Keresés a honlapon:

Nagy Imre: Farstaféta

Azok a női fenekek! Hátsók, farok, popsik, kufferek, popók, ülepek, tomporok. Az utcasarkon, a kaszinótojásos pult előtt a Mézesmackóban, a metró mozgólépcsőjén, a nap égette Blaha Lujza vagy éppen az árnyas Kun Béla téren. Az egyik puffant, a másik csattant, a harmadik szikáran szinte koppant. Vagy durrant, vagy pukkant, vagy egyenesen döngött. Volt köztük kicsi, feszes, rezzenéstelen, asszonyosan terebélyes, üde és ereszkedett, ringó és hetykén ugráló, bizonytalanul imbolygó és eltéríthetetlenül nyomuló. Forrónadrágos, Trapper farmeres, banánszoknyás, mini alól kibukkanó, répanadrágos. Mi lett velük? Eltűntek? Itt vannak közöttünk? Átalakultak, de el nem vesztek, mint a tankönyvekben – s talán a valóságban – az energia? Most odasimulnak védekezőn a körúti Combino szűk folyosójának falához? Meghúzódnak riadtan a járműforgalom nélkül elálmosodott Kecskeméti utca padjain? Visszatükröződnek a West End emeletén az Amnesia – nomen est omen? – üvegtábláin? Lehet, hogy emlékeznek? És rájuk emlékeznek-e? És irigylik-e őket egyen csípőnadrágokból tangát villantó, pszichedelikus tintarajzok rabságába hajtott utódjaik?

Először nem is tudta, miért jutott mindez eszébe. Körülnézett. Vajon nem mondta ki a kérdéseket hangosan, hülyét csinálva magából a Kálvin téri mélyállomás péntek délutáni közönsége előtt? Szerencsére nem figyelt rá senki, a körülötte állók egykedvűen várták a metrót. Hogyan is ötlött föl mindez a képzeletében? Igen, a tompa, puffanó hangról. Mint, amikor összetekert újsággal csapnak le egy krakéler légyre. Tényleg hallotta? Az is lehet, hogy amit hallott, csak hasonlított erre, s valójában csupán egy földön álló tele bevásárlószatyor dőlt el. Vagy ez, a mellette tébláboló japán, esetleg koreai turista – képtelen volt megkülönböztetni őket egymástól – csapta be hirtelen Lonely Planet útikönyvét, amely remélhetően Budapestnél és nem Bukarestnél volt nyitva... Nem morfondírozott tovább, a soha ki nem haló kelet-európai uniós szerelvény (Miticsinszkij Masinosztroityelnij Zavód) bedübörgött, és ő már sokkal inkább a nyomakodással volt elfoglalva, mint az évtizedekből felrémlő női fenekekkel. Ahogy az ajtó – az Internacionálé első taktusaiból orvul komponált jelzőhangra – bezárult és a kocsi meglódult, mégis mintha megigézték volna. Az ablakon kinézve az állomás oszlopai között ismerős alakot vett észre. Nem képzelődött. Hát mégis az volt, amit hallott. A semmivel össze nem téveszthető hang. Az összecsavart újság csapódása. Azt kellett hallania. Este képtelen volt elaludni az izgalomtól.

A szombatot a Palatinuson töltötte. Álmos volt, és egyfolytában csak nosztalgiázott. Tervszerűen helyezte le a fűre törölközőjét. Próbálta bemérni a területet, amely egykor kötéllel volt elkerítve, ahol először kapott hivatalos engedélyt a strandon a monokini. Szigorúan csak a zsinór mögött. Mint egy római falanx négyszöge: belül a fedetlen keblek megbonthatatlan hadrendben, kívül rendezetlen csapatokban körözve, heverve, guggolva a kéjre éhes barbár hordák, a hamarosan Rómát felégető, a Palatinus dombon tomboló vagy a Palatinus strandon seggest ugró férfiak. Próbálta felidézni a formákat: alma, körte, ne adj’ isten zsúrkenyér... Igyekezett megidézni a hegyes vagy nagy, kerek udvarú bimbókat, de nem nagyon sikerült. Csak a tangák, az oldalt masnival kötött apró bikinik jelentek meg szemei előtt. És a csokoládébarna fenekek kivillanó fehér csíkjai, ha a csöpp textilek olykor arrébb csúsztak. Hogy lenyugodjon, olvasni próbált. Oldalára feküdt és kiteregette maga elé a Magyar Nemzetet. A vezércikket félig elolvasta. Felült. Egy darabig a nyitott újságot bámulta, majd behajtotta, és lassan, akkurátus mozdulatokkal hengerré görgette. Megmarkolta, mint a Colosseum egykori bajnokai a gladiust, a rövid, egyenes kardot. Hosszú ideig csak nézte a papírhengert. Aztán hirtelen, eljátszva, hogy légy szállt a törölközőjére, lassan a magasba emelte. Vae victis! Avagy ave Caesar, a Palára menők köszöntenek... Lecsapott! A tompa puffanásra néhányan körülötte felkapták a fejüket.

