VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Juhász Zsuzsanna: Végkori jelenségek
Végkori jelenségek
I.
Ül a padon és olvas. Remeg a keze, a vihar előtti szél is remegteti a kezében az újságot. Nem izeg-mozog, ahhoz már túl öreg. Tudja, hogy mit kell tennie, s amit tesz, azt úgy teszi, mintha látnák. Tudja már évek óta, hogy a remegés egyetlen gyógyszere a simulás. A talpát a füves földre rakja, lábszára a kerti szék lábához fogva, combja és ülepe sehol sem emelkedik el a fehér lécekről. Nem dől se hátra, se előre. Olyan így, mintha annak a szép fehér kerti széknek az élősködője volna. Kúszónövény, aktatáskás, szürke öltönyös kúszónövény. Még inkább óriás tapló, abban van egy kis szürke, mikor él, s akkor is, ha elpusztult már, s beszárad az élő fába, mert nem tud alászállni, hogy a földbe temetkezzen. Olyan így, mint a tapló fent, magasan, nem lehet látni, él-e, hal-e. De a keze, ahogy az összehajtott újságot tartja, s ujjai alatt a betűk… Mintha hegedűt fogna, hegedű fejét. Így nem remeg a kéz.
II.
Ilyenkor este vizet engedünk mindannyian, Fürdéshez, vacsorához, mosogatáshoz; tisztítjuk a bőrünket, a beleinket, az edényeket, amiket nem mi formázunk agyagból. Csak az asztal letörlése maradt nekünk, az asztal, hogy ne a földre tegyük, ami a miénk, s hozzá a törlés. Ahogy végigsimítunk magunkon is, hogy lesöpörjük magunkról élősködőinket. Eresztjük a vizet, és rosszat érzünk, ha a vízsugár alatt nincs valami, ami felfogja az egymásba futott cseppeket. Rosszat érzünk, mint mikor nyáron a szentelt víz nem csak szent, hanem hűsíti is az ujjainkat. A víz is lefelé esik, vízcsapjaink mind a föld felé mutatnak, s mindannyiunknak kell néha a látvány, a felfelé törő víz látványa. Koravének a lakók a szökőkút nélküli városokban. Magunknak engedjük a vizet, senkit se zavar a vízcsövek zaja, mert mindenki zajong, mint egy estélyi ruhába öltöztetett, megzabáltatott majomzenekarban. Engedjük a vizet, és közben szitkozódunk, mert valaki ilyenkor hallgat zenét a házban. Valaki szeret versenyműveket hallgatni, de úgy, hogy mindannyian halljuk. Valaki nem ereszt vizet, hanem versenyt fut az idővel, meg akar halni, vagy csak mindent végig akar hallgatni. Mindent meg akar hallani egyszer – mint enni a ritka, egzotikus gyümölcsüket –, mielőtt teljesen megsüketülne.
III.
Sokat gondolkozott ezen, mert könnyedén beszélt róla. Míg kávét tesz fel a vendégnek, míg megigazítja a vékonyka, összegyűrődött szőnyeget. Kicsik és vékonyak a szőnyegek, mintha azért terítette volna le őket, hogy betakargasson velük egy-egy embernagyságú darabot a padlóból. Mintha szeretteit őrizné a talpa alatt Ha a kutya hal meg előbb, az rossz lenne neki, mert akkor kivel beszélgetne, kihez hívna orvost, kinek az étele miatt kellene meggyújtani a gáztűzhelyt a konyhában. Ki miatt kellene felkelni az ágyról, ami vastag pokrócaival, kisebb-nagy párnáival máris olyan a fal mellett, mint egy biztosan rossz helyre épített fészek. Viszont mégis jobb lenne, ha a kutya menne el előbb, mert nem tudná kire hagyni az állatot. Így is sok baj van a fizetett sétáltatóval. Sokan látták kikötve a kutyát a kocsma előtt a séta ideje alatt. Jobb volna, ha nem kellene látnia annyi úticélt-vesztett, inget, nadrágsliccet igazgató részeget, ennyi nyugalmas, tisztességben eltöltött év után.
IV.
Az olló lehetett talán nagyon éles. Az öregek biztosan törekszenek arra, hogy minden tökéletes legyen körülöttük, mert csak így tudnak bánni a dolgokkal gyenge teljesítményű szervei, kisebb erejük miatt. Fülből kivágni a szőrt igazán gyerekjáték. Annak, aki csinálta már magán dupla tükörrel, annak, aki legalább az orrában próbálta már. Annak, aki férfi, s élete folyamán sikerült kialakítania azt a sajátságos viszonyt a szőrökkel, amire nő még talán sose volt féltékeny. Hogy jó, ha kinőnek, de újra és újra el kell távolítani őket az arcról és az orrból, fülből. Hogy úgy kell őket lehívogatni a bőrről, szinte becézve, s aztán el is dobni gyorsan, mintha tiltott, fajtalan szerelemre csábítanának. Én úgy láttam a vagdosáshoz, mint mindig, ha sebkötözésre kértek. Azt hiszem, valamiféle szorgalmi feladat volt az életemben, hogy hozzászoktassam magam a sebekhez, hogy ne undorodjak ott, ahol más ablakot nyit, vagy hányni indul. Én mindig is meg tudtam magam náthásítani annyi időre, amennyire éppen kellett. És az is valószínű, hogy hosszan idomíthattam magam, míg eljutottam odáig, hogy a sebeket is bevonjam a valamihez hasonlítható dolgok körébe. Csak hogy elviseljem a látványukat, míg bekötözöm őket. Ez a seb v alakú lett, olyan, mint mikor vadlibák húznak az égen. Minden olló ilyen nyomot hagy az összehajtott papíron vagy szöveten. És úgy látszik, a ráncos, majdhogynem rugalmatlan bőrön is. De ez a seb más volt, nem okozott fájdalmat. A gazdája észre se vette, mikor a fülébe vágtam, vagyis sebet helyeztem el a szőrszálak alatt, a füle kagylóján. S ez a seb nem vérzett, még csak meg se pirosodott. S ezt csak akkor értette meg, mikor meghalt a gazda. Csak úgy lehetett, hogy a fülei előbb lekerültek róla, s az urnában vártak a … többiekre.
