Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Rimóczi László: GoldHordócska, vörösréz szőlőverettel

 

Nem magasságilag vagyok nálad nagyobb, irodalmilag teltebb. Szövegemben tágas terek, mélységek, szóközök. Szavilag kinyújtózom, nincs nálam slamp, csak alám és fölém rendelt roppant mondatok. Mér’ én vagyok a tollak grófja, egy teljesen elegyéniségült nem senki? És miért? Merthogy én előbb mondtam ki, mint te! És aki előbb mondja ki, hogy ő a kirájabb, az tudatában van annak, hogy nagyobb mint te, sőt, jófejebb, így ezzel a kimondással mintegy igazolta is azt. Magára vonatkoztatva van. Ugyanis az igazándi nem jó fejek sosem mondják ki, hogy nem jó fejek, és ebben igazuk is van: megteremtik önnön nemjófejűségüket és magukra vetnek. Lecsöpögnek a csatornarostélyon, hiszen olyan kicsik és vékonyak, beszóródnak a sötétbe. A régi időkben ez pont fordítva volt, de a régi időknek vége. Ma már a dolgok hamari kimondásán múlik minden, tudtad? Mivel valaki, sőt, Valaki vagyok, tehát minden szinten ugyanaz a Valaki, éppen ebből kifolyólag nem Senki. Ebből kifolyólag, ha az egyéniséget egy nagy toronyházként képzeljük el, akkor én vagyok minden Emeleten, de tán még a liftaknában és az alagsorban is.Úgyhogy egyáltalán nem értem, de egy kicsit sem, hogy ennyi mindennel a hátam mögött, mér’ vagyok egyáltalán elégetve? El nem ismerve és elfeledve? Mér’ nem én kaptam idén a Soproni Bor-és TollTábor GoldHordócska-díját a vörösréz szőlőverettel?? Amikor már olyan rég vágyom rája. Még azt a faragott faszom-plakettet is más kapta. Kell! Kellett volna! Elhagyott a kedvem, de szemem a pályán!

Idén végig szájról-szájrázott a történés, amikor az egyik leolvasó esten a kitüntetett Csángó Gergely orrba verte Kukori Rudolf tollnagymestert, mert népi jellegű szavalását kajánmód kinevette. Hogy lehet ennyire kiderülni? Kacifánt pórul járni? Pedig a Kukori úr békés író, amolyan papamaci, még nem láttam őt sodrán kívül. Csapásokat adunk, csapásokat kapunk és kopunk… Hiába TollTábor, mi sem vagyunk ám telivér értelmiségiek. Az ököl mindég kéznél, a bor meg oldja az arcot, akármekkora. (Micsoda mondat megint! – Na, ebbe üsd bele az orrod!)
Elkövettem magam a díszvacsorával egybekötött díjátadón, mely egyben záróakkord teltházig, külsőségek között. Többhúsz ember, egy fej sincs soron kívül. A krém egybegyűlt a díszterembe, a szervező bácsi élre vasalt, tehetetlen derűvel az arcán demagol a mikrofonra. Laudációzás. Őt követte a kisimult polgármester. Trehánykedvű rozsdás mosollyal átadta a díjat. A GoldHordót. Nem nekem.
A Nyertes író-költő vagy fordító asszony kisbabával a karján ment a mikrofon elé, ahol meredve várták már a díjjal… és ez annyira, de annyira… A baba a díj átvétele után pont böfizett, és a közönség tapsolt, nevetett. Ezen felbuzdulva, a következő díj- várományos, az a feltörekvő, középfiatal, csíkos inges, körszakállas, elég tömzsi nem-tudom-ki, na, ő is kedvet kapott a nyilvános kölyközéshez, belemarkolt a három kiskorú gyerekébe, véletlenszerűen kihúzott egyet, és már vonszolta is a kölykét maga után, amikor szólították. Hogy lássa mindenki, ő nem csak kiváló író, fordító vagy más ilyen izé, de roppant termékeny is, azontúl kiváló férj, apa és fiú, meg olyan magyar, aki nem fogy. Egy informatikus alkatú maci és az ő kis bocsa! Szóval, vitte a nyakában a szőke, nagyfejű kölyköt, pedig logikusan hagyhatta volna az anyjánál is, a közönségben, logikusan, de ha otthagyja, akkor nem jött volna le olyan kereken az ariság, amikor az aranyhordóval a kezében sírdogál, pityereg, el-elcsuklik, mint egy nagy, de középfiatal medve, hogy lássuk, a nagy medvék is tudnak sírni. Alig bírt megszólalni, „ó, hát nem oszkárarany ez szívem, csak egy szar hordócska” - gondoltam. „Rohadmányok! Egymás seggét nyaljátok, …nekem meg?? Én meg?” – gondoltam tovább. –„ A Legnagyobb hazai vagyok! És itt állok elismeretlenül! Erről meg ti tehettek főleg. Meg sokan mások. Vakok! Vakráják! Vakállatok! Elbuzítjátok tőlem az elismerést… Na, jó…jó…jól van, nem kell a tetves díjatok, úgyis csak egy súlytalan, ócska bóvli, dugjátok a seggetekbe.”

