Keresés a honlapon:

Csengődi Péter: Hüvely Matyi

 

 

 

 

Hüvely Matyi

 

1. Natus

Valószínűleg a rendszertelen étkezés, a mozgásszegény életmód és egy különleges genetikai betegség eredménye, hogy Tarkódon, egy Szeged közeli faluban élő asszony életet adott egy közel egy centiméter nagyságú embernek. A kis szervek hamar, méghozzá egy hónap alatt teljes mértékben kifejlődtek, így a maradék nyolc hónapban az emberkének volt ideje megtanulni járni, beszélni, sportolni, és elolvasni az Egyetemes Anatómiai Enciklopédiát.

Az asszonyt több hónapos apró rosszullétek után elkapták az ötperces fájások, de ez az állapot sem tartott sokáig, egy utolsó, nagy nyomás hatására úgy repült ki belőle az emberke, mint nyálas papírgombóc a köpőcsőből. Ekkor tudta meg az asszony, hogy terhes volt.

A kisfiút – akiről szabad szemmel nem lehetett látni, hogy kisfiú, de ő maga azt állította – Mátyásnak nevezte el, Hüvelyk Matyi után, habár a hüvelyknyi méretet soha életében nem érte el. Ezután az asszony azon gondolkodott, mégis hogyan etesse meg a kisfiát, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a mellbimbója nem fért be a pici szájába, azonban a csöppség hamar megszólalt, hogy ő inkább narancsos sült kacsát szeretne enni, krumplipürével.

Miközben teltek a napok, Matyi nőt-növögetett a saját apró határain belül. A házimunkában nem tudott segíteni, hiszen legfeljebb a porcicákat tudta maga előtt görgetni kézzel, ezért minden idejét olvasással töltötte, majd felköltözött Budapestre, és jelentkezett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre.

 
2. Coitus

Egy lány tért be az étterembe, és meglepődve nézte, hogy az egyik asztalnál egy pöttöm ember ücsörög, és egy inggombbon tálalt sütit majszolgat, közben papírdarabra írogat egy rotlingbéldarabbal. Sosem látott ehhez foghatót, leült hát mellé.

– Szia! – köszönt rá a lány Matyira.

– Helló! – válaszolt Matyi, felnézett, de aztán illetődötten a papírba temette a tekintetét.

– Mi történt veled, hogy ilyen pici vagy?

– Így születtem.

– Mit csinálsz?

– Verset írok.

– Elolvashatom?

– Ha jó a szemed…

Matyi odaadta a papírt a lánynak, aki közvetlen a szeme elé tartotta, és figyelmesen olvasgatta.
– Ez gyönyörű! – szólalt meg a lány elcsukló hangon, miközben egy könnycsepp folyt végig hamvas arcán – Soha, soha életemben nem olvastam még ilyen szépet.

– Köszönöm.

– De hiányzik valami a végéről, nem?

– Igen, sajnos. Igazából a verset már nagyon régen megírtam, még anyám méhében. De nem sikerült kitalálnom, hogy milyen szó illik a végére. Olvastam megannyi könyvet, újságot, magazint, szótárat, átfaragtam a belsejét ezerszer, de még mindig nem sikerült kitalálnom, mi legyen a vége.

– Gyönyörű ez így is.

– De nem teljes.

– Mutattad már másoknak?

– Ha rájövök, hogy kell befejeznem, elküldöm egy folyóiratnak. Ez a vers az életművem. De most még nem tudom, mi az utolsó szó.

– Annyira jó hallgatni, amilyen átéléssel beszélsz róla! – mondta hangnemet váltva a lány, miközben ujjaival vörös hajában babrált – Nincs kedved feljönni hozzám?

Éjszaka volt, Matyi a lánnyal beszélgetett az ágyon. A hangulat izzott köröttük, mindkettőjüket átjárta az izgalom, de az egész csak egy romantikus álomnak tűnt, hiszen mégiscsak egy ici-pici emberkéről volt szó. Végül döntött a lány, és ügyetlen, remegő mozdulatokkal vetkőzni kezdett. Hanyatt feküdt, és megpróbálta elengedni magát, több-kevesebb sikerrel.

