meg a pár órai alvással.

 

Mindazonáltal most nem volt fáradt és -legnagyobb örömére – éppen semmije sem fájt. Ez is ritkán fordult elő! Miután felöltözött és megitta szokásos teáját és egy szelet piritósát is elmajszolta, szétnézett a lakásban. Mozart zenéjének halk hangjai járták át a szobákat, a nap első sugarai kibukkantak a szemközti háztető mögül és megvilágították az akváriumot, melyben az aranyhalak lázasan igyekeztek összegyűjteni az imént beszórt eleséget. Úgy érezte, minden rendben van, indulhat a nap.

 

Amint beért a rendelőbe már nem volt biztos benne, hogy valóban rendben vannak-e a dolgok. Jóllehet még csak háromnegyed nyolc volt, már öt beteg várakozott a kényelmetlen műanyag székeken. Amint egy pillantást vetett rájuk, felismerte a „nehéz esetnek” számító Antal bácsit, aki majdnem teljes süketsége ellenére nem volt hajlandó a hallókészülékét használni, meglehetősen nehézzé téve ezáltal a kommunikációt. Szerencsére az osztályon jól képzett és gyakorlott asszisztens gárda várta, akikkel sok nehéz „csatát” megvívott, elmondhatja hogy valóban félszavakból is megértik egymást. Évek hosszú sora óta dolgoztak együtt, jól ismerték egymás szakmai és emberi képességeit, sőt családi körülményeit is – és bár konfliktusok néha adódtak – a munkában és a magánéletben egyaránt igyekeztek segíteni egymásnak. Legtöbb helyen persze az alacsony kereset volt a probléma, így az együttérzésen túl egyéb támogatást nem tudott nyújtani nekik.

 

A rendelés első óráiban főként a visszarendelt betegek jöttek. Nyár lévén, az uszoda és a balatonparti úszkálások miatt begyulladt füleket kellett kezelnie, no meg persze dúlt az allergia szezon, szegény betegek alig kaptak levegőt, kialvatlanul, karikás szemekkel jöttek és dőlt belőlük a panaszáradat.

 

Tíz óra tájban megjelent Imre bácsi is. Évek óta ismerték egymást, a hajdan vidám, életerős emberből egyre nehézkesebben járó, megkeseredett férfi lett, aki mostanra már csaknem teljesen vak feleségével és agyvérzésből úgy ahogy magához tért fiával lakott együtt. Ráadásul múlt nyáron, a nehéz piaci szatyrok cipelése közben infarktust kapott, maga is majdnem meghalt. Túlélte ugyan, de a legkisebb terhelésre is mellkasi panaszai lettek és a családjáért érzett aggodalom sem használt a szívének. Mialatt a fülét kezelte, hallgatta a férfiból szaggatottan előtörő, fájdalmas szavakat, majd néhány megnyugtató szó után útjára bocsátotta. Ugyan mi mást tehetne vele? Hányan és hányan élnek hasonló körülmények között! A sors mintha kipécézne egyeseket, akikre azután minden bajt rázúdít. Ráadásul az emberek tűrőképességei is eltérő, az egyik a sorozatos csapások alatt sem rokkan meg, a másik a kis problémákat sem képes megoldani. És ez mind a testi mind a lelki egészségre érvényes volt. Már régen felfigyelt arra hogy mennyire eltérő az azonos korú betegek megjelenése, mozgása, vitalitása. Mintha nem is azonos anyagból lenne gyúrva minden ember. Az egyik ötven évesen még fiatal, ereje teljében van, a másik roskatag öregnek számít mellette. Persze – gondolta – sokat számít a gyermekkor, az egészséges életkörülmények, a táplálkozás, és ezen a téren nem vagyunk elkényeztetve. A háborúk, a szegénység, a népegészségügyet mellékes dolognak, gyakran politikai szólamnak tekintő hatalmak mind-mind hozzájárultak a siralmas állapotok kialakulásához.

 

Borús gondolatait Mária néni oszlatta szét, aki szapora beszédével, életvidám stílusával példája volt annak az embernek, aki minden kicsiségnek, a háza előtti két négyzetméternyi virágoskertnek, az ablakára repülő gerléknek is örülni tud és mindezt úgy mondja el hogy azt is felvidítja aki hallgatja őt. Most éppen arról beszélt hogy sikerült egy társas nyaralóban egy szobácskát vennie, ahol évente egy hetet eltölthet. Ide invitálta nagy lelkesedéssel és szeretettel a doktornőt, mert – mint mondta – az ember csak akkor érzi jól magát ha barátok között van. A doktornő mosolyogva köszönte a hívást, ha arra jár, feltétlen él vele, mondta.