Ezen a ponton következtem be, eléggé sajnos. Mérgemben, és a túl rövid ital miatt eldurranva, én is kiszúrtam egy kislányt a bámészkodók közül, majd a könyökénél fogva rángattam a mikrofon felé, mert magától nem jött volna. Sajnos útközben ríni kezdett az anyja után, de még így sem kaptam a hordócskából. Azt hittem, gyerekkel csak nyerni lehet. A szervező bácsi gyorsan szavalni, terelni kezdett, míg a biztonsági őrök leültettek.
A GoldHordócska-díjat a vörösréz szőlőverettel nagy múltra tekint vissza. Először 2009-ben adták át, és azóta mindig ugyanaz a kádár készíti tökfából, de üresen kerül átadásra, nehogy valaki elejtse, és minden olyan legyen. A hordócskák levonulása után a szervező bácsi újra szavalt, fejből, aztán a kuratórium is kitüntette egymást. Nekem mit kéne tennem, hogy engem is felterjesszenek hordócskára? Vagy felterjesztődjek magamtól, mint trombitafolyondár a kerítésre? Jelentkezzek be a szervező bácsihoz, hogy jövőre a tábor előtt húzok ágyneműt mindenkinek, kisikálok, sőt, délben magam merek, mérek menzát tányérra? Nyírjam le a füvet a táblaavatás előtt/alatt? Dicsérjem, ahogy intézkedik és fegyelmez? Dicsérjem, amit írt? Akkor kapom a Gold-ot és nincs többé hoppá? Mert egyetlen hordócskánál sem smafu, hogy letöltöm, vagy letiltom. Lesegítette rólam a további felelősséget.

Ja, amikor a szervező bácsi szavalt, az egyik író behugyozott, állva, pont ott előtte, erre a zavartalanul szavaló szervező bácsi három gyorsat pislantott, alaposan megrágva a látványt, riadtan nézte a vele szembe lévő kamerát, nehogy észrevegye az illetőt, és őróla, egyenes alakjáról, az izgalmasabb témára fordulva, rákanyarodjon a csendben hugyozóra. Na, nem csobogott az a húgy, csupán egy lassan terjedő sötét folt üzent arról, hogy a szürke nadrág félig behunyt szemmel, állva alvó gazdája elengedte magát a pincelátogatás után. A szervező bácsi nem sokat tudott csinálni, szájában a mikrofonnal, meg egy fél verssel, csupán meggyorsította Tóth Árpádot, majd a pirkadó taps alatt elszaladt és szólt két pincérnek, hogy transzportálják ki innen a pisást. Végül a szervező bácsi, ez a fess kuvasz, az élre vasalt nadrágjában, csíkos ingjében, kinyalta a szponzorok seggét, ott, mindenki előtt, főleg a főborászét, és az „Álljunk hozzá méltó alázattal” - mondat zsinórban háromszor hagyta el a száját. Most mit mondjak, bazmeg, ez volt.

