Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Nagy Imre: Géppoéta

Fülfájás ellen először mindig Radnótit szavalt magában. Legalábbis, ha repülőn ült. Süllyedés közben mindig fájt a füle. Radnótit nem emelkedettségből választotta, véletlenül. Az egyik leszállásnál, mikor kibírhatatlanul pattogott a dobhártyája, önkéntelenül beugrott: ki gépen száll fölébe... Az irodalmat szerette, de semmi több. Lentről is tudta, hol lakott Vörösmarty. Nem citált fejből köteteket, csak amennyi az iskolából meg az időnként fellángoló, koncepció nélküli versolvasásokból megmaradt. Ha elég hamar jött a fülfájás, akár hat-nyolc vers is belefért landolásig. Mivel első alkalommal használt, mindig Radnótival kezdett. Ha rossz hangulatban ereszkedett, olykor átköltött belőle sorokat, hogy – némiképp mazochista módon – a bűntudattal is elterelje figyelmét a fülfájásról. Mert ez mégiscsak szentségtörés. A sírok közt manókát, ki halkan...

 

Mielőtt a sor végére ért volna, a gép hirtelen megbillent a pestlőrinci temető fölött, hogy kényelmes ívet vegyen, és ráforduljon a Liszt Ferenc betonjára. Szemere-telep házai karnyújtásnyira kerültek. A szabályos rácsot rajzoló utcák üresek voltak. Fejből tudta az összes nevét. Nem sorolta őket, maradt inkább Radnótinál. A kihalt Áchim András utca sarkánál most felbukkant valaki, s ez kizökkentette. A lassan, egyenletesen lépkedő pontemberke váratlan megjelenése annyira megzavarta, hogy elakadt a hangtalan szavalásban. (Viszont nem gondolt a fülfájásra sem.) Ilyen magasból a saját anyját sem ismeri meg az ember. Mégis pontosan tudta, hogy a vasútállomás felé haladó, valójában nem is látható, csak érezhető pont, a nyári melegben is puha, meglehetősen ódivatú kalapot visel, botjával minden második lépésnél mértani pontossággal egyforma távolságra bök az aszfaltra, tekintetét magasan hordja, mert egyrészt behunyt szemmel is képes lenne végigmenni ezeken az utcákon, másrészt még véletlenül sem szeretné, ha nem időben venne észre egy ismerőst, s le kellene mondania az előre köszönés jogáról. Mint egy középkori hűbérúr az első éjszakához, úgy ragaszkodott ehhez a kiváltságához. A szerzett jog mindig kedvesebb, mint az adományozott. Jus primae noctis... Az első éjszaka. Egyes történészek szerint ilyesmi nem is létezett. Jus primae salutantis... Az első köszöntés. Mi tesz egy jogot létezővé? Tudta, hogy a botos-kalapos egy Werbőczy bigottságával ragaszkodik jogához. Tudta, mert ismerte.

Ismerte anakronisztikusan keleti vonásait – nomád fajta, de mégis nagy szemű volt. Olykor dacos tekintetű. Amikor a hosszú, fekete ruhás, kézen fogta, ugyanolyan szótlanul nézett vissza az egyáltalán nem szelíd tanyára, mint amilyen szótlanul tűrte az apai pofont, ha annak jött el az ideje. Mert a tanyákon mindennek megvolt a maga ideje. Életnek, örömnek (ritka ideje), halálnak (sűrűbb ideje), ünnepnek, munkának, ivásnak, hallgatásnak. Csupa-csupa banális ügynek. Megjegyezni sem érdemes. De legalábbis fölösleges. Ami a hétköznapokból fönnmarad, úgy hívják, történelem, az meg csak arra jó, hogy századokig vitatkozzanak rajta. Olyanok, akik aztán maguk is – soha biztosan nem tudható – történelemmé válnak. Amikor a fekete ruhást markolva visszanézett, csak a tanyára vetett utolsó pillantást. A szülőket még sokszor látta. Apját akkor utoljára, amikor az részegen lebucskázott fia szemere-telepi házában a pince grádicsán, és a hűs, alig dohos döngölt padlón hangtalanul halálra zúzta magát egy nyári alkonyon. És a frissen festett ház faláról nem csorgott a vöröslő fájdalom.

