Keresés a honlapon:

Petz György: Guszti, avagy a nyilvánvaló hülye ujja

A nyilvánvaló hülyét senki sem szerette. Talán azért, mert mindenütt az embert kereste, jóllehet Diogenész lámpása sem volt kezében, Athén helyett Pest utcáit járta, és nem is mindig nappal tette.
Amikor nem volt hülye, már akkor sem rajongtak érte, de akkoriban még megtalálta helyét a normálisnak elkönyvelt többségben. Pedig beszéd helyett már akkor is gyakran mutogatott. Nem volt mindegy, melyik ujját mutatta fel. Sokan amerikai vagy mediterrán csökevénynek vélték mindezt, talján, görög gesztikulálás részének, idegennek a magyar hagyományoktól. A gyerekek kisujjszállást mutattak neki, arra széles mosollyal reagált, szeme elhomályosult, és cukrot adott nekik. Az ifjú lányok halántékukhoz érintett mutatóujjuk tengelyében ide-oda forgatták kezük – ezt roppant erotikusnak tartotta, nekik szalagot adott, színes csecsebecsét.

Családja ugyan nem volt, mert a háborúból is úgy keveredett haza, akár az a kéz, minek egy ujja maradt. Egy idő után nem vérzik, még csak nem is fáj; talán így is jó lesz valamire. Gondja asszonyra, családra nincsen, azt a keveset, ami kell, csak össze tudja szedni. A nyilvánvaló hülyét többen még irigyelték is.

Az a hiedelem járta róla, hogy valaha értelmes ember volt, talán tanított, és bizonyára történelmet. Ugyanis a mendemonda alapján, amikor csapataink harcban álltak, és minden kéz hősiességére országos szükség támadt, emberünk úgy kezdte a történelemórát: - Én leszarom a történelmet…, és ez kölcsönös. Kiindulása nem stílusbravúr, Ciceró tanítómestere többet érdemelne, hiszen mégiscsak est magistra vitae.
A tanteremből büntetésként került a frontra, és még örülhetett, hogy felelős helyen csupán ennyire méltatták nemzetromboló hozzáállását. Tanítványai lehetőséget kaptak a Harmadik Birodalom győzelmi gépezetének olajozásában. A leventeként felfegyverzett tanítványokon hárman osztoztak – a menekülő náci erők, a halál és Sztalin fiai. A nyilvánvaló hülye mindhárom hatalommal próbált beszélni beosztottjaiért, érvelt az ifjak romlatlanságával, korával, lelki beállítódásával, de a magas felek nem hajlandók tárgyalni egy nyilvánvaló hülyével, pedig beszédébe egy klasszikus békeóda részleteit is beleszőtte. Talán még a halálhoz tudott leginkább közel férkőzni.
A fronton egy aknarobbanás hatására kis híján hősi halottá avanzsált, de csupán a légnyomás életre szóló következményeivel ismerkedett meg. „Nem látom mögötte az embert” – szokta volt mondani, mert neki kellett az emberi kontaktus. Addig csupán félt, attól kezdve rettegett, szinte betegesen viselkedett minden nagyobb zajra. Egy papírzacskót nem volt szabad eldurrantani a közelében, mert ténylegesen beszart az ijedelemtől. Egykori próféciája nem várt módon teljesült. És eljött az új kor. A tépkedett újságpapír, majd a kemény, hajtogatott vécépapír korszaka.

A nyilvánvaló hülye oly mértékben megfelelt minősítésének, hogy alkalmatlannak bélyegezték a belügyi szervek, a párt ökle különösen. Kísérletet sem tettek arra, hogy megfigyelőként, jelentőnek alkalmazzák. Megzsarolni sem tudták volna. Amikor földet akart mindenki, ő filozófiai kérdéseket tett föl arról, vajon lehet-e a föld embernek tulajdona. Ezt a baloldal és a szegényparasztság kárhoztatta, később a kommunisták a gyakorlatban átgondolták, de arról letettek, hogy a nyilvánvaló hülyéből szövetkezeti elnököt kreáljanak.
A nyilvánvaló hülye a látszattal ellentétben mindent komolyan vett, amolyan sajátos, etikai alapról. Tette ezt akkor, amikor népünk tiszta értelmét nem volt szabad megzavarni fölös idegen szavak, fogalmak használatával, kivéve az izmusok némelyikével, főleg a szocial és kommun kezdetűekkel.

Utólag is rejtély, hogyan juthatott el a nyilvánvaló hülye az ötvenes évek közepéig, a maga létszámításának negyvenedik évéig, mert megoldotta lakáshelyzetét. Semmilyen kedvezményre, segítségre nem volt jogosultsága, származásából sem fakadt lehetséges előnye, mégis lakhelyez jutott. Valójában ezt is a légnyomásnak köszönhette, amely mögött nem látott embert. A Kende utca bármilyen apró is volt, három üres telket nyitott belőle a bombázás. Ebből egyet grundként, játszótérnek használtak a környékbéli gyerekek, kettőt pedig afféle ócskás telepnek kerítettek el. Ezek egyikén a romok elhordása után, némi falmaradék fölhasználásával sufnit épített a nyilvánvaló hülye. Máig érthetetlen, miként hunyhattak szemet a hatóságok fölötte, talán érdekelt volt egy főemberük az ócskavas üzletben – és a nyilvánvaló hülyének egy egész birodalma keletkezett, talán a Római Birodalom hanyatló szakaszából. Ha nem is négy részre osztották az impériumot, de itt is regnált egy Cézár, ráadásul négylábú, fölérendeltként pedig egy Augustus vagy Guszti, ami a nyilvánvaló hülye becsületes beceneve.
A történelmi szükségszerűség és a demokrácia elvei alapján lakták be a telep minden szegletét. Guszti a szemével, Cézár a szaglásával ismert tárgyat, embert. Tartottak tőlük, mert külön-külön sem megbízhatóak, hát még együtt. A nyilvánvaló hülye és ebe azért vizet kapott a szomszédos épület földszintjén, sőt, bejárhatott a volt közösségi vécébe is. Még büdösek sem voltak, leszámítva Cézár kutyaszagát. A téli időszakokat mégsem irigyelték tőlük. A sufni nehézségeinek legfőbbje a tűzhely működtetése és a meleg megtartása volt. Ekkoriban némi füstszaggal vegyült a kutyás ember szaga. A ház lakói filléres nyesedékkel, olcsó felvágottak darabjaival el-ellátták a négylábút. Guszti telepőri munkájával kapott némi pénzt. Egész nap gondolkodhatott, sétálhatott – az igazoltatók nem vették komolyan – nem munkakerülő, nem közveszélyes – bolond.
Valójában minden körzetnek megvolt a maga bolondja, főként az alkoholizmus valamely lépcsőfokáról, így például Facskó bácsi, aki olykor hazamerészkedett húsz macskájához és csuparánc asszonyához. A nyilvánvaló hülye másként volt bolond, őt az élet tette azzá, nem a szesz. Neki elvei voltak, pénze piára soha. Sokat utazott – egy-egy történelmi hőst járt meg – belülről. Azt mondta, a régiek jobbak voltak, szorult beléjük némi elv és szemérem; pedig akkortájt félelmetesnek kellett mutatkozni – mondjuk egy Dzsingisznek, Szolimánnak, hiszen a hírközlés és médiumok kevéssé tudták a leendő pacienseket a rémség béklyójában tartani, mint manapság – így sokkal kegyetlenebbnek kellett lenniük, hogy békeidőben se kanászodjanak el a népek, megemlegessék az egykori hadjáratokat. Bezzeg manapság, jelszavaink sem engedik elfeledni a valót, amit az ideológia préselt sajtójával.
- Meg ne halljam, hogy az a barom téged írni-olvasni tanít! – fakadt ki egy-két szülő a Szabad Nép bűvöletében, amikor megtudta, gyermeke a sufniban együtt olvasott Gusztival. A nyilvánvaló hülye még földrajzról is mesélt, összevetett népeket, érdekeket és gonoszságokat. Akkor tünedeztek fel az utcában a Timurok mellett a Zrínyiek, a kis púpos Kovács meg csak Bethlen Gábor névre hallgatott. A nagytermészetű Bobákból Balassit faragott. Amikor viszont Pázmány is megjelent, azt már nem tűrhették Gyurkovicsék, micsoda klerikális befolyás!
A nyilvánvaló hülye szerencséjére Joszif Visszarionovics (akit inkább visz szarjancsinak szokott volt hívni) elnyugodott, acélos szemhéját a mauzóleum vonta be, majd a Kreml fala biztosította. Guszti hadonászott kicsit, valami mély megrendelésről példálózott, meg az isteni gondról és annak elviseléséről. Madáchot is idézte, vagy Cézártól plagizált: kutyáknak harca ez egy konc felett. A jövőbe mutató, talán lenini utat kibökő ujjával az orrában turkált, de ezért elnézést kért. A gyerekek nem értették, nekik imponált.
A helyzet kezdett normalizálódni. Olykor selyempapírból, amit a virágárusnál, vagy az édességbolban lehetett beszerezni, egész tisztességes szükségpapírt lehetett vagdalni. A Ketternél vadhúst lehetett kapni, amit inkább zsírpapírba csomagoltak, de a Nagyborostyán olykor egészen megtelt, a vendég az akvárium halára bökött – és annak annyi. Még a környék macskái is sokáig emlékeztek a szép időkre, ahogy a kis papírtálcák illatát szívták magukba.

- Ezerkilencszázötvenhat – ez aztán huszonegy, csak jó tartósan kell összeadni – bizonygatta újévtől Guszti a maga igazát, és ha valaki bemerészkedett a telepre, azonnal huszonegyezni hívta füstösre fűtött viskójába. A gyerekek hozta ajándékokból még maradt valamije rágicsálni. – Nagy volt a karácsony! – szokta mondogatni. 
A kutyát olykor kis segítőire bízta, a fiúk nagyon büszkén próbálták Cézárt sétáltatni, és ügyesen kerülték el a veszélyes, harapós szülőket. Ha a kutya megkívánt egy ínycsiklandozó lapdát, akkor jaj volt a sétáltatónak, a zsebpénzéből kellett megtérítenie a kárt.
Novemberre támadt aztán haddelhadd. A Körtér felől lőttek már korábban is, amikor Gusztiban a kutya tartotta a lelket. Nem mert előtte annyira félni, mint amennyire belül reszketett; a későbbi időkben sem mert lemenni a szomszédos óvóhelyre, pedig megtehette volna – de csak a kutya nélkül. – Milyen Augustus az, aki elhagyja Cézárját – kérdezte, és maradt a sufniban vacogni. A kutya olykor szűkölt, de aztán beletanult az emberi nagy hangoskodásba. Guszti nem tűrte a harcok semmilyen fajtáját. A Mezei gyerek dicsekedett neki az elsőről, hogyan kell használni tankok ellen a Molotov-koktélt, de a nyilvánvaló hülye letétette vele, azt mondta, neki kell majd a fűtéshez. Megtehette, hiszen a Gyarmatiékat és a Mezei gyereket is ő tanította snúrozni.

Pár napra rá végül megjelentek a pufajkások. Nem mondhatni, hogy elvi alapról, de talán kevésbé fáztak, mint a nyilvánvaló hülye, akinek csupán belső vezére és egy kutyája akadt, és a forró napok hideg éjszakáin egy ideje nem mert fűteni sem. Amikor mégis megemberelte magát, és némi papírral kotorászott a kis vaskályhában, hogy tüzet fakasszon, a kutya odakint akkor kezdett el veszettül ugatni. A tűz fellobogott. Kint hirtelen csönd állt be.
Hárman törték Gusztira az ajtót, és orra alá dugtak mindenféle fegyvereket. A középkorú ember a maga ideges vibrálását és keze hadonászását is elfeledte, kérdőn meredt a betolakodókra.
- Miféle fegyverek ezek? – ordították.
- Miféle szabadság! – válaszolta Guszti, de hangjában kérdés és üdvözlés egyszerre szólt.
- Hol vannak, akik ezeket eldobták? – üvöltötték, és mutogatták a puskákat.
Guszti keze önkéntelenül előremozdult. Elkezdett számolni, akár egy főpap a tízparancsolatot.
- Pro primo - mit keresnek itt?
- Ez a szemét kigúnyolja a néphatalmat!
- Pro secundo, ez az én lakásom, itt ne üvöltsenek.
- Lenyelessem vele a saját szarát?!
- Pro tercia, mit tettek Cézárral?
- Te barom, válaszolj, hol vannak a társaid! Vagy lecsapunk, mint a taxiórát! – fenyegették, de látták, nem sok vizet zavar, pedig nem tudták, hogy ő a nyilvánvaló hülye. Nekiálltak végigkopogtatni a falakat. A csöppnyi hajlék bérház felé eső oldalánál határozottan kongott.
- Itt üreg van, vagy átjáró! – lázasan nekiestek a fegyverük tusával. Nekifeszültek. A fedő réteg engedett, és ők megindultak a bérház falában.
A nyilvánvaló hülye negyedik ujját emelte, nyilván pro cuarto, amikor az ablaknál meglátta Cézár élettelen bundáját. A polcról lekapta féltve őrzött benzines palackját, amit a Mezei fiútól konfiskált, megpiszkálta, a dugóval rögzített rongyot még meg tudta gyújtani, és az üregben eltűnők után hajította. Kiáltozás, káromkodás. A nyilvánvaló hülye diadalmasan feltartotta középső ujját, amikor a kutyát kikészítő negyedik pufajkás belépett és tőrét belemélyesztette. Zaj semmi. Szinte mosolygott a tőr gazdájára.

A készletéből ráterítettek némi selyempapírt.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-10 07:49:16

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.