Videó

Törzsasztal Szabó Zoltán Attilával videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Nagy Imre: Zabpehely a boxutcában

Jenson Button a nyelvével ügyesen helyére igazította a protézisét. Rátekerte a kerek műanyag tartóra a fedelet, és visszadőlt az ágy széléről a párnára. Becsukta a szemét. Látta maga előtt a rajtrácsokat. Az első az övé. A pole position. Csak megszerezte! Pedig mostanában valahogy nem ment a snóbli. A múlt héten sorozatban bukott rajta egy csík Sopianét, egy üveg piros címkés Drehert meg azt, hogy egy hétig neki kellett állnia Hamilton cehhét a reggeli kávézásoknál. Le van szarva – gondolta – a pole position, az pole position. Kinyitotta a szemét. A rajtrács fehér csíkja ott vakított a mennyezeten is, annyira beleégett belülről a retinájába. Mint amikor vakuvillanás után az ember hirtelen fehérre néz. Pedig a plafon inkább szürke volt.

Lewis Hamilton már a büfé előtt ücsörögve szürcsölte reggeli kávéját a kis eldobható műanyag pohárból, mikor Button leért a hallba. Utóbbi csak biccentett, és szó nélkül kidobta a fém százast a pultra, nem mosolygott a fiatal büfésnőre. Félt, hogy mégsincs rendesen helyén az alsó protézise. Mostanában az valahogy nehezebben áll be a megfelelő szögbe reggelente. Úgy látszik, már ennek is be kell járatódnia felkelés után, mint a térdeinek, meg a csípőizületeinek, amelyek közül a bal oldali platinából volt, és halálos biztonsággal jelezte a hidegfrontot. Hamilton nem köszönte meg a kávét, mert ez neki járt. A snóbli komoly dolog. Odagurult kocsijával az újságos állványhoz, levett egy Bestet meg az aznapi Blikket, a még félig teli kávéspoharat ügyesen a kocsi karfájára helyezte, hogy két kézzel tudjon lapozgatni. Ő volt a mezőnyben az egyetlen, aki csak az ágynál meg a vécén szállt ki a kocsijából. Hamar megtanulta ezt segítség nélkül is. Világ életében céltudatos ember volt: már akkor gyakorolta a kiszállást, amikor az egyik lába még megvolt, de tudta, hogy hamarosan ennek is annyi. Jó orvosa volt az Arany Éveknek, sosem tévedett a diagnózisban. Az érszűkület megállapítása ráadásul itt rutinmunkának számított.

– Az újságokat ő fizeti – bökött a fejével Button Hamiltonra, s mégis megpróbált rámosolyogni a 2 D-s méretet viselő pultosra. Aztán igyekezett minél ruganyosabb mozdulatokkal ellépni az újságból felsandító Hamilton mellett a lift irányába. Ahogy felért a másodikra, nem ment egyből vissza a szobájába. Kinézett a folyosó végi nagy ablakon: esett. Ez Schumachernek kedvezne – gondolta –, ő az esőmenő. Majd kajánul elvigyorodott: de ma fedett pályán megyünk. Azonnal bekapcsolta a tévét, ahogy a szobájába lépett, már elkezdődött a délelőtti Unser Bildschrim. Jött a kábelen a Sat1 meg a német RTL is, de ő csak ezt nézte. Mert ebben gyakran beszéltek úgy svábul a mecseknádasdi parasztok vagy az újhartyáni kisebbségi képviselők, ahogy egykor a nagyapja. Megint eszébe jutott Schumacher, és most már hangosan nevetett: az egy szót se értene ebből az egészből.

Michael Schumacher a gipszkarton fal túloldalán bosszankodott. Kint egyre jobban esett. Ez neki kedvezne. Három éve lebénult bal kezét ügyesen a zakója ujjába csúsztatta, s egy mozdulattal magára igazította a kabátot. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön a harmadik rajtrácsnak, vagy bosszankodjon. Egy kézzel snóblizni... Még egyszer sem sikerült úgy dugnia, hogy végül övé legyen a pole. De a harmadik rács se rossz. Ebben az esőben biztos, hogy élre vágna a start után. A franc, aki megette, hogy pont ilyenkor mennek fedettben.

