Videó

A Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával csatorna videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Mórotz Krisztina: Fák

 

 

 

 

Fák


Nagyon régen voltam a réten, ami ellentmond annak, hogy kinn vagyok minden egyes nap. Régen a Vén Tölgy hívott, néha átkaroltam és beleszagoltam a kérgébe, amikor a kislányért imádkoztam. Magányos, büszke fa, konok, textúrája is érdekes. Ekkor még tavasz volt, de az a tavasz, amikor az egyetlen jó dzsekimet sikerült kilyukasztanom.

Nem mentem hátra, a tölgyhöz. Magányos útjaimon nem zavart senki, belehelyezkedtem a tájba, és eggyé váltam vele. A fa bölcsőd és majdan koporsód. Láttam a nagy fát kidőlni, hirtelen engedte el a gyökereit a föld, és ő, a nagy magas és csupasz a földre dőlt. Utána nagy csend lett, és én ezt a csendet vittem el, amit maga után hagyott. Hetek múlva benőtte a fű, játszottam a porral, a kéreggel és gondolkodtam, hány nyarat tarthatok a kezemben? Mennyi napsugarat és menyi havat? Csókolóztak alatta vajon? Leültem és néztem, ilyenkor nincsenek gondolatok, a bennem levő vizet a szél felkorbácsolja és elsimítja, valahogy így képzelet. És ez a szél, az esőszagú szél mindig tiszta. A Tölgynek nagy az energiája, de a bükk sakk-mattot ad más fák gyökereinek, hiszen képes arra, hogy gyökeret eresszen rajta.

Szép az, amit szépnek látunk. Lassan fedeztem fel, mert nem ültem mindig a réten, az útkereszteződésben lévő kis fát, Kócoskát. Mindig fogadta a Napot alkonyórán, tudtam pontosan a színekből és a levegőből, meddig kell várnom rá. Várni kell a fényekre. Nagyon érdekes a Nap, ugyanis mindig sütni akar, de megakadályozza a rossz idő, míg alkonyat előtt, mint a nő szeretés előtt, feltűnik az égen. Borostyánruhával fedi be a fák kérgeit. Rossz időben ez az utolsó percekben zajlik. Mint a délután alvó nő, éppen úgy ébred percekre. Ezekért a kis percekért, és az elszáradt fűben sárguló levelekért érdemes élni.

Egy kis fa a réten villám sújtotta. Pici és gyönyörű, de az állatok elkerülik a villám sújtotta helyet. A hangyák is, és ott sosem nő fű. A vörös kakas ki tudja mennyire égette ki a talaj alatt a fű magjait, ám egy kicsi fa mégis nőtt oda. Zöld kőris, szeretem ezt a fát.

Régen nem volt az enyém a rét, de most minden rezdülése. Minden dobbanás, ágreccsenés, a fajdkakas hívó szava párja felé. A hársak alatt fotózom kérgüket, most a szilfa hív, a kis szil ágai összenőttek. Beszélgetek velük magamban. Hányszor estem el ott. Megtaláltam a kedvenc fánkat Marcival. Rég volt. Most már sötét és vastag. Bármikor mész ki, mindig más tekintetű igen, néha szeplők táncolnak benne. A fények mindig változnak, ha egy nap kint vagy, mindig máshol cirógat a nap. A görög a birkáit a hársak között legeltette. Szívesen lettem volna birkapásztor. Hárs alá ült mindig, ott bóbiskolt reggeltől-délutánig, és fekete volt, mit a cigánymeggy. Niké, szólt egy nap teátrálisan anyám, ő Niké! Nikéből semmi nem maradt, de anyám mozdulatából igen. Úgy ment mit a holdkóros, nem szerette a rétet. Itt még gomba sincs, szólt fitymálóan. Apám a Tölgy melletti bokorról szedte a csipkebogyót, amiből hecsedli lett és hirtelen megindult szüretelni. Zsebéből zacskókat vett elő, majd elmesélte, hogy készíti. Apám persze nem nagyon tartja be a receptúrákat, mindig alakítgat, főként a babra munkákat igyekszik megspórolni. Így aztán új módszert dolgozott ki, aminek lényege, hogy nem szedegeti ki egyenként a bogyók szöszeit és magjait. Bár még így is kemény meló, ahogy ő mondta és neki el is hiszem. Szóval először is kesztyűt húzott és begyűjtötte a termést. Fontos, hogy jó hideg legyen már, csípje meg a dér a bogyókat A gyümölcsről aztán lecsippentette a felesleges részeket, majd napos helyre terítette őket, hogy hadd "töppedjenek", szóval essenek össze jó szottyosra. A rétemen ott van a csitkenye, a hecsedli, az ebrózsa és a csipkebogyó, de ez mind ugyanaz.