Nincs túl rendben, hogy messze nem én kaptam a GoldHordócska-díjat a vörösréz szőlőverettel… Ha botrányon múlik, akkor majd én szépen el fogom mondani, hogy tegnap a KőKút főszerkesztője, az az aljas Szebasztián Attila, a KőKút est után mit csinált? Meg alatta is! Elmondjam? Elmondom: elővette a nemi szervét, de nem vizelt vele, ahogy a jóemberek szoktak, hanem mutogatta a lányoknak, akik már elég ittasak voltak ahhoz, hogy ne szaladjanak, hanem foglalkozzanak vele. Nem titokban. Én csak félig szeretem a Szebasztián Attilát, mert a szemei túlságosan közel ülnek egymáshoz. Ő jó magyar ember. Pedig hidd el, hogy én is legalább annyira szeretem ezt az országot, akárkié is legyen! Hát én annyira szeretem, hogy nem igaz. Még egy dalt is írtam hozzá, a hazához, a Nagy Magyarországhoz, és a Lévai Levente zenésítette meg hangszerével. Így szól:

Magyarorszááág, hűsítő hegyedből ennék,
gyengéd tested lekvárral kenegetném,
innák dicső, hűs Balatonodból,
és egyként hágnám meg Gellért hegyeidet.
Formás Tokaj ágyékodba ereszteném magmám,
Te! Szerelmem. Én hős Magyarországom!!

Fontos vagy, mint számomra a leves,
Belőled ennék, mert te vagy sírom is, kedves.
Sőt, Bölcsőm, mely eltakar.
Egyen belőled ezer nemzedék, nem zavar.
Rántotta vagy nekem, nem koszos tökfőzelék.
Ezer gyermeknek legyen elég.

REF:

Szeretlek. Szeret-lek…leeek…ma…gyar…ooo ooorszááág.
Ma…ma…magyarország. LOVE!

Ahogy álmodtam rólad, te igaz ország,
Talajodat sosem szennyezném,
Barnával azt be nem kenném.
Vizeidet szájjal becsülném,
Síró könnyeidet kézzel felfognám,
Szép tested savval nem koszolnám.

Hegyeidet, s börzsönyöd tűzzel nem kecsegtetném,
Kavicsodat, ó, szép Dunából fel mind nem szedném.
Csúf robbantást torkodban bíz én nem tennék,
Hasznodra EU-san nagyon lennék.
Fácánmadár vagyok, minden zöldedhez híven,
PET palackot, (mer’ le nem bomló) szelektíven.

REF:

Szeretlek. Szeret-lek…leeek…ma…gyar…ooo ooorszááág.
Ma…ma…Magyarország.
Szeri, szeri, szeretlek… Kétszer is. Lavjú…

Elhangzott. Nyilvánosan. Kísérettel. Mégis azt írta róla a Padlás, hogy „fos giccs”, de az apjuk fasza a giccs. Pedig ez tiszta kreatívum! Az egyik strófám végére még a (sic!)-et is merészelték odarakni. Hát, ne siccegjen a neveletlen marha! Te kerge kóborbolygó. Azt írta róla a Szebasztián Attila is, az a szemét szebasztián főszerk., hogy a fele verset ráadásul, a fele verset, ráadásul, loptam. Plágiumisztikus lopással tulajdonítottam el. De dehogy loptam. A felét sem. A fele lopás is lopás. A szebasztiánka attilácska meg az anyját plágiumozgassa le, azt! Azt akarjátok, hogy engem is szépen szippantson fel, fel, az arctalan magány? Azt mondták fenti versemre folyóiratilag, amit mondtak, hogy „szar”. Úgy ahogy van. De hiszen dicső! Magyar. Dicső. Értéktartó. Kreativitásomban vagyok hátráltatva. Nem ilyen egy magyar. Mer’ ha ilyen idegenszívűek és hontalanok vagytok, akkor lefetyeljetek máshol, ti támogatás-éhes, sikkasztó mangalicák, pénzmosodák. Pé-nz-mo-so-dák. Kértem. Direkt. Azt mondták, várjak.