Még tizenhárom óra volt a rajtig.

Emerson Fittipaldi mindenben szerette a klasszikusokat. Ezért is választotta először Fangiót. Az első nagyot, s szerinte a máig is legnagyobbat. Kiskamaszként látta a Partizán mozi sport világhíradójában is, a Dalolva szép az élet előtt, akkor nyerte az argentin az első világbajnokságát Forma 1-ben. Emlékszik, abban az évben mutatták be a Lúdas Matyit is. Az első magyar filmet színesben. De amikor tavaly előállt azzal, hogy ő akkor Fangio lenne, a többiek csak néztek. Ki? Ezért aztán Fittipaldit választotta, azt majdnem mindegyik ismerte. És ezekkel kell neki egy fedél alatt élnie... Bámulják az adást hétről-hétre Bahreinből meg Monacóból meg a melbourne-i Albert Parkból, és fogalmuk nincs, ki volt az a Fangio. Hogy utálta ilyenkor őket! És nemcsak az irígység és düh miatt, hogy eddig még egyetlen futamot sem sikerült nyernie. Neki, egy Fittipaldinak. Arról, hogy lélekben Fangio, nem is beszélve. Talán majd pont ma. Tizenhárom óra múlva.

Az ebéd utáni csendespihenőt mindenki szentírásnak vette. Ezért is volt duplán meglepő a mindig csöndes Fernando Alonso fejhangja valahonnan a földszintről, a lépcsőforduló alól:

– Ferikém, ne basszunk kocsin, mer’ az ráz! Mi az, hogy ennek végleg annyi? – és botjával dühösen rácsapott az alumínium lépcsőkorlátra, ügyesen ellentartva, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, miközben másik kezét csípőre téve állt szorosan az első futómű mellett. A gép mellett guggoló fiatal karbantartó még sosem látta ilyen indulatosnak.

– Higgye el, hogy mindent megpróbáltam, de ez az aksi behalt. Cserélni kell.
Alonso egy darabig szótlanul matatott a cipzáras melegítőfölső belsejében, majd egy gyűrött borítékot halászott elő.

– Ez az összes.

Szinte könyörögve folytatta: – Oldja meg valahogy belőle, estére mennie kell.
Alonso megtörten csoszogott botjára támaszkodva a társalgó felé. A műpálma alatt ülve víz nélkül kapta be a szívgyógyszerét.

Felipe Massának az volt a beceneve, hogy Kölyök. Ha két napig nem borotválkozott, akkor sem volt borostás, kese haja szinte teljesen megvolt még, ahol pedig vesztett színéből, ott sem őszültek, hanem inkább sárgultak vékony szálú tincsei. Pedig nem is ő volt a legfiatalabb. De nem volt se unoka, se gyerek, nem járt hozzá senki látogatóba, nem kellett távozók után integetnie az ablakból, nem mutogatott senkinek fényképeket. Így aztán elérzékenyülnie sem volt mitől, ez külsőleg valahogy jobban konzerválja az embert. Vagy csak genetika? Fene tudja. Ő maga sosem gondolkodott rajta. Nem gondolkodott semmin. Amikor a snóbliversenyen, amely a rajthelyeket volt hivatott eldönteni, utolsó lett, akkor is csak a vállát vonogatta. Így is, úgy is benne lesz az első hatban. Meg különben is, ő csak kedvtelésből versenyez. Ha akarna, gyalog is el tudna menni a Tescóba, pusztán csak élvezetből vezet. Meg kényelemből. Meg, hogy jobban teljen az idő. Ránézett az automatán nyíló üvegajtós főbejárat fölött kattogó digitális órára: tessék, még így is két és fél óra van indulásig.

