Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Farkas Molnár Péter: Elseje, másodika

 

 

 

 

Elseje, másodika

 

Az utcai lámpák hideg kékesfehér fénnyel világítanak, kora tavasztól tél elejéig. Márciusban hideg fény ömlik az esőtől fénylő úttestre. Májusi estéken fehér szikrák, lobbanások, ívek. A júliusi hőség nem fordul hűvösbe, a lámpák éles fényében szinte izzadnak az utcák, terek. Kékes fény dereng a poros akácok levelei közt augusztusi éjjeleken. Földig érő házak málló vakolata folyik le a járdákra a késő októberi esőben, az Üllői úti kandeláberek dermedt fényében vigasztalan látvány a klinikák megfeketedett kerítése. Mély árkokat rágott rá az idő. Minden csorbult kő, megrogyott tető, dőlt kapualj és dicsőségesnek mondott dicstelen idők golyó ütötte sebhelyei együtt és külön vetnek megnyúlt árnyékot az utcai lámpák könyörtelen, rideg fényében. Ez a fény közönyös. Észre sem veszi, mennyire elhanyagolt ez a városrész, félrefordítja tekintetét a szegénységről.

Aztán leesik az első hó, és ugyanazok a ferde lámpák meleg, barátságos fénnyel árasztják el a szűk utcák megsüllyedt gyalogjáróit. Ez a fény elsimítja a falak foghíjait, mindent tisztának, újnak, kedvesnek mutat.

Miért? Mitől?

 

Miért, mitől és hogyan változik meg a lámpák fénye, ha esik a hó?

Állok az ablaknál, és bámulom szemközt a villamos remízt, a sárga kocsik tetején a vékonyka hóleplet.

Odébb, a bezárt pályaudvar még mindig szép épületét. A máskor csúf tetőkön a friss fehérséget. Az úttestet, ahol még nincsenek keréknyomok.

Minden, minden meleg és aranysárga, kis időre mesevilággá változott a vén és nyomorúságos Józsefváros. Miért, mitől, hogyan változik meg a lámpák fénye és azzal együtt minden, ha leesik az első hó? Állok az ablaknál, bámulom a fák kopár ágait, és Paszternák versét mormolom :

 

Mindent fehér hó leple fed,

szemet betöm, kinyom.

Egy árny, akár a részegek,

bolyong az udvaron

 

Nézem a kopár ágakon túl, a temetőben a sírbolt tetején a szobrot. Oroszlán, mellette angyal hatalmas szárnyakkal, bronzkeze fáklyát tart a magasba.

 

Mindenki siet odakint-

bizony higgyétek el:

valakinek valami bűnt

megint titkolni kell!

 

Állok az ablaknál, bámulok kifelé és figyelem, hogyan játszik velünk az Isten…

 

 

 

Homály van. Szürkület, ólomszínű. Szürke a plafon, a falak, a bútorok, az ágynemű. Elgémberedett nyakkal ébredek, fejfájással. Percekig fekszem mozdulatlanul, minden tagom nehéz. Nem mozdulok. Minek?

Aztán összeszedem magam, felülök, találgatom mennyi lehet az idő. Hét óra elmúlt az biztos, későn világosodik, az ég is borult, attól ez a szürkeség. Kidugom a lábam a paplan alól. Hideg van. Borzongok, az ágy végében álló fotelból előhalászom a pólómat és magamra rángatom. Beleszimatolok a levegőbe. Az ajtó, ablak rosszul szigetel, odakint fúj a szél, a huzat kisöpörte a lakásból az elalvás előtti utolsó cigaretta kihűlt füstjét. Ülök az ágy szélén, a lábam a papucsot keresi, oda se nézek, csak belelépek. Automatizmus.

Nadrágot húzok és kibotorkálok a konyhába. Hideg kávé egy kanál cukorral. Tetejébe folyatom az utolsó dobozka tejszínt, növényi eredetű, elkeverem. Szürke a kávé is.

Az ablak hatalmas, a szoba keskenyebb falát betölti teljesen, nyáron a reggelek szikráztak. Szürke az üveg a rászáradt esőcseppektől, odakint szürkék a háztetők, az úttestre rádermedt a hideg sós latyak, rücskösen, mint valami hüllőre a bőr. Csúszós, kifehéredő. Az első cigaretta füstje nekicsapódik az ablaküvegnek és visszagomolyog a szoba felé. Elfogy a kávé, elnyomom a félig szívott cigarettát. Félbe törik. Rossz ízű a szám, a fürdőszobába megyek, sűrű lefolyószag, megmosom a fogam. A gyűröttre gyúrt tubusból kimasszírozom az utolsó csepp fogkrémet is, szódabikarbónát szórok rá, aztán csikorogva dolgozik a fogkefe. Öblít, köp, öblít. Végül hideg vizet engedek a pohárba, az is szürke a vízkőtől, és iszom. Szájat törlök, belenézek a tükörbe. Ráncok, táskás szem, kétnapos borosta. Hallgatom a csövek hangját, odalent a pincében dolgozik a kazán, négy emelet mélyről surrogó hanggal áramlik fel a víz a radiátorba. Valahol nyikorog a bejárati ajtót védő vasrács, fémes csattanás, csikorgás újra. Léptek koppanása a folyosón. Szürke egykedvűség, hideg, rácsok. Mint a börtönökben.