 

A következő beteg beléptekor azonban már ismét komoly volt mert érezte hogy a banális bajoktól eltérően valamilyen komolyabb betegségre lehet számítani. Ezek az „előérzetek” általában bejöttek, hiszen már négy évtizede dolgozott, betegek százait látta és rögzültek benne azok a külső jelek, melyek egy-egy súlyosabb betegség velejárói. Ennek a középkorú férfinak ráadásul kissé duzzadt volt a nyaka, hangja pedig rekedtes színezetű. Amikor leült a vizsgálószékbe, elmondta hogy cukorbetegség miatt vizsgálják ki és háziorvosa – többek között- a gégészetre is elküldte.

A vizsgálat igazolta a „blick diagnózist”, a gégében lévő kis csomócska már megtalálta az utat a nyak lágyrészeibe és megkezdte romboló terjeszkedését. Ilyenkor mindig lelassultak a doktornő mozdulatai. A vizsgáló eszközöket óvatosan az asztalra helyezte, majd nyugodt de határozott hangon elmondta a betegnek hogy a látott rendellenesség miatt további vizsgálatra kell küldenie a klinikára. Látta hogy költözik a rettegés és a szorongás a beteg szemébe. Még megpróbálja elhessegetni magától a súlyos betegség rémképét, erőtlenül elmondja hogy neki holnap vérvételre kell mennie, meg nem is fáj semmije, aztán az orvosnő utasításának engedve megy az ajtó felé hogy meginduljon a gyógyulás reményétől vezérelve egy hosszú, fájdalmakkal és gyötrődésekkel teli úton.

A doktornő felállt, ilyenkor mindig engedélyezett magának pár percet. Céltalanul járt le föl a rendelőben majd kinézett az ablakon. Sajnálta a szerencsétlen beteget, akit az ő egy mondata miatt most aggodalom marcangol. Vajon van-e családja, gyereke, hiszen az ő életük is megváltozik a férj és az apa betegségével. Én hogyan viselkednék hasonló esetben? Nem egyszer tette fel magának ezt a kérdést és csak határozatlan, bizonytalan válaszokat tudott adni rá. Ezekhez a pillanatokhoz nem lehet hozzászokni, gondolta majd visszaült a helyére.

 

Néhány átlagos eset után egy anya tolta be a babakocsit, benne másfél év körüli, helyes, szőke kislánnyal. A kicsi tágra nyitott szemmel figyelte amint az anyja leül a vizsgálószékbe és a doktornő megvizsgálja a torkát és a fülét. Először csak nem értette a helyzetet, majd amikor a fültölcsér az anyu fülébe került, keserves sírásba kezdett, láthatóan féltette az anyját. Az asszisztensnő matricával igyekezett vigasztalni, a kicsi arca azonban csak akkor derült fel, amikor a mama felállt, odament hozzá és néhány nyugtató szó kíséretében az ölébe vette. Az anya nyakát átfogva immár minden rendben volt, búcsúzáskor még egy pá-pát is hajlandó volt inteni.

 

A rendelő hangulata felderült, mindenkit elbűvölt az a szoros testi-lelki kapcsolat, mely anya és gyermeke között van. Milyen szerencsés az a kisgyermek, aki ilyen erőt adó és biztonságot sugárzó kötelékben nőhet fel! Csörrent a telefon, a doktornőt kérték és egy enyhén fátyolos hangú nő mutatkozott be. Pár hónapja járt a rendelőben, akkor a doktornő a látottak alapján elküldte őt a klinikára. Most szeretné elmondani hogy azóta megoperálták és miután sikerült időben diagnosztizálni a bajt, még a hangját is meg lehetett menteni. Azért hívja az orvosnőt mert szeretné megköszönni az időben nyújtott segítséget, az hogy most beszélni tud, az ő érdeme.

