Keresés a honlapon:

Jerney Ádám: Novemberi anzixok

 

 

 

 

Novemberi anzixok

 

A várost valami bódító szürkeség fedi. Szardíniás ládák, szemét, kóbor kutyák és kóbor emberek mindenfelé. A recepciós csajnak Károly nevű magyar palija is volt már, de szabadkozik, máig nem tudja rendesen kiejteni a nevét. Mire kiválasztjuk a második pizzázót a kaputól jobbra, elered az eső. Beűz a felső szintre, ahol olasz színészek fotói között várjuk életünk első pizzáját. Égett fa illat a kemencéből. Olasz család csacsog tele szájjal. Buldog fejű ötvenes pasas tányérjáról kinézzük a pizza frettát, ezért Marlon Brando torokhangján utasít, hogy vegyünk belőle, és vág egy-egy darabot. A pizza összehasonlíthatatlanul finomabb minden eddiginél. Tűzoltók a téren cédrust darabolnak darus kosárból. Motoros a macskaköves úton vizet csap a gyalogosra, mi kávézunk. Forró vizes kádban úsznak a csészék, hogy ne hűtsék le a feketét. A cukor szinte képtelen belesüllyedni a kávéba. Az esti fák lombján nem látszik, de seregélyek ezrei csipognak mindenütt. A főút mentén párocskák randiznak autókban ülve. Az egyik lány dédelgetve a pasija szemöldökét szedi, míg ő keresztbe fekszik a fejét az ölébe hajtva. Minden tízedik zebránál kurvák, de ha ez nem lenne elég, a rózsaszín esernyős transzvesztita a kisbolt mellett invitál az ernyője alá, hogy megmutassa dinnye nagyságú büszkeségeit. Udvariasan és nőknek kijáró tisztelettel lerázom. Sörrel és cigivel felmegyek a szobánkba. Erkélyünk alatt még éjfélkor is ácsingóznak a focimeccset bámuló alakok. Tévé a kirakatban, emberek a tuskókon, padkán, kukákon.