Kúsznak-másznak az őszülő fejek a táborban, seregszemle, serlegszemle, egymásnak udvarolnak, süket fülekre találnak, nekik ez az év csúcspontja, papírkarácsony, saját kötetekkel rekesztik a Dunát. Minden érdekelten szürke vászongatya és fehér ing, mintha valami lenne. Van is. Emlékezés. És. Én bunkó?? Derékig járok én a kultúrában, hogyne, hangversenyre is, nem vagyok én Liszt-érzékeny. Két öreg az orrom előtt cserél kötetet, tőlük kicsit arrébb megint kettő. Nem szuszakolás ez, nem trakta? Nem? én nem tudom…
Én vagyok az Új! A Régiek meg elállják előlem az utat, vasmarokkal. Én vagyok a kreatívatlan popófejű fingsegg?? Én itt állok imára kulcsolt, kitárt kézzel, te meg felszarsz ide az erkélyemre?? A támogatásért, ösztöndíjért integetésem pedig újfent süket fülekre van találva? Hát, ne haragudjál már! Micsoda viselkedés ez? Majd legközelebb szentül hiszem, hogy vagyok valaki. Ha kapok valami elismeretlenséget, továbbra is, nekem az is jó. Sőt, jobb. Igenis, jogos és nem határozatlan igényem van a GoldHordócska, a vörösréz szőlőverettelre.

Most mondd meg, mit csináljak, mit csináljak ekkora szép tehetséggel, mint ami vagyok? Ne használjam ki, el? muszáj beférkőznöm azonnal és mindenhova, ilyen a természetem, ilyen degenerált. Ha sóhajtással nem megy, képes lennék pénzért is bármit írni. Előnyöm, hogy kellően elvtelen és gerinctelen vagyok, na, pont, mint bárki más. Szívesen lennék irodalmi suttogófegyver bárki kezében is! Használjanak csak fel hónalatti küzdelemben. Ha azt mondod, sózzak szavakkal oda, szavakkal sózok oda. Ha azt mondod, támadjam az X-et, vagy tegyem nevetségessé Y-lont, akkor azt teszem. Erős Pistába mártott tollal gyalulom le az egóját, rövid sportosra, ha már túl a szemébe lóg. Ha a népsötétítés és gyanakvásaltatás a cél, akkor abban leszek tollpartner. A sleppemnek is tudok írni, még a te sleppednek is. Politikai betűrakéta lennék, lapokon át bevethető mondat-pokolgép, klaviatúrás szépirtó, én meg pucéron belefeküdnék a főszerk. tenyerébe… Csak valaki kenjen már meg. Szeretnék végre világos üggyé válni, a felhalmozott munkásságom derekán, mert mi lesz, ha egyszer csak támad egy jó gondolatom? Hova menjek grabancát markolván? Megdoblak vele, ha elkapod, megtarthatod. De van egy de! Mert csak akkor lennék ilyen irodalmi bérrakéta, ha garanciálisan megkaphatnám végre azt a GoldHordócska, a vörösréz szőlőverettelt. Bárkitől, csak legyen átadva nekem, keretek közt.

Arról az orrba verésről meg annyit, hogy a történelemből mindig csak a véres eseményeket jegyezzük meg. Ki járt hogy? és mennyire jól? 

  
  
 

Rimóczi László (1979) újságíró,  a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.