Keresés a honlapon:

Szilágyi Rohini: Arany kecske

Körülbelül harmincan lehetnek ezen a képen: egy régi esküvő. A menyasszonyt kellene figyelni, de nem érdemes. Fején afféle főkötő, mint ma egy gyengébb minőségű fürdősapka, eltakarja az egész homlokát. Talpig lepedőbe burkolva áll a vőlegénye mellett, aki császári és királyi katonatiszt, de nem a snájdig és fess huