Keresés a honlapon:

Hargitai Ildikó: Magánváros

A ködös (szmogos) decemberi hajnalban sárgamellényes bicajos suhan át a városon. Háromszor negyven perc dugó az utakon, aztán süket csönd. Már csak a gyár. Néhány nyugdíjas, munkanélküli, iskolás. A bringás latyakos járdákon suhan, sárga mellénye világít a ködben, (szmogban) nyomában sorra megpördülnek, (ugyanazzal a táncos mozdulattal) lyukba zuhannak a csatornafedők.

A bringás átsuhan a völgy fölött, el a piac mellett, (egyforma sárga befőttes gumival összekötve egyforma hosszú, és egyenes zöldhagyma csokrok) elsuhan négy bezárt autókereskedés, (Citroen, Opel, Kia, Fiat) egy üres kínai áruház, az összedőlt hajléktalanszálló, két ásítozó, (szintén bezárt) telefonüzlet előtt, a kocsmáknál odaint a kollégáknak, fütyörészni kezd.

Nagy nehezen felkel a nap, odébb löki a ködöt, (szmogot), ferdén, kicsit csodálkozva belevilágít a csatornalyukakba, aztán megvonja a vállát, és átnéz egy másik országba. (városba, földrészre, napozó lányokra, árokban ébredőkre, alvó írókra, villanó ablakú toronyházakra)

Három tömött, munkásbusz érkezik, megállásra kényszerítik, amit ő nem bán, három kilométer tekerés után itt az utolsó dombtetőn jólesik a vádlit pihentetni, ideje is van még, hatkor kezd a műszak.

Ekkor ér talajt az utolsó csatornafedő, csattan, és loccsan. A bringás visszanéz, valamiért visszanéz, életében először (a többire rég nem emlékszik) és meglátja. Ott terül el mögötte az egész. Amint van. A város, ahol született, virágzó gyerekkor, nyakában a kulcs, forgalmas utcák, szépruhás, jóllakott emberek, a park, plédekre terítve uzsonnák, csepelbringák a fáknál, kölykök a fákon, messzeségbe nyúlik a kép, íze, akár azé a régi fagyié, sosevoltsoselesz íz. Az első bicaj, az első csók, mind ott lebegnek a csatornalyukak felett a ködben. (szmogban) Aztán vált a lámpa pirosa, nagyot pöffen egy busz, az összes jóízű emlék be a csatornába, ő megrázkódik, most van megint, itt ez a ma reggeli (minden reggeli) út, a gyár összes kitört ablaka, mind a négyezer munkás, akiket még nem, és mind a tízezer, akiket már elbocsátottak. Nem megy át a zöldön. Benéz a lyukba, (az utolsóba). Mállik az aszfalt körülötte. Akárki beleeshet. Kitörhet a lába. Akárkinek.

Gyerünk a gyárba! És megy. Nem szarozik. A bringás a lakását anyjától örökölte, aki a gyártól kapta fillérekért, vagy a várostól, mindenki kapott akkoriban. A bringás rendes ember. Apja megcsalta anyját, anyja is apját, mégis jó volt minden. Felnevelték bicajost, megöregedtek, vigyáztak az unokájukra, meghaltak, a lakás bicajosé lett, abban él. Hanem a csatornafedők! A kitört ablakok a gyáron, a vacak bringautak! Hogy elbocsátják karácsonyig a maradék felét, ráadásnak a bezárt kiskereskedések, a hiányzó őstermelők rafiával kötözött girbegurba zöldhagymáikkal, nem a sárgagumisok a nagybaniról! Ezek.

Ledolgozta a műszakot, hazakerekezett, evett, szeretkezett, (a feleségével) aludt, (a feleségével) bringázott, dolgozott. Aztán lett egy nap, (egy egészen új, egy vadiúj nap) A bringás meghívta a haverokat, meg az összes szomszédot, gyári kollégát, kasszást a Tescóból, a hókotróst, a benzinkutast, mindenkit, akivel összefutott, a tetőre bulizni, a kukást, egy hajléktalant, aki hozta a barátait. A tízemeletes tetejére. Mivel pont összeértek a dolgok azon az illúziókkal terhes emlékekkel dúsított decemberi ködös (szmogos) hajnalon. Egyetlen pontban, ott, ahol a bringás állt, a pirosnál. A szívében. A bringás, ezzel az összeért kusza, gubanccal a szívében, állt a tízemeletes tetején, forgatta a húst a tűz fölött, felesége kesztyűben szelte a kenyeret, bámulta a vasgyárból kifele gomolygó rózsaszín felhőket, a messze kanyargó, fagyos Dunát. Az emberek, (városlakók) mind a problémákról beszéltek, szidták a kormányt, a szocikat, a polgármestert, az ukránt, akié a gyár, a rendszert, a Fideszt, a benzinárakat, bringás nézte őket, kínálta sörrel, hússal, kenyérrel, voltak vagy hatvanan.

A bringás nem kiabált, majdnem halk volt, mégis hallotta mind a hatvan, és soha, soha nem felejtették el, mert ott kezdődött, és sose fejeződött be többé. Egy-két mondatot, ha mondott, nem a szavak embere volt. Mind ismernek valakit, aki ad gépet, szerszámot, odaáll a másik oldalra, ha emelni kell, aki megszólal a piacon, a kisboltba ugrik le tejért, rászól a szomszéd gyerekre, hogy hova dobja, ha már dobni kell. Mindnek van pénze egy vödör festékre, (egyre többen lettek) vagy ecsetre, vagy két dolgos keze!

És megtelt a nyári fű a következő évben (a fű, aminek a magját ők vetették, még márciusban el) megtelt gyerekekkel, bringákkal zsíroskenyeret kenő öreg kezekkel. Az emberek nevettek, egyenként rakták helyére az összes csatornafedőt, kicserélték az ablakokon a törött üvegeket, a közös virágágyásból bárki kihúzhatta a gazt. Senki se lett közülük polgármester, se miniszter. (Csak a bringás gyereke játszott a focivébén, ahol mi nyertünk, 2016-ban, és ők piszok büszkék voltak rá a közös kivetítő előtt) Nekik elég volt, ennyi, hogy kinőtt a fű, volt meló, sör, tiszta utcák, mert övék volt akkor már a város. A városuk.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-09-06 16:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.