V.
Ez az edény, ez a kis lábas. Ez a rokoni lábas, amit elmosogatok, hogyne. Amiben főztél magadnak, míg mi fiatalok odavoltunk valahol és ettünk valamit, valamikor a nap folyamán. Elmosom, hogyne, csak előbb tudnom kell, mi volt benne, enélkül nem megy. Nem tudom, hogyan bánjak vele, milyen erős a vegyszer, mekkora legyen a kezem lendülete. Tudnom kell, milyenné vált ez a lábas, gyenge lé borzongatta-e meg a zománcát, vagy tapadós zsiradék fagyott-e rá, mint kóbor kutyák pofájára. Mi ez a pár kanál maradék, ilyen volt a többi is? Untató azonosság, gyomorkurtító ismétlődés az asztalon, vagy pedig valódi maradék, folyékony háttér, folyékony raktára, tárolója valaminek? Hogyan érezzek a lábas iránt, hogyan érezzek az evő iránt? Sajnáljam-e a lábast, amiért így elmocskolódott, vagy pedig téged sajnáljalak-e inkább, amiért nem tudtad jobban kihasználni ezt a lábast? Nem törtél az életére hosszan fővő, zománcra égő vérhabos húsokkal, és nem hagytál rajta nyomot akkor se, mikor ételedet kimerve-kiöntve eldobtad magadtól. Mi ez a barna, lassan folyatható, gyenge fűszerű lé? Tudnom kell, mert így csak undorodom, mint mikor nem értek valamit, s nem tudják, hogyan kellene elmagyarázni, hogy megértsem.
VI.
Olyan már mint egy esti cserfes kislány a szomszédból. Haza lehet küldeni, ha az embernek dolga van, és félre lehet nézni, mikor beszél, ha a kapuban szél kerekedik vagy esik az eső. Nem derűlátó, csak cserfes, széltoló, pedig akkor özvegyült meg, amikor szokás, sem előbb, sem utóbb. Az ablakában címkétlen, azaz meztelen üveg. Befőttes üveg, amiben nem békát tart, időjárás-jósolót. Nem jóslatot vár, játékosat. Nem béka van az üvegben, pedig miatta azt lehetne mondani, ez az asszony boszorkány. Holott sokan szeretnék a házban vele ijesztgetni a gyerekeiket. A címkétlen üvegben félszárnyú legyet tart, vagyis táplál. Hiszen az üvegben a hús az uralkodó, a falatka romlott hús mindig középen. Középen a hús van, örök bosszantónak, akárha a föld közepében is egy falatka rothadó hús lenne, semmi más. A legyet a macskának fogta. Fél szárnyát kitépte, hogy a cirmos mámoros legyen a boldogságtól, hogy aznap maga gondoskodott az eledeléről. Lehet, hogy azt akarta, hogy egy nap ne akarjon az állat kedvenc lenni. Nem kellett a légy falatnak egyiküknek sem. Pedig a félszárnyú légy körbeforog, saját forgástengelyét zümmögteti, ragaszkodik hozzá, mint a hős szerelmes a kerítéshez, vagy legalább egy oszlophoz, amit foghat, míg előlép és szerelembe kezd. A macska nem zsákmányolt legyet. Heréltsége kukkosbácsivá züllesztette, megtűrték a fajtársai mindenhol. Mégis ő mondta úgy, hogy ezt tették velem, addig nem nyugodtak, míg ki nem heréltették velem. Mikor megtörtént a dolog, s míg csatakosak voltak a különben finom, rövid szőrű tasakocskák, ő nem mondta, hogy többé nem tenne ilyesmit. Hiszen nem is ő tette tehát, várta a fejleményeket – a sajnálkozást, hogy többé egy teremtett cica se fog hasonlítani az ő macskájára –, nem érdemes találgatni többé. Szégyen volt, nagy szégyen, hogy egyszer kiszökött a kis büdös szalaggal a nyakában, s ő hiába hívogatta vissza. Mért kell mindenkinek tudni, hogy van, aki érte él. Vagyis mért kell ezt látni is mindenkinek.
Megjelent: 2021-02-01 20:00:00
|