Utálta a brainstormingokat. Biztos volt benne, hogy egyedül gondolkodva sokkal jobb dolgok ötlenek fel benne. A többieket ostobának tartotta, akik csak megzavarják mindenféle marhasággal. Gyorsan mondott ő is egyet angolul, amit a közös elmélkedés brit szektafőnöke idegborzolóan csikorgó filcével felfirkált a flipchartra, a műanyag táblán sorjázó többi sületlenség közé. A kreatívigazgató a többieket tovább nyaggatta, így ő zavartalanul foglalkozhatott saját gondolataival. Azokkal, amelyek napok óta nem hagyták nyugodni. A palatinusi heverészés nemhogy kikapcsolta volna, de egyenesen felzaklatta. Nem találta a helyét. Az ügynökségben épphogy megmutatta magát reggelente. Félnapokra eltűnt azt hazudva, hogy elhúzódott a másfél órás ügyfélprezentáció, a forgatási helyszíneken vagy a hangstúdiókban pillanatok alatt végzett, csak hogy meg ne bukjon, hogy oda se ment, s rögtön lépett is, belevetve magát a pesti forgalomba. Szigorúan tömegközlekedési eszközökkel, vagy gyalog. Mint a vadász, aki tudja, hogy itt nem méregdrága szafariról van szó, amelyen az ágyékkötős – a turistaszezonon kívül adidas cipős és hátracsapott baseballsapkás – bennszülöttek a dzsip elé terelik a kivégzésre szánt jávorantilopot. Nem, itt cserkészni, vegyülni, osonni, sunyizni kell. Metrón, villamoson, trolin, az Andrássy út fái mögött, a Széll Kálmán téri fémpavilon tövében vagy a Hutyra Ferenc utcában a nagy bronzkutya takarásában. Figyelni, lesni és persze hallgatózni. Villan-e az újság? Puffan-e a női fenék? Hasít-e a levegőbe a jellegzetes füttyszó? Hitt benne, hogy elkapja. Tudta, hogy nem tévedett múltkor a metróban, a Kálvin téren.

A vadászat harmadik napján azt hitte, megvan. A Nyugati lépcsőjén látta meg, az egyik Eiffel-oszlopnak támaszkodva, háttal a körútnak. Magas, vékony alkat, szövetnadrágba dugott fehér Fékon-ing. Nemrég vehette föl, makulátlanul világított, pedig ilyen nyári melegben már minimum tenyérnyi foltoknak kellett volna virítaniuk a hónaljakban. A vékony férfi két kezét a háta mögött tartotta, szorosan markolta az összetekert újságot. Ahogy óvatosan megközelítette, próbálta kivenni, melyik lap lehet az. Esti kizárva, a klasszikus húsz éve nem létezik, a kádári bulvár újragondolására tett próbálkozások pedig már rég megbuktak. Talán Hírlap. Vagy Népszabadság? Van ennek jelentősége? Lehet ideológiai alapon lecsapni egy női fenékre? Kiszáradt a szája az izgalomtól. Még két lépés és megvan! Elé ugrik, megragadja a vállát (talán még meg is csavarja a Fékon-inget), az arcába néz, és füttyent – bár utóbbi sosem volt erőssége, de megpróbálja. És rápirít: „Megvagy, te vagy az! Te, női fenekek matadora!” (A teljes igazsághoz hozzátartozik, az Esti Hírlappal füttyentve egykor rácsapott pléh szemetesre, henger hirdetőoszlopra, sárga-zöld telefonfülkére is, mindenre, ami elég nagyot csattan...) „Itt állok annyi év után, szemben veled. Akitől kölyökként féltem, akin kamaszként röhögtem, s akit felnőttként úgy irigyeltem. Látom magam előtt a sikító nőket, akikre orvul sújtottál, hallom a téged üldöző férfiak (nem volt túl sok, a város akkoriban sem hemzsegett a Grál-lovagoktól) szitkozódását, vagy röhögését a pórul jártakon. Látom a te rezzenéstelen tekinteted, és a rajtad sajnálkozókét. Látom, ahogy a nyomodba eredő rendőr lelassít a sarok után, a takarásban, és futni hagy téged. Látom, ahogy a Blahán a sajtószékházban a füstszűrős Fecske nikotinjától sárga ujjú napi szerkesztő csak int a slapajnak: ugyan fiatal barátom, ez az Estiben sem hír, meg ugye ilyesmiknek, ilyen rendszeridegen marhaságoknak Fönt se nagyon örülnének, hozz valami infót inkább arról, hogy áll a dolog a Hungária körúti kettős gyilkossággal. Látom a tekintetedben az egykedvű szabadságot... Látom, és most vagy leleplezlek, vagy megszerzem a titkod.” Még egy utolsó, bátorságot merítő nyelés, és... A Fékon-inges hirtelen megelőző támadásba lendült. Előkapta háta mögül az újságot, mint hüvelyéből esküre kirántott kardot, meglengette a feje fölött s rávetette magát a peron felől érkező ötvenes, lilára festett hajú kosztümösre. Megölelte elvette a csomagját, majd harsányan magyarázva belekarolt a mosolygó nőbe. Mielőtt a Fékon-ing és a kosztüm eltűnt volna az aluljáró lépcsőjén, még látta, hogy a férfi az összetekert újságot bedugja legombolható farzsebébe. Elektromos hasizom-erősítőt hirdettek az ingyenes reklámkiadványon.