Nyár volt akkor is – igaz, már csak néhány napig –, amikor a sok fekete ruhás átható tekintetétől kísérve beült a kalocsai jezsuiták meleg szagú padjába. A padok szaga és az étel meleg volt. A végtelen hosszú reverendák magasságából pásztázó tekintet mindig hideg. Szerette a hideget. A szeged környéki mocsarak nyáron alattomosan lehelték a rothadást, megváltás volt a tél beköszönte. (Leginkább az apjának, aki ilyenkor nem pákászott, csak ivott.) Kalocsáról sosem tért oda vissza. Jobb volt így. Mindig félt, tán kiderül, tényleg igaz, amivel anyja cudarabb kedvében mindig vádolta: ő hozta a vészt Szegedre és a tanyára, azzal, hogy egy napon született a város halálával. Március 12-én. Hajnalban. Amikor a víz már az emeletes házak között is megjelent. A városra valóban így jött a vész. A tanyára... – a jó ég se tudja.

Kalocsán a latint szerette legjobban. A hideg tekintetűek meg őt szerették legjobban: okos kis parasztgyerek. Azokban az években sosem mosolygott. Később megtanult. Majdnem olyan jól, mint latinul. Először lánya születésénél mosolyodott el önkéntelenül. Utána mindig, ha a harmadik pohár után is ivott. Senki nem merte megmondani, hogy jól áll neki a szalonspicc. A csecsemő sírt, a tüdő dolgozott , a hörgők tették a dolgukat. Mintha tudták volna, sietniük kell, csak 33 évük maradt. Krisztusi kor egy lánynak? Ha úgy tetszik, eleve elrendelés: mindig fiúként kezelték. Amikor félig hanyatt dőlve megnyerte a suhancok előtt a távpisilő versenyt a telep és a vasút közti gazos senkiföldjén. Amikor lejött a templom karzatáról, és sörözni indult a fiatalurakkal, míg a nép a padokba ragadt, nem annyira az áhítattól, mint inkább a karzatról addig áradó éteri szoprántól. Amikor fityuláját homlokába húzva járta a vad laktanyát, s tisztította az arasznyi csonkot, ami Gorica csontszínű sziklái között még inas férfi kar volt. Amikor egy bohém nagybácsi valódi futballt dobot közéjük, s ő elsőként rúgott mezítláb a durva bőrbe, nem törődve a véres csíkkal, amit ujjain a fűző hagyott. Az apa fiút szeretett volna elsőre, s csakhamar rájött, azt is kapott. A lány után pedig valóban fia született. A két fiúnak nem sokáig örvendhetett. Mint az árvíz Szegedet, olyan gyorsan és kegyetlenül sodorta magával az anyát egy önfeledt nyáresti tánc után az a korsó aranyló Dréher. A habos ár átzúdult az ajkak gyönge gátján – mint március 12-én a Szeged-Fiume vasúti töltésen; hömpölygött a riadt mandulákon – mint az alvó Rókus városrészen; keresztül örvénylett a tágult garaton – mint Móravároson; sodort magával mindent le a nyelőcsövön – mint vályogfalakat az állva maradt alsóvárosi templom körül; majd mielőtt a gyomorba ért volna, dermesztve zúgott el a forró hörgők mentén – mint a felsővárosi temetőben felszaggatott sírhalmokon. A kesernyés, jeges árnak csak egyetlen halottja volt. A férj vádló anyja nélkül is magát okolta.

Mikor legközelebb tükörbe nézett, a szokott daccal állta saját tekintetét. Aztán magasan álló gallérja alatt igazított a nyakkendőjén, s karját nyújtotta felesége fehérbe öltözött húgának. Míg a pap összeadta őket, a két öntudatlanul apró „fiú” a szemerei ház hűs, spalettás nagyszobájában egymáshoz bújva aludta az igazak és az árvák álmát.
Miután felébredtek, évekig űzték együtt mezítláb a fűzőst; koszolták a virágmintás szoknyát, a tengerészkék térdnadrágot; szaladtak a rokkant csősz elől, maguk mögött hagyva füttyös gyümölcsöst, szőlőt; vagy verekedtek ing-szakadtáig az őslakos pestszentlőrinci kis félparasztokkal. Hogy becsülettel érdemeljék ki mindezért az anyai verést. Amiért sose haragudtak szerintük igazi anyjukra. Akkor se, amikor évekkel az utolsó kiadós verés után – férje engedélyével – egy sírt mutatott nekik, a fejfán két, egymáshoz boldogtalanul közeli évszámmal és saját, lánykori családnevével. Továbbra is édesüknek tartották, őt és a két kicsit. Mert az utódfeleség – tán kötelességtudat, tán csak genetika – egy lányt és egy fiút szült valaha volt sógorának.

