Videó

A Műcsarnok csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Út a B pontból a C pontba

 

 

 

 

Út a B pontból a C pontba

 

“Néha úgy érzed, meghalsz 
a következő pillanatban…”

(Márai)

 

 

(Fóliával befedi az utcát, ledöngöli a földet és a hegyeket.)

A kikötőben fehér a víz, Somfait minden rendezőelv nélkül lelőtték. Éjszaka van, nélkülözhetetlen az útmutató. A nők egyé válnak bizonyos férfiakkal, a folyó túloldalán kiöblösödik a hang. Engedett a szorításnak. Megsimogatta az oroszlán fejét. Három terrorista kúszik a tábor felé, feltűnik szándékaik különlegessége: szervezettség folytán előtérbe kerülni. Aztán fut, hirtelen felé fordul szemmértékkel. Tornacipőben szöknek, férfiszót jegyzetelnek. Nem mondott le, és nem is ébredt fel. Tárgyilagosan megállok, menekülök. Megállok, végigböngészem. Egy kislány emeli a lábát. Harsányan nevetett, kezével a térdét csapkodta. Ahogy fiatalodik, a vér a fejébe száll. Belejavít a mozdulatba, például, ha betűket közöl. Mint a csapdába csalt golyó. Tetszik a döntés és a szerep. Fontos valakinek, egészségesen és alázatosan füstölögnek a felhők. (Részletfizetést kérnek.) Csúcsteljesítmény esetén torz színeket keverek össze, ez a feladat: színkompozíció. Csupasz a föld a pillanat terhe alatt. Gyors ecsetvonásokkal horgászom az égbolton. Reggeltől estig ugyanazt játszom, a megrendüléstől a megvetésig. Bepánikolva kiáltoznak a leomlott falak. (Beszélgetek, főleg más országokról, meg arról, hogy a hódgátak közé szorul a folyó.)

Csendesen mondom, különben nem is akarnám mondani, szól. Felállunk, és megyünk.

Nem vagyok még kész, válaszolom.

Csak a szívedet kell visszahozni, mondja.

Lassan hajnalodik Szilvia körül. Felemelkedik, beszél, felismeri a tanúkat. Hangsúlyozza, hogy nem kíváncsi. Világos, határozott. Nem tartja felsőbbrendűnek azt, hogy európai.

Tévedés lenne azt hinni, hogy változni csak hullámszerű görbével lehet. Az Entertől kérhetünk lehetőségeket. A pompás paripákat elnyeli a kozmikus por. Háromdimenziós érzetet kölcsönözhetünk figuráinknak, ha meggörbítjük őket. A menüből választjuk ki az alakzatot. Lámpát gyújt, kezében friss ág, kísértetiesen lüktetnek a fák. Hosszúkás kancsóban savanyú bor, az asztalnál segédmunkások, takarítók, kocsikísérők. Szeretnének megóvni a felelőtlen tartalmaktól. Szétterpesztett lábbal, fejjel előre született csecsemőről szóló sms érkezik, az elmélet a feladatot igazolja. (Az eljövendő aranykorban.)

Eseménytelenül folyik a Duna. Virtuális lelemény, a föld hibáit a családfők pecséttel megerősítették. Krétával megjelölik az eltéréseket a lábak között a metszéspontokban. „Hajóvonták találkozása tilos.” (Elvont értelemben neoplatonizmus, a tények azok tények.) Hallgatom a Duna szipákoló, sírdogáló hullámainak fogadalmát. Aknára futott, nem vállalta, sem ő, sem a haja, sem az egész teste. Szememmel dédelgetem az ellenségeimet. Meghajolt, étlapot ír, egy üszkösödő híd szorongást vált ki belőle. Viszi a bőröndöket, hazát mond egy belső hang. Előszeretettel gyakorol, még mindig tájképet színez. A lények téglalap fejűek, a hosszabbik oldal másfélszerese a rövidebbiknek.

Vén udvaroncok ülnek, verset szavalnak, Szilvia pakolászik, lovagol, apró öklével veri a csillagokat. Próféták lázálmát mesélik. Feledésbe merült narratíva kínozta halálra azokat még az ötvenes években, eltértek a szabványtól, a Föld bezáródott, lassan forgott a tengelye körül. Életnagyságú testeket mintázok agyagból. Szilvia páncélba öltözött csípőjén sok a boldog maszat, körülötte fűszálak. A kezét körülhordozzák, a hamvait a folyóba szórják, kíméletlenek, összetörték a mozaikokat, nem akarnak birodalom lenni. Fordulnak, leteszik a fegyvert, a tábornok arca szürke, reménytelen.

Időnként tűz alá vették a várost. Az űrhajó egyik szárnya letört, bent ragadtam a túlnyomásos kapszulában. A légkőr kiegyenlítődik, az oxigénatomok rendeződnek, Szilvia felmérte, hogy kényszerhelyzetben vagyunk. Megcsontosodott a harcos, elveszti uralmát a vér. (A törökök rosszul ejtették a mássalhangzókat, tépő foggal, húscafatok ragadnak látványosan, mert az árnyéknak nőni kell.)