Tulajdonképpen nem titkolództak, de nagydobra sem verték az ügyet. Az Arany Évek lakóinak nagy többsége már aludt, amikor párosával, egy-két perc különbséggel kigördültek a még fiatal fülnek is alig hallhatóan suhogó automata üvegajtón a kertbe, és onnan az utcára. Nem akarták túlkonspirálni a dolgot, de ennyit megtettek a minél kisebb feltűnésért. Az éjszakai portásnak ugyan kötelessége lett volna megkérdezni, hogy hová mennek, s nagyjából mikorra várhatók vissza, pusztán a saját érdekükben, ha bármi baj történne, merre keressék őket, de már megszokta, hogy mindig ideges és flegma válaszokat kap (azt is tudta, hogy háta mögött Smasszernak hívják), így azután azzal is maximálisan elégedett volt, amikor Hamilton kérdés nélkül, foghegyről odavetette távozóban: – Vásárolni! A Tescóba.

A portás az időpontot azért beütötte a recepció számítógépébe: 23.50. Aztán ugyanezt beírta tollal a nagy nyilvántartó füzetbe is. Mert az igazgató ezt előírta.

A saroknál bevárták egymást. Gyári világítása csak Buttonnak és Fittipaldinak volt. A többieknél vagy elemlámpa vagy semmi. Konvojba rendeződve indultak el a Sarkcsillag utcán.

A nonstop hipermarket aznapi biztonsági műszakjával már mindent előre lerendeztek. Hónapokig gyűjtötték, majd összedobták a pénzt, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű legyen a security-soknak szánt égetett szesz. Éjjel fél egy is elmúlt, mikor hatuk közül az első pár begördült a hipermarketbe. Az őr beavatottan biccentett. Aztán az előre megbeszéltek szerint szétszóródtak az eladótérbe. Schumacher és Hamilton a műszaki részre gurult a kis elektromos kocsikkal. Egy óriásképernyős tévé előtt lefékeztek, és látszólag teljesen belefeledkeztek a mókás szumósokba az Eurosport 2-n. Button és Fittipaldi a sportosztályon nézett szét. Button unokája jet-kundózott, Fittipaldié télen snow-, nyáron wakeboardozott. Mindegyik a magáénak nézett valami kiegésztő-féleséget. Hamar feladták, mert a gyerekeknek már minden itt kapható eszköze megvolt, inkább a futballabdáknál és stoplis cipőknél fékeztek le végleg. Nem szóltak egymáshoz, csak legeltették a szemüket. Alonso a húsos pult előtt gördült méltóságteljesen. Szemével azt a fehér köpenyes eladónőt kereste, akitől a gépsonkát szokta venni. Elsősorban nem azért, mert a sonkát szerette, hanem, mert ahogy a megtermett, pirospozsgás asszony a húst a géppel szeletelte, pont olyan elmélyülten nézett, mint régen a felesége, ha belefeledkezett a konyhában valamibe. De ma éjszakára egy csupa fiatalból álló brigádott osztottak a húsos részlegre. Így nem is sajnálta, hogy úgysem kérne gépsonkát, lévén összes megtakarított pénze elment az új akkumulátorra a gépbe. Massa, a Kölyök a borosüvegek közé kanyarodott. Befékezte a kocsit, kikapcsolta teljesen, hogy pihentesse, kiszállt és lábujjhegyre állva próbálta elolvasni a legfölső polc palackjainak címkéit. Pultosként még csak nem is hallott ilyen borokról a Bácskaiban. Memorizálta a neveket. Majd visszaült a kocsiba, behúnyt szemmel hátradőlt, és így folytatta a memorizálást. Már nem a borokét, hanem a pályáét. Rajt a ruhaneműk sorából, rögtön egy éles bal kanyar és a hosszú egyenes: bal kézről sorban vegyiárú, illatszer, tejtermék, jobbról zöldséges részleg, pékárú, üdítők. Majd ismét egy balos (szeszesitalok), visszafordító sikán (édességek), ismét a hosszú egyenesen a műszaki osztályig, jobbra hurok (könyv, papír-írószer), bezárva a képzeletbeli nyolcast jön a sportosztály, vége egyenes a húsos pult és a mirelit előtt, majd ugyanez még egyszer, és cél! A boxutcát a zabpelyhek soránál jelölték ki, bárki lerobban, borul, működésképtelenné válik, ide kell kézzel tekernie, hogy ne zavarja esetleg a többieket. Megnyugodott: hibátlanul tudja a pályát. Ugyanolyan nyugodt volt, mint amikor a neveket választották. Akkor is snóblin döntötték el a sorrendet, s akkor is utolsó lett. Mivel nem volt kedvence semmiben, nem aggódott, hogy neki mi marad. A Massát is csak ad hoc módon, koncepció nélkül választotta. Egyszerűen ez jutott eszébe.