Még hatan ülték körbe a súlyos damasztot, amikor a család – s addigra már egész Szemere-telep – köztiszteletben álló feje, vette a puha kalapot, s botjával ütemesen és pontosan bökve elindult. Nem az állomásra. Kocsi várta. Egy falusi jegyző küldte vidékről saját szolgálati járművét uniformist viselő kocsissal, sorsukba örömmel beletörődő lovakkal. Fél napot trappolt a két boldog sorsú ló, nem tűnt föl nekik, hogy a vitás telekkönyvi ügyeknél fontosabb dologban járnak el. A jegyző a háza előtt a fellocsolt földes járdán fogadta utast, latinul üdvözölve – saját, régi módszere volt ez a tesztelésnek. A replika, ha nem mutatta is, meglepte. A vendég latinja ugyanúgy lejtett, mint az üdvözlőé, s meglehet, ez nem volt véletlen. Mindkettejükben így rögzültek Iréneusz atya kalocsai imperatívuszai, a mondatok végén kissé mesterkélten magasra ívelve a hangsúlyt. A lánykérés csak formalitás volt. Vacsora végeztével a fonott kerti székekben az Alföld homokon szűrt bora is közrejátszhatott, hogy hevülten beszélgettek semmiségekről. Ez igazán nem illett két jezsuita növendékhez.

Vajon ki imádkozhatott úgy, olyan meggondolatlanul kérve, hogy nagy szárnyadat ne borítsd ránk? Vajon komolyan gondolta fohászában, hogy ne virrasszon éji felleg? Vagy csak slendrián módon a rutinból morzsolt rózsafüzér fölé motyogott valami ehhez hasonlót, bele sem gondolva az egészbe? A latintesztet követő menyegzőn még szólt az éteri szoprán a szemerei templom karzatán. Az első szülött lány nagyon vigyázott, bele ne köhögjön az Áve Máriába (a Gounod-félébe, amelyet, noha zsidó szerzemény, a pap némi hezitálás után engedélyezett) és a vele fiúskodó öccs friss boldogságába. Mire az a mézeshetekről visszatért, már csak a szertartás maradt hátra. Az erős hangú, gyönge tüdejű lány számszakilag is túlélte vér szerinti anyját, a fejfára vésett két új szám különbsége kiadta a végeredményt. Élt 33 évet. A halom fölött pedig az apa könny nélkül gondolkodott azon, hogy mi, itt maradók, miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp.

Nem tudhatom meg a választ soha – ezt érezte ugyanezeket a kérdéseket szegezve a mindenségnek , mikor az orvos az alig serdült kisebbik lánya kartonjára írta, amit a tünet együttes egyértelműen igazolt: tuberkulózis. Megint. És a lőrinci temető fejfájára még éppen odafért a név és a két évszám. Az anya így már végleg együtt férje lányaival. A sajátjával és az unokahúgával.

Szemere első háza csöndesebb lett, míg a világ körülötte egyre fülsiketítőbb. Nemcsak azért, mert már a villamos is kijött Pestről majdnem városivá téve a Ferihegy felé alattomosan emelkedő Üllői utat, sok volt a zaj a döcögő sárga kocsiktól függetlenül is. Ekkora lármában nem lehetett könnyű a kihalt ház lakójának saját csöndjére figyelnie. A szegedi lápban csattanó pofonok, a reverendás atyák suhogó nádpálcája, a halálos korsót emelő kedves nevetése, a lányok köhögésbe fúló csivitelése utáni csöndre. Amelyet jeles alkalmakkor a telep összegyűlt lakosai elől hosszú beszédekkel, a sörkert vasárnap délutáni közönsége elől indulattól hangos kuglizással, a főpostán hivatali beosztottjai elől kimért és átgondolt utasításokkal rejtett el. S amelyet a legkisebbel, az utoljára otthon maradt fiatalabb fiúval úgy szeretett megosztani. Szemközt ülve, a csöndben szótlanul beszélgetve. Ez lenne a boldogság? Honnan tudhatta volna, ha még ma sincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