Az orvosnőt öröm töltötte el. Egy ilyen telefon többet ért neki minden ajándéknál. Még napokig vissza visszatért gondolataiba és minden alkalommal jó érzés járta át. Lám itt a rendelőben is lehet fontos munkát végezni! Az orvosok egy része ugyanis hajlamos arra hogy a rendelői munkát a kórházi tevékenység, a műtéti bravúrok alá rendelje. Igen, persze, sok a banális eset, gyakran megesik hogy feleslegesen keresik fel az orvost, de éppen az a szakértelmet és lelkiismeretességet igénylő feladat hogy kiválassza felismerje azt a betegséget mely azonnali beavatkozást igényel.

 

Arra eszmélt fel hogy percek múlva vége a rendelésnek. Néhány osztályos probléma megbeszélése után kiment az öltözőbe majd immár civilben jött vissza az osztályra. Közben megérkezett a váltás, néhány szó a délutánosokkal és már indulhatott is haza. Először azonban – mint azt reggel már elhatározta – bement a könyvesboltba mert az újság könyvszemléjében néhány cím felkeltette az érdeklődését. Szerencsére ma nem kellett magának főznie, így kedvére válogathat az újonnan nyílt, tágas boltban, ahol még kényelmes olvasósarok is maradásra csábítja a betérőket. A keddi napot különben is kedvelte mert másnap csak délután kellett mennie dolgozni, így későig fennmaradhatott hiszen nem kellett korán kelnie.

 

Hazatérve első dolga a rádió bekapcsolása volt. Feltette a nemrég vásárolt CD-t – Grieg Peer Gynt szvitjét – és átöltözve lefeküdt a kanapéra. Szemét lehunyva felidézte az elmúlt nyarat, amikor Norvégiában járva megismerkedett a trollokkal, boszorkányokkal és óriásokkal teli mondavilággal, mely ilyen csodálatos zenére inspirálta a bergeni születésű Edward Grieget. Azok a sejtelmes, ködbe és párába burkolózó hegyek és vízesések! Pedig nyár volt de még így is szellemekkel telinek érezte az ide látogató e vidéket, különösen az ezerötszáz méteren fekvő Hardanger fennsíkot. Elképzelni sem lehet hogy zord télidőben, amikor a nap csak pár órára világítja meg a tájat és közel s távolban nincs szomszéd, milyen félelmetes lehet az élet és mennyire szüksége van az itt élőknek arra hogy gazdag fantáziavilágukkal benépesítsék környezetüket.

 

Amint a zene elhallgatott, úgy érezte fáradtsága, levertsége oldódott. Amióta magányosan élt és a sok baj miatt élete mélypontra zuhant, kétségbeesve kereste a kapaszkodót, mely segít kilábalni a gödörből melybe jutott és lassan lassan a munkában, a zenében és az olvasásban meg is találta. Nem lehetett olyan rossz állapotban hogy Mozart és mások ne tudták volna kiragadni, felemelni, szárnyalásra késztetni. Úgy érezte – és ezt magában mosolyogva így fogalmazta meg – hogy lelkében vágy tündérek és varázsmanók bújnak meg, melyek szomorúan figyelik a testi és lelki bajok okozta gyötrődéseit. Ám amikor megszólal a zene előbújnak, gyógyírral kenik be sebeit, varázs köpennyel borítják testét, melyen bajok és bánatok már nem tudnak áthatolni, így sebezhetetlenné válik általa. Nem tudott elég hálás lenni a sorsnak hogy képessé tette őt e csoda befogadására, hiszen milyen sokan vannak, akiknek a lelkét nem tudják megérinteni ezek a géniuszok és segítség nélkül kénytelenek gyötrődni ott lenn, a porban. Halványan elmosolyodott ezekre az „emelkedett” gondolatokra, jóllehet minden betűjét igaznak, valóságosnak érezte. Amikor panaszkodó emberekkel került kapcsolatba, szíve szerint erre hívta volna fel a figyelmüket, ám a rendelés szűkre szabott lehetőségei ezt nem tették lehetővé és – sajnos – sokakból hiányzott is az a lelki fogékonyság mely alkalmassá tette őket a segítség eme formájának befogadására.

 

Arra eszmélt hogy már régen csend van csupán az akvárium szűrőjének halk sziszegése hallatszik. Ideje lefeküdni és felkészülni a holnapi napra. Eltelt megint egy nap, melyet, úgy érezte nem töltött el hiába, értelme és eredménye volt. Talán ma nyugalmas, pihentető álma lesz!

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-06-23 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.