Hajnali kettőkor az áruház szinte teljesen kiürült. A késői vásárlók már elmentek, a koraiak még nem érkeztek. A rajtot kettő óra tízre tűzték ki. Időben felsorakoztak a ruhaneműs részlegre. Párosával, kicsit elcsúsztatva, ahogy kell: Button (Otto Bock B500), Hamilton (B 4220/V), Schumacher (Meyoda), Fittipaldi (Meyra Power Primus), Alonso (4220/X), Massa (REHAB B-4220). Az elektromos motorok halkan zümmögtek, az ujjak markolták a kormányt vagy a joysticket, Fittipaldi sztróktól élettelen kezét még egyszer megigazította, hogy ne csússzon ki még véletlenül se a rögzítésből. Massa az utolsó rajtkockában most se gondolt semmire, csak bámulta a neonreklám villodzó fényét, amely a hipermarketen kívülről világított be, s hol pirosra, hol zöldre váltott. A harmadik piros utáni zöld volt a startjel. Piros..., zöld..., rajt!

Az áruház-igazgató előtt a szolgálatos biztonsági őrök nem teljesen egybehangzóan számoltak be a futamról, amikor másnap felelősségre vonták őket. Abban mindannyian megegyeztek, hogy az első kör végéig nem történt semmi baj. A rajtsorrend maradt, Button, Hamilton, Schumacher, Fittipaldi, Alonso, Massa. A húspult előtti egyenes végén a második körre fordulva viszont változott a kép. Schumacher a szűkebb íven bebökte kocsija orrát Hamilton elé, aki ijedtében elengedte, majd a ruhaneműs sor közepén elslisszolt a valamiért lassuló Button mellett is. A hátsó alakzatban az édesség fordító sikánjáig semmi nem változott, de innen Alonso már nem tudott kigyorsítani. A mögötte autózó Massa először szitkokat szórt felé, hogy ha műszaki hibája van, húzzon a zabpelyhekhez a boxutcába, de amikor Alonso erre sem reagált, lefékezett mellette. A következő pillanatban a Kölyök már a kihalt áruház gondolái között kocogva igyekezett a biztonságiak felé, zihálva és mentőkért kiabálva. Míg az egyik security-s mobilon hívta a sürgősségit, társa sárga zászló híján egy üres bevásárlókocsival állította le a versenyt, azt lökte keresztbe az élen haladó Schumacher elé.

A mentők szinte pillanatok alatt ott voltak. Felborult kocsija mellől Alonsót életveszélyes állapotban, infarktusgyanúval vitték el szirénázva. Az őrök szabályosan lebénultak a látványtól, ahogy a mozdulatlan testéről lecsúszott a rosszul rögzített takaró, ahogy az ápolók beemelték a kocsi hátuljába. A mezőny többi tagja a nagy üvegfalon keresztül, bentről, az eladótérből, a boxutca végén sorakozva szótlanul nézte a jelenetet. Vevő nem volt, a pénztárosnők is a bejáratnál nézelődtek. Egyikük szerint Alonso már nem is élt, amikor rácsukták a mentőajtót.

Az ólomnehézségű csöndet Schumacher törte meg. Finom zizegéssel indult alatta a Meyoda, ahogy újra a rajthely felé kormányozta kocsiját. Csak félvállról vetette oda: – A cirkusznak folytatódnia kell.

Míg a többiek utolérték, kicsúszott béna bal kezét visszaigazította a rögzítésbe, hogy ne zavarja a megismételt startnál.

  
  
 

Nagy Imre (1964) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.