A behívó nem érkezett váratlanul. A fiúnak, mint képzett szakmunkásnak – ha már élnek dolgozók itt, és költők is bűntelen – a gépesített csapattestnél a helye. Egy ostobán csikorgó lövegtorony alatt. Amikor utoljára hazajött, apjával vidáman beszélgetett. Szótlanul. A szomszédoktól váll veregetve búcsúzott. Harsányan. Ami még hátra van ebből az őrületből, azt guggolva is. Nem igaz? Csak az Áchim András utca sarkán lakó lánynak súgta, hogy más ne hallja: „Azt hiszem, nem jövök vissza.”

A front átrohant Szemerén. Volokalamszki születésű volt tiszt, aki lefoglalta a házat, és saját bevallása, meg a tolmács szerint nem szerette az erőszakot. A nemit sem. Négy napig kedélyesen és hangosan viselkedett. Az ötödiken a Nagyvárad tér irányába sietve távozott, dzsippel és kevés szuvenírrel. Nyár eleje és béke volt, amikor a kintről érkező első vonat riadtan fürkésző utasai láthatták, hogy Szemerén megmaradt, áll a bakterház, s a bakter előtte áll, s üzen piros zászlóval kezében. Attól fogva – a hivatalos értesítések szerint – mindennap ugyanabban az órában állt meg a szerelvény, amelyen jöttek azok, akik nemrég még apák, fiúk, férjek, szeretők, bátrak, gyávák, szegények, jómódúak, okosak, szelídek, önteltek, ábrándosak – valamilyenek voltak. Puha kalapjával a fején, botjával a kezében mindig pontosan fél órával a menetrend szerinti érkezés előtt indult el otthonról. Ha a háznál vendég volt, udvariasan elköszönt. A pár perces utat tekintetét magasan hordva, az aszfaltot mértani pontossággal döfve, egyenletes tempóban tette meg. A vonat olykor késett harminc-negyven percet is. Anyai és nem a pákásztól kapott örökség volt a tekintet, amelyet ilyenkor a sínpár közhelyes végtelenébe fúrt.

Furcsán érezte magát a régi szomszéd, akivel a telep vasút felöli utolsó házsora előtt diskurált hosszasan. Az ismerős csak látogatóba jött, az Új Lipótvárosban kapott társbérletet évekkel azelőtt. Az öreg mesélt a volt szomszédnak a régiekről, akikről még lehetett. Néha emelt a hangján, mert a nyitott ablakokon a helyzeteknél erősebben hallatszott ki a tévériporter nazális meccsközvetítése. Aztán hagyta a szpíkert érvényesülni, és puha, kissé ódivatú kalapját emelve halkan kért elnézést, örült a szerencsének, a vonat nemsokára befut. Nem teheti meg, hogy nem várja időben. Bizonyára számít rá a fia, s ő nem akar csalódást okozni. A mai vonatok igen pontatlanok, többnyire késnek, ám ha mégis éppen most jön pár perccel hamarabb... Elköszönt. Az új lipótvárosi zavarában a földet nézte. De egyébként se láthatta volna, hogy a távozó – miközben minden második lépésnél botjával az aszfaltra bök – szelíden mosolyog. Boldog volt.

Eltűnt a szeme elől. A Boeing 737-es lomhán a másik oldalára dőlt, hogy a gyáli kiserdő felől lustán hasaljon a betonra. A szárny ebben a szögben eltakarta a földet, az ovális ablakban már csak az eget látta. Megint pattant a dobhártyája. Remélte, hogy földet érésig utoljára. Nem kezdett új versbe. Még maradt a cukorkából, amit ilyenkor mindig szopogatott. Becsukta a szemét. Próbált nagyot nyelni. Régi szerettek lábnyoma, a cukrok íze számban hol méz, hol áfonya.

  
  
 

Nagy Imre (1964) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.