 

Kinyitom a bejárati ajtót, aztán a szobában is kitárom az ablakot. Három perc, ennyi idő kell, hogy a huzat kicsapja a lakás éjszaka-szagát, aztán bezárkózom, pár perc alatt a falak még nem hűlnek ki, de tiszta hóillata lesz a szobának. Nem mintha sokat számítana, úgyis rágyújtok majd megint, és hozom a következő kávét, forró és fekete, félkeserű.

Valami motoszkálás hallatszik a falon túlról. A fal túloldalán a szomszéd konyhája van, onnan szűrődnek át bizonytalan, tétova neszek. Kis idő múlva égett olaj és fokhagymaszag, az nem tétován, inkább agresszíven. Fintorgok. Jó volt szellőztetni.

CD-t keresek, berakom a lemezgyaluba, zene szól. Leülök, kevergetem a kávét, a szőnyeget bámulom, szürke az is. Kopott mintájú, szürke szőnyeg, kopott mintájú, szürke élet. Másodika van, munkanap az ünnep után. Újra kinyitom az ablakot, mert émelyít az ételszag, pedig éhes vagyok. Apró kortyokban nyelem a kávét, az üres csészét a polcon hagyom és kimegy a konyhába. Kinyitom a hűtőszekrényt, a szögletes dobozt nézem. Mellette két rövid, alig tíz centis kenőmájas, abból az egyik jó lesz vacsorára. Fóliában szögletesre sajtolt pulykacomb sonka, meg egy árva paradicsom. Szalvétákba bugyolált házi szalonna, fél táblányi. Két margarinos doboz, egy majdnem üres, egy bontatlan. Végeztem a földi javak leltárával.

 

Pulóverek és pólók, egy nadrág, törölköző, vászonzacskóban a zoknik, két ing. Ennyi fér a mosógépbe. Beállítom a programot, indítom, zuhog a víz a szennyesre. Amikor abbahagyja, rátöltöm a mosózselét, Cora saját márkás, ha a vizet engedem a zselére, felhabzik, a gép pedig kinyomja a fölös habot, tehát a sorrendre ügyelni kell. De jobbra nem telik. Forog és mormog a gép, tisztul a ruha. Valahogy így kellene az életemmel is. Víz, mosószer, megtisztulás. Jobbra nem telik.

Ha már a fürdőszobában vagyok, hát levetkőzöm, beállok a kádba és veretem magam a zuhannyal. Tusfürdő, sampon, öblítés. Libabőr, érdes friss törölköző. Kívülről megtisztultam. Pólót veszek elő, meg tiszta nadrágot, és felállítom a ruhaszárítót a szoba közepén. Van hely, az idén sem vettem fenyőfát, és okulva a tavalyi karácsonyból, fenyőágat sem. Három nap alatt kiszárad, és hiába minden alapos takarítás. Még húsvétkor is ragad tűlevél a zoknimba.

Ülök az ágy szélén, a csészében újabb kávé. Kortyolok, várva, hogy lejárjon a mosóprogram. Teregetek majd, aztán... aztán még nem tudom. Talán dobozolok egy kicsit. Könyveket, CD-ket, csetreszeket, ami nem szükséges a mindennapokhoz. Készülök a költözésre. Ruhák zsákokba, ágynemű szintén. Nincs sok cuccom, szerencsére.

Másodika van. Munkanap. Nem mintha ennek lenne jelentősége, munkám nincs, ebben a hónapban már nem is lesz. Háromszázhatvan céltalan nap az új esztendő.

Éhes vagyok. Megeszem majd a szögletes dobozba zárt ünnepi töltött káposztát. Kenyeret szelek, tálcára rakok mindent. Melegíteni nem fontos, a káposzta jó hidegen is. Leülök, félretolom a kiürült kávéscsészét.

Végzek az evéssel, rágyújtok, hallgatom a csendet. Csak az utcáról szűrődnek fel zajok. Bizonytalan koppanások. Nyomasztó ez a neszező csönd. Új lemezt keresek, behelyezem. Szól a zene.

 

„Ahogy a kiskanál dermed a kávés csészébe...”

 

Január másodika van. Munkanap.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-12-31 20:00:00

 

Farkas Molnár Péter (1952-2020) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja 

2014-től haláláig a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.