Most elmesélem a hajnalomat. Elhúztam a függönyt reggel, és a hálóingre pulcsit, kabátot húztam, a zoknim fele nem volt meg. Ittam egy pohár vizet, és szaladtam a rétre. Tejfehér volt minden, és álltam, néztem, tele szívből nevettem. Tudtam, fotózni fogok. Egy más világ volt az, minden kék, zöld, páracsepp. Belefutottam a hajnal aljába, az ébredőbe. Egyre nagyobb lett a pára mindenfelé, és én futottam, mint az őrült, a szürkés réten. Lassan kelt a nap és minden csupa víz volt. A cipőm átázott, de harmattal mostam arcom a fűben, és tovább fotóztam, hófehérek voltak a pókhálók, mindent beborított ez a gyönyörűség, akkor értettem meg, hogy a pillanat része lettem, amit nem felejtek el. Mert nem a tiéd a föld, nem a tiéd a fű, hársat sem ültethetsz virágcserépbe. Gazdag vagy, pont olyan gazdag, mint a csipkebogyón lévő harmatcsepp, amit felcsókol a Nap és a szél szárazra törli. Büszke hársak, mint kiszolgált katonák. Tudtad, hogy ez alatt a rét alatt hatalmas energiamező van? A Tölgy a gyermekeit úgy védi, hogy gazokat ültet köréjük azért, hogy ne érje erősen a Nap sugara a kicsiket. Édes altatót énekel nekik.

Meséltem neked a rétről, még mi van ott? Mint a gyermek úgy kérdezed. Ágakról meséltem neked, a tavasz zsenge hajtásáról, a télről, arról, amikor tökszezon van, ahol megértem magamat, megbékülök önmagammal. Érzem a jót, mint nagyanyám kezén a bütyköket. Amikor még volt kutyám, elengedtük futni. Én állatot olyan kergebirkán nem láttam futni, mint a pulimat, belefutott a lucernásba és tovább a repcébe, nyulat kergetett. Félt a víztől, de egy nap belemerészkedett, utána mindig ott fürdött.

A rétem nem szereti a rosszkedvemet. Állj, szól rám, most ide nem jöhetsz, de itt értem meg magamban a másik embert, itt jut eszembe a néni, ki tudja miért. Itt mondom, felhőjáték. Tudtad, hogy a fák ott érzik jól magukat, ahol közös a gyökerük, egy vastag, azután a többi és együvé tartoznak. Gazdag vagyok, igen, itt az vagyok, rácsodálkozó és én vagyok a kökörcsin, a katáng, a fények és az árnyak sötéte.

Tudod mit? Neked adom, meghívlak hozzá, ha boldogan jössz, befogad. Tudod, mit csinálunk? Meséket találunk ki. Ne szólj, nézd azt a madarat, ahogy a többi közül felreppen. A felébreszthetetlen csend ott lesz benned. Ég felé kapaszkodó fák, valaha hatalmas volt a lombkoronájuk. Már csak egy kopár ág maradt, de az a valamikori büszke fáé. Érted már, miért szeretem a hekk fát? Mint egy kisütött hal, de közepe neki sincs már. Két ága maradt. A nő és a férfi, mindig együtt. Ne menj el a csodák mellett! Mert tiéd a föld, tiéd az ég, és tiéd a szél.

Egy nap fáradtan hazatérsz. Hársat találsz a virágcserepedben, ahogyan én is.

 

 


 

 

  
  
 

Mórotz Krisztina

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.