Keresés a honlapon:

Mészáros Dorka: Meddig még

 

 

 

 

Meddig még

 

hideg a tarkóján, bizsergeti, szétterjed a hátán, beeszi magát a pórusaiba, elharapózik a testében, a lábujjai is zsibbadnak. a koncertet eltolták. megint. egy évvel, ismét télre. hogy majd újra átütemezhessék, írják a hozzászólásokban. jegyvisszaváltás, elkeseredés, világvégek. megint, ismét, újra, annyiszor egymás után, hogy mindig lesz belőlük. tébolyult várakozás, csalódás, menthetetlen, gondatlan bűnrészesség, megint, újra és újra. állandó görcs a gyomorban. dühös, sírni akar, üvölteni, széttépni őket darabokra, kimenni az utcára, nézni mások ajkát, mennyi talányt bújtathat egy áll, menni, ahová a lelke hajtja, átélni, megérezni, létezni ugyanúgy, hallani a zenét, a csintalan szenvedélyt a sorok között, a melankólia csendjét, hiába, börtön. csak egy bárki benne.

megtapogatja a mellkasára simuló medált, parány zenedobozt rejt, ritmusosan lüktet az érintése nyomán, ezeréves mester remeke. leakasztja, a tenyerén pihenteti, forgatja, tekintete tompán veri vissza halvány csillogását, aranyos derű a szürke falak közt. nem lesz elég. a koncertet egy héttel a kitűzött időpont előtt halasztották el, mivel úgy tűnt, megtartják, nem spórolt, az utóbbi időben egyre többre volt szüksége, hogy bírja azt, amit manapság életnek csúfolnak. hét napnyi adagja maradt a teljes jól léthez. ha felosztja, mondjuk másodpercekre, akkor talán nyer pár hónapot, de semmiképp nem húzza ki vele a következő téli időpontig. fázik, a reszketés összerántja az izmait, rámarkol a medálra. az őrült tehetetlenség bomlasztja a sejtjeit, a belső szerveit, nem igazságos, álmok vesznek el a korlátozások sodrában, vakvágányra futtatott hétköznapok, üres mosolyokkal operáló istenek. megint, újra, csak még egyszer, mindig, most már így lesz, fogadd el, dolgozd fel, ha nem megy, érdektelen, nem oldunk meg téged, nincs rád igény.

visszaejti kincsét a mellkasára, ha elmehet, ha ott lehet, ha hallhatja a zenét, akkor talán tölt, merít, szív, függőségében tovább maradna talpon, mint a többi bárki. nincs koncert, megint nincs, soha nem is lesz, örökké állapotot teremt a sorozatos halasztás, elmaszatolja a könnyeit, forrók, égetik a bőrét. omlás, a test görög, jelentéktelen sóhajok az ajka közt, nincs értelmük, halott gyertyalángok táncolják körbe a szobát. a szürke falak vihognak, menten megfagy, lehelete színes alakzatokat rajzol a levegőbe, vidámak és kerekek, gerince nyúlik, elérné az eget, a csillagokkal hintázna. üstökösökre vágyik, sötétre, a hold ölelésére, és ráébred, üres hónapok után először képes megadni magának, amire áhítozik. rajta áll, a keze rég céltalanul kóborol, elengedték, statisztika még lehet, és akkor hasznukra válik, mert a plusz egy is elbillentheti a mérleg nyelvét. az irány változó.

földön, hanyatt, a plafon mögött a horizontot képzeli, tágasan, kéken, a kanyarokban titkok, csodák, kincsek, olyanok, mint ő, fel, messze, tovább, egy másik örökké csiklandozza elgémberedett ujjbegyeit. a medálhoz nyúl, kinyitja, a szobát betölti a zene, varázslat, szerteszét robbanó sugarak, hegyekkel kacérkodó szélvihar, szerelmek és vadorzók toporzékolnak a küszöbön, jósolj holnapot, folyóvölgyben piciny falu, keskeny utcák, nyikorgó kapu, cukormázas ház ajtajában egy fekete macska, szeme az univerzum zöldjét tükrözi vissza. nem érzi a hideget.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-01-03 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.