Akkor döntött úgy, hogy feladja, amikor az Oktogon MacDonalds’-ában meglátta magát a vécé tükrében. Borostás volt, nyúzott, barázdált, kócos, tekintete toxikológia tankönyvábra. Eséllyel árulhatta volna a Fedél nélkült a pirosnál. Egy hete már a barátjánál aludt, a felesége kidobta. Kommersz történet. Az asszony nem hitte el, hogy nem nőnél tölti az éjszakákat, ráadásul két ismerősük is jelentette, hogy látta napközben egy kapualjból kiosonni, holott otthon azt mondta, egész napos vidéki forgatáson van egy új, üdítőital-gyártó ügyfélnek készítenek filmet. Az ügynökségnél úgy tudták, kezelésekre jár a kezdődő gerincsérvével. Vett egy hagyma nélkül hamburgert, elsétált a Liszt Ferenc térig, és lekuporodott az Ady-szobor tövébe. Nem érdekelte, hogy esetleg meglátja egy munkatárs vagy szomszéd. Majd kidumálja. A kudarc egykedvűvé tette. Az őrült vadászatnak vége. Mégiscsak hallucinált akkor, a metróra várva. Pedig megesküdött volna rá, hogy azóta többször is látta. Leszállni a 47-esről az Astoriánál, átszaladni a zebrán a Király utcánál. A Vörösmarty téren meg mintha csak karnyújtásnyira lett volna, ahogy elvonult előtte a Ribancséta kellős közepén masírozva, s ő nem merte utánavetni magát a kiabálva tüntető feminista lányok, asszonyok tömegébe. (Csak ámult: micsoda merészség, együtt vonulni ennyi veszélyes prédával, szinte teljesen fedetlen, harcos női fenékkel...) De mindannyiszor eltűnt a szeme elől. Vagy valóban csak képzelődött. Most délután négy óra, ezt a hamburgert még megeszi, és hazakullog a feleségéhez. Azt hazudja, hogy tényleg megcsalta, azt könnyebben megbocsájtja. A cégnél pedig örülnek, hogy szépen javul a sérve. Felállt, hogy az összegyűrt, mintás zsírpapírnak szemetest keressen. Maga sem tudta miért, szórakozottan átbámult a Jókai térre. Az Andrássyn csak a rutintalanabb járókelők kapták föl fejüket a cabrio dudálására, a fékcsikorgásra és a volán mögötti rezzenéstelen keblű vastag ajkai közül sivító káromkodására. A zsírpapírt eldobva (sosem szemetelt), megszállott módjára rohant át a piroson. Az utolsó esély! Átérve futott tovább, tekintetét egyetlen pontra szegezve. A messziről világító, összetekert újság fehér foltjára. Az alak, a mozgás, és a fütty! Az újság még csattant egyet a saroknál parkoló autó hűtőjén, mielőtt kezelője határozottan befordult balra. Pillanatokra elvesztette a szeme elől. Kis híján fellökte a játszótérre igyekvő kisgyerekes fiatal nőt, ahogy a térről ő is bevágódott a Mozsár utcába. Megtorpant. A járda üres volt. Egy lélek se, egyik oldalon sem. Összeomlott. Tényleg ennyi volt... A szemetest csak akkor látta meg, amikor kicsit kifújta magát a tébolyult rohanás után. A műanyagláda résébe hevenyészve dugott napilap bizonytalanul lifegett. Kivette az összecsavart újságot, ujjain érezte a friss, még teljesen meg nem száradt nyomdafesték nyirkosságát. Széthajtogatta. Újpalota alapkőletétele – büszkélkedett középen az első oldal vezetőanyagának vastagbetűs címe. Fölötte dátum, lapszám, kézírásos betűtípussal a kék fejléc.

Nem haza indult, a Nagymező utca felé sétált tovább. Fütyörészni próbált. Nyomdafestékes ujjai lenyomatot hagytak a durva papíron, ahogy igyekezett újra hengerré hajtogatni az Esti Hírlapot.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-10 07:40:56

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.