Hatalmas pályát építünk a deszkamodellekből. Torzomborz csákók és sapkák elállják a kereszteződéseket. A fejlődés jelentős, a fűszálak is meghallották. Találkoznak a nagyítóüveg alatt, a hallgatásra csámcsogás a válasz, egymásba kapaszkodnak. A bohózat ekkor jelenik meg mérhetetlen testével. Soha még nem kerültem (ilyen közel) a szentséghez.

C pontban vagyok, éjfél van, ő ül szemben velem, és szűnő lelkesedéssel zongorázik. Egy tágas kalitkában, ételekkel elhalmozva, hangok hagyják el a száját. Délkelet felé mennek a villamosok, tárgyalnak, néhányan olvasnak vagy írnak, festenek, vagy folyóiratot szerkesztenek. Szőnyegmintába botlom, sáros felhőket szövök. Közvetítőnyelv híján magyarázkodom. Összehasonlításképpen igen tanulságos. Bárányfelhőket eregetnek az alapítványok és az önkormányzatok. (Regisztrálok, a jelszó: álom-repülőgép.) Az értelmezés empirikus, a kísérletezés elkerülhető, a szerkezet foszlik, a rugó a lapáthoz ér. A cégek öregszenek és kólát isznak. Nyomozók kutatnak a budai hegyekben. A középkori óvárosból figyelem a forint árfolyamának alakulását, a reflexiók valamelyikét, a Szilvia szenvedéseivel kapcsolatos alaphelyzeteket. Már a töltésnél folynak a harcok. (Érdemes odafigyelni. Egyre gyakrabban festek aktot újszerű környezetben.)

Szilvia jól csinálja, de elkeseredik, és abba hagyja. Vonzódom hozzá a fekete bőre miatt. Nem vagyok ott, ahol a mozgolódás észlelhető. (Megállít egy stoppos, kajla, befejezetlen mondatokkal.) A győzelem térnyerés. Felismer és letartóztat. A haladás eszméjét próbálom terjeszteni. Elszédülök a tágas lépcsőházban.

Szilvia gyakran panaszkodik, forgatja a testét, a szavamba vág. Az egyik oldalát befestem, ovális dobozba teszem, pózba merevítem, ugyanakkor áll tovább szorosan és csöndesen, oldalra hajol, vakaródzik, szép a hasa, kritika tárgya, mint a növények. Szép a melle, bajuszt pingálok neki, bugyit húzok rá, hogy egybeolvadhasson az évszázados akácokkal.

Törpék szaladgálnak a mezőn, parókát viselnek, dobolnak. A játszótéren emberek ülnek, akik papírdobozokba töltötték a délutánt, okoskodtak, felfedezték azt, ahová eljutni lehetetlen. Leülnék közéjük, de nincs tér, gazdag a vidék, egyetértést színlelek.

Szilvia részt vett Szarajevóban a halálos áldozatot követelő merényletben. Beindítja a repülőgépet, az impulzusok közvetlenek, a mérőjel ugyanaz, száguld. Átszakítja a kerítést, csúszik, nehéz helyette. Visszavonulást színlel, támad. Félek ebben a magánpalotában. (Emberek vannak a hordóba zárva, legurították őket a Gellért hegyről.)

A gyerekükre gondolnak, nehezen viselik, a felelősség a nyakukba szakad. Matematikailag érzékelik a hervadt, meg a sovány szamarakat. Elfog a nyugtalanság. Kimászom a konyhaablakon, a kezemben fegyver, rezzenéstelen arccal bujkálok az akácok között. Megfékezem a dobozokat. Torkon ragadhatók, mindenféle tüskés dudva veszi körül őket, meg csalán és bogáncs. Kutatás a szokásos módszerekkel. Anélkül, hogy körülnéztem volna, kilőttem magam, gravitáció hiányában repülök hivatalos beutalóval, ez az imperializmus harmadik szakasza, ezután nyugalom következik. (Arra kell ügyelni, hogy ne lépjenek fel aszimmetrikus hatások.) Összekötöztem, fákat kreálok magamnak, egyszerűen beleszerettem, minden alkalommal ezt teszem, öngyilkosság előtt. Civilizáció, ahol a halál a létszám többszöröse. (Egy nitrogénion.) Fehér homokot töltöttek, az olvasmányt úgy kellett lemásolni, hogy nem is beszélgethettünk, kenyeret vesz, nem ér rá csodálkozni, ez az ítélet. Az eddiginél magasabb és feszültebb. Rosszul kényszerítenek bennünket, nem lesz változás, maradunk. A szenvedés nemcsak elképzelhetetlen. Semmiféle okoskodás, a „mindörökre kitörlés” továbbfejlesztése lehetséges.

(az idő kereke mint a föld kérge a falhoz lapít közeli utamon szerephez jut már a hátán hever ágynak érzi Szilvia magasról tesz céltalanságomra különben sem kedvelem a művészi minőségű telefonokat élettelen tekintettel búvok az A pontba a lények közé fogadnak virágokon fekszenek a harcok áldozatai alszom ott van egy egész világváros az állami intézmények kezelése értelmezhető érdemes odafigyelni most a C pontban vagyok fejvesztésre ítéltek rázuhanok az árvácskákra)

 

 

  
  
 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.