Másnap a tetőteraszon reggelizünk. Kávé után a part felé vesszük az irányt. Napsütés, felhő, napsütés, felhő. A tegnapi szürkeség után pasztelsárga, barack, római fekete-vörös kombó váltja egymást. A dzsekit öt percenként le és felcibáljuk. Átverekedjük magunkat a templom körüli bazáron. Cipők, hamisított táskák, bizsuk. A kikötő bejáratánál dudálás, méltatlankodás, mi átvágunk a dugón. A Fantastic Palermo olajzöld vízen várja a kifutást. A várakozó vidéki buszok alapfelszereltsége a lépcsőkorlátra szerelt kávéfőző. Kikötőben katonazenekar várja valami grande politikus grande érkezését, én meg szidom őket, mert a férfi sorbanállás a wc-ben női méretű az egyenruhák ki és becsatolása miatt. Délben kávé, sör a forgatagban. Harangok kongása minden irányból. Az eső két perc alatt leszakad és a mobil könyves boltból rögtönzött esernyőárus stand lesz. Behúzódunk és a csészék, kanalak csörömpölésén keresztül a November Rain című szám szűrődik át a rádióból. Mise a dómban, a pap hangja három másodpercig hallik a márvány épületben. Szemben a királyi kastély. A felső tízezer mindig is tudta, hol kell telket vásárolni, itt sincs ez másként. A "Párizsi udvar" építészetileg kicsinál, miközben tízfős asztalnál nyugdíjas mamák kézfeltartással számolják össze, hogy ki kér babbát. Sikátoros spanyol negyed következik. Diónyi oliva az útra, tök nagyságú paprika mutatóba, a boltosok jó fejek. A motorosok egy saroknyira már dudálnak, de nem lassítanak. Itt laza szimbiózisban közlekedsz, vagy meghalsz. Félbevágott ajtó nyitott tetején át konyha-nappali-étkező-merengőt tár fel az utcáról. Nénike saját felmenője képe alatt üldögél, kávét kavargatva rádiót hallgat, és percről percre jobban hasonlít a képen látható felmenőjére. Templom ajtajából Andrea Bochelli hangja hívogatja felvételről a híveket. Piros terítős kisvendéglőben asszonyok és férfiak egy irányba nézve ücsörögnek. A Veronával játszik a Nápoly. A pincér elmélázva meg-meg áll a tévé előtt. A konyhában otthonkás nonna két fiával és két unokájával teszi a dolgát. A babos kendős arc kötényben a főszakács. Szivar lóg a szájából, miközben kever valamit a tűzön. A Nápoly gólt rúgott. Az ismétlésre mindenki ordítva rohan ki a konyhából. Már azt hittük, az olaszok nem vesznek rólunk tudomást, amikor a pincér hozza az előételt. Spenót padlizsán, mini pizza fritta, brusketta. Fél szemmel látom, hogy a nonna kézzel fejti nekem a kagylót és teszi a tésztámra. Elhitetem magammal, hogy ettől jobban ízlik majd. Az útitárs kézzel gyúrt paradicsomos nudlit kap cserépedényben. Két félidő alatt lezajlik az élet. Udvarlás, üzletkötés, egy merengő költőt is látunk, idős házaspár ebédel, fiatal nők csacsognak. Kisgyerekes családok helye a pincében van. A bontott asztali borok és vizek maradékai összeöntve kerülnek vissza a hűtőbe, nem pazarlunk, a konyakos üveget kint hagyják a vendégnek, had töltsön még, ha elfogyott. Sörtésztában sült szardínia, erős kávé egyenesen a kotyogóból. Az üvegpoharakba két újjal belenyúlva magyarázza a szakács, hogy rakjon-e bele cukrot. Fizetéskor a bankó azonnal a nonna köténye alá vándorol. Baboskendő nem enged el, amíg nem iszunk a saját készítésű limoncellójából. Fogaskerekű visz fel a citadelláig, pedig nem is fogas, csak sodrony húzza. Odafentről a Vezúv röhög, mert ennél nagyobb felhőket is produkált már, mint ami most a tetejét súrolja. Átérezzük, hogy tök kemény lehetett itt falakat védeni, meg minden, de ma már a vár csak arra való, hogy az oktondi telefonunkkal panorámaképek készüljenek. Leereszkedve tinik bandáznak lábukat lógatva körben a barokk szökőkúton. Odébb túldíszített templom tele hívekkel. A Nils Horgerson dallamára olasz imádság szól kihangosítva. A templom tömve, mindenki együtt énekel a felvétellel, megható és szürreális. A legegyenesebb út a Garibaldi térhez négy méter széles középkori utcán vezet. Vezetne, ám mindkét oldala tömve a legundorítóbb műanyag, plüss, fröccsentett, villogó gagyi cuccokkal, támolygó tömeg vizslatja. Nem értjük, miért éppen itt jönnek ezren, mikor nekünk egyetlen értelmes célunk van a forgatagban. Sör. Sajna, az olaszkák nem nagy sörivók, ezért hazáig keresünk autentikus sörözőt, azaz kávézót, ahol sört is csapolnak. A Garibaldi tér egyik sarkában végre megadatik. Klasszikus a látvány, tévé az aktuális focimeccsel, sütik a pultban, amit a pincér kézzel igazgat. A gépészet, azaz az élelmiszeripar és a formatervezés csúcsa a kávégép. A pályaudvaron, még mindig a neves Garibaldi téren limocellót veszünk önszántunkból. Kis felkészülés után irány az éjszakai város. Ezúttal a cél az esti hangulat felkutatása, de csak óvatosan. A helyiek is figyelmeztetnek rá, hogy arany órát ne vigyünk magunkkal, mert azt nagyon szeretik itt letépkedni. Séta, csövesek, bárok, paloták és a Cannabistro a menet első állomása. Az asztalon kanabis magok mozsárban, reggae zene, a dekoráción mindenütt a hét ágú levél mosolyog. Egyik útitársunk kemencében pizzát süt egy sarokkal odébb, és a futár kiviszi rendelésre neki, amit ő sütött, de tényleg. A Dante tér melletti utcában társasjáték-kocsma orosz felszolgáló csajjal és egy fázós, magyarbarát nápolyival. A párok itt már nem kocsiban, hanem motoron csinálják. Király utca helyett Király tér. A pálmafák között állva isznak a fiatalok és a tér minden bárja ontja a zenét és a piát. Hazaérve megértettem, hogy a szemét úgy tud eltűnni nap nap után, hogy markolóval emelik a kukásautóba. Legjobb hely egy utolsó slukkhoz és utolsó pöccintéshez a mi erkélyünk. Céloz, és utazik az én csikkem is.

Az Univerzum leggyorsabb espressoját minden bizonnyal a nápolyi körvasút Garibaldi téri megállójában adják. A simlis sapka alatt a következőket hajtja végre a mester cirka tíz másodperc alatt. Megragadja az egy-kifolyású főzőkart, kiüti a korábbi zaccot. Az őrlőből új adagot tölt, betömöríti. A kiszemelt főzőhelyet saját gőzével lecsapatja és egy picit felmelegíti. Felteszi a kávét, a kart lehúzva nyomást ad rá, és finom visszaengedése mellet megindul a fekete nedű. Ez alatt az alátét, rajta kanál, egy pohár csapolt szódavíz kerül elém és végül a csésze. Záró mozdulatként a szomszédos csésze landol a mosogatóban és egy hanyag törléssel, vagyis rongycsapással vége is a ceremóniának. A csésze oldalán lefolyt kávé jelzi, hogy nem Japánban vagyunk, de minek is ilyen részletekkel törődni, mikor az ember naponta megiszik öt kávét és egyébként is, állomáson vagyunk. A vasút lepukkant negyedeken keresztül vezet a hegy felé. Öngyújtóárus pocak perceken át teátrálisan karattyol. Mintha egy focicsapat managere volna, előad egy felhívást, végül letérdel, jelentőségteljesen megcsókolja a kocsi padlóját és befejezi a mondókát. Csak ezek után kínálja körbe a gyújtókat, majd tovább áll a következő kocsiba. Pompei megálló. Balra a Camping Zeus kong az ürességtől a pálmák alatt. November van. Megkönnyebbülve veszem tudomásul, hogy Pompei nem a kínhalál örökre megkövült emlékparkja, hanem az egykor még kiteljesülő kultúrában élő emberek biológiai, szellemi, vallási és persze építészeti lábnyoma. Olyanoké, akik nem átallottak gyümölcsfák között fából, téglából, márványból és sarokcsiszoló habköből ezredéveken át álló, színekben pompázó várost építeni, míg ma ötven évre tervezünk egy házat. Fél körömnyi mozaikokból építettek pompás folyosókat, míg mi betonnal és műgyantával öntünk le minden talpalatnyi földet. Pompei e mellett a horganyzott acélrácsok és fekvőrendőrök városa is. Az előbbit a kétezres évek óta telepítik a túlzottan önálló turisták ellen, az utóbbi kétezer éve tölti be hármas funkcióját, azaz megakadályozza a lovas száguldozást a városban, yee!, és kijelöli a gyalogos átkelés helyét a forgatagban, így lehetővé teszi ez átkelést szárazon is, ha patakokban hömpölyög alá a víz. Ezeréves kocsinyomok, tágas átriumok, villák, templomok, kutak, színházak és más középületek. És a kedvencem, az amfiteátrum. Na, nem mintha jártam volna már itt, de képzeletemben újra megelevenedik, ahogyan '71-ben a Pinkfloyd négy tagja óriási hangsugárzókkal belakja és játszik benne. A múlt jelképrendszerétől elszakadni vágyó és a pillanatnyi életében maga után még jelet hagyni akarástól túlfűtötten korunk építésze is alkotott valamit. Rohadozó furnérlemez-piramissal igyekszik feldobni a látványt, amit az amfiteátrum közepében állít fel, benne a holtakkal és másolataikkal. Gyakorlatilag megöli a hely atmoszféráját, és megfoszt az egykori térélménytől, amit ezek a kőmonstrumok tudnak egyedül. Vígasztal a tudat, hogy mind épületszerkezettani tanulmányaim, de a természet törvénye szerint is elmúlik majd ez a látvány és milliók élvezhetik még az amfiteátrum pompás belső terét. Az állomáson ötven euróssal fizetem a két jegyet Sorrentóig. Az ember csóválja a fejét, majd a takarítóval átküldi a váró másik felébe, és ha esetleg még senki nem vette volna észre, a hangos bemondóban közli az újságossal, a küldeményt váltsa már fel, de nagyon gyorsan. Sorrentó egy már karácsonyba öltözött Csontváry festmény alkonyatkor. Villák, pálmák, sziklák, színek, tenger. A halászfalu és a dúsgazdag paloták sziklákra kent keveréke. Hazaérve lepihenünk. Srácok ruletteznek az utcára nyíló kis lebujokban és a tízesztendős lányok robogón cibálják egymást tovább az esti forgatagban.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-12-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.