– Biztos, hogy nem lesz gond? – kérdezte a lány – Nem leszek terhes?

– Nincs mitől aggódnod – mondta megnyugtató hangon Matyi – Egy olyan embernek, akinek a vénuszdombon fel kell kapaszkodnia, a szex mondhatni pusztán intellektuális kihívás.
Matyi odasétált az introitus vaginae-hoz, átfészkelte magát rajta, és elindult a cervix uteri irányába. Belegázolt a tejsavas talajú barlangba, majd hangosan gondolkodni kezdett:

– Arra van az uterus, akkor emerre az os pubis. Vagyis a Gräfenberg-pont valahol erre lehet, körülbelül egy-másfél centis szivacsos gömböcskét kell keresni. Áhá! Megvan!

Matyi óvatosan simogatni kezdte a gömböcskét, ami válaszul nőni kezdett. Körülötte a barlang mozgott, majd később rángatózott, valójában az egész testtel együtt. A lány hamarosan megtapasztalta élete első orgazmusát, majd mikor úgy érezte, vége, megindult a következő…

 
3. In opere

Egy asszony feküdt a kórházi ágyon, aludt, mellette az orvosok egy-egy konzervsörrel a kezükben beszélgettek. A férj leesett állal lépett be az ajtón. Mérgesen az orvosokra förmedt:

Már egy órája el kellett volna kezdődnie a műtétnek. Maguk meg itt szórakoznak mellette?

- Nyugalom, nyugalom! – mondta kicsit spiccesen a főorvos – A műét éppen folyik.

- Éppen folyik?! – kiáltott fel a férj – Megőrültek? A műtéthez steril szoba kell, fertőtlenítés!

- Az a régi módszer – legyintett a másik orvos – Már nem vágunk fel minden beteget. Bekevertünk két altatótablettát a hölgy teájába, lefújtuk a kisembert fertőtlenítővel, és beküldtük.

Ahogy ezt elmondta, az ágyon fekvő nő hálóinge mozogni kezdett a lába között, és egy apró dudor jelent meg rajta. A dudor kivándorolt a ruha szélére, majd előbukkant alóla Matyi.

- Mi a helyzet, doktor úr? – kacagott a főorvos.

- Megszüntettem az elzáródást, kitisztítottam a járatokat, minden jól alakult.

- Mekkora a pici?

- Ekkora – és Matyi a feje fölé tette a kezét – Nevezhetjük picinek, de nálam már nagyobb.

– Az ebben a korban pontosan ez az ideális méret. Gratulálok, leendő apuka, minden rendben.

Az kispapa ekkor már fehér arccal támaszkodott a falnak, és kapkodta a levegő.

– És… és… fiú… vagy lány? – nyögte ki végül.

Este a kórház melletti kocsmában, ücsörgött egy sebész, körülötte megannyi szökött beteg kortyolgatta a mindennapi kis betevőt, előtte pedig Matyi ült egy gyufásdobozon, és egy injekciós fecskendő kupakjából iszogatta a sört, miközben ráncos arcán simogatta a borostát.

– Matyi, el sem tudod képzelni, hogy meg vagyok verve ezzel a kis…szerszámmal… Teniszezés után látom a zuhanyzóban a többiek… ne nézz így rám! Nem leselkedek, csak nem tudom nem észrevenni azokat a serpentes boidae-kat a regio subinguinalis-ukban. Ha ilyen pasik mászkálnak mindenfelé, akkor nekem esélyem sincs. Nem is merek odamenni senkihez. Egyszer talán ótvar módon bebaszok, összeszedek valami magányos, ronda nőt, lesznek ronda gyerekeink, de mégis együtt leszünk örökre, mert nem akarok egyedül meghalni.

– Ugyan, barátom! Neked csak önbizalomhiányod van. Rengeteg jó nő van, aki az agyas pasikra bu…

– Hagyd már ezt a szentimentális hülyeséget! – vágott közbe a sebész – Felnőtt, felvilágosult emberek vagyunk. Ne gyere nekem olyan sallangokkal, hogy csak az érzelem a fontos, meg hogy nem a méret a lényeg.

– Pedig nem. Hiszed vagy sem, volt egy lány, akinek én vettem el a szüzességét.

– Te?! – kérdezte meglepődve a sebész, miközben próbált úgy fókuszálni a szemeivel, hogy csak egy Matyit lásson.

– Bizony. És csodaszép nő volt. Amáliának hívták, a haja vörös volt, a bőre hamvas, és a pectus-ai, mint két dinnye – tette hozzá kaján mosollyal.

– Te?! – ismételte a sebész, mint egy beragadt lemezjátszó.

Hosszasan néztek egymással farkasszemet, amennyire az alkohol engedte. Látván, hogy Matyi komolyan beszél, a sebész felállt, körbenézett, megállapította, hogy melyik nő a legszebb a kocsmában, és nyílegyenesen odament hozzá leszólítani.

 
4. Mors mortis

Az apró szív sebesen dobog. Míg a nagy, elefánt méretű emberek csak panaszkodnak arról, hogy röpül az idő, Matyinak tényleg kiszökött, mint a levegő egy lyukas lufiból. Tizenöt éves volt, mikor teljesen ősz szakállal és behajlott derékkal gyalogolt a járdán, kezében kedvenc mankójával, egy elkopott fejű gyufával. Könyökfoltos, szürke zakóját viselte, aminek még két éves suhanc korában hímezte a hátuljára, hogy „kis ember nagy bottal jár”. Élvezte a nyugdíjas éveket, sok ideje volt, és ha kifogyott a teendőből, csak elsétált a közeli füves parkba, hogy süssön rá a napfény.

Egy parkolni vágyó terepjáró autó állt fel a járdára, és ráhajtott Matyira. Apró csontjai hatalmasakat reccsentek. A fájdalom elöntötte a teljes testét, a feje búbjától a lába hegyéig. Először csak káprázott a szeme, aztán lassan kitisztult a kép, és merev nyakát mozgatva próbálta kideríteni, hogy mi történik pontosan vele.

– Milyen ironikus – nevetett fel a kínok közepette Matyi – Még utoljára egyszer sikerült kiegyenesednem.

Erőt gyűjtött, hogy segítségért kiáltson, de nem jött ki a torkán hang. Csak némán figyelte a cipőket, amik elsétáltak mellette. Fél napig szenvedett a kerék alatt, senki nem látta meg. Szomjazott, látomások keringtek a fejében édesanyjáról, Amáliáról, és a megannyi életről, amit megmentett. Őt ma nem menti meg senki. Megállt mellette egy játék méretű busz, és két apró, szőrös teremtmény lépett elő belőle. Ahogy köré álltak, Matyiban megszűnt minden fájdalom, és beszélni is tudott.

– Kik vagytok?

– Angyalok.

– Nem éppen úgy néztek ki.

– Mi általában a pockokért szoktunk jönni, de Gábriel azt mondta, hogy nem indítja be a fellegjáróját egy tízgrammos emberért.

– És most mi lesz? Felvisztek a mennyországba?

– Nem teljesen. Félúton kiteszünk, mert a pocok mennyország teljesen másmerre van. De a vadkangyalok megígérték, hogy onnan elkísérnek az embermennyországig. Lovagoltál már vadkanon? Most megteheted!

Matyi észrevette, hogy kezei, lábai mozogni kezdtek, és játszi könnyedséggel húzta ki magát a kerék alól. Mankógyufáját a vállára dobta, és fütyörészve beszállt a buszba, a nyugodt arcú, halott pocok urak és pocok hölgyek közé. A busz elindult, felgyorsult, és az utca végénél felrepült az ég felé.

A földön nem maradt más, csak egy papírfecni, és rajta egy vers, a világirodalom legszebb verse, aminek a végéről csak egyetlen szó hiányzott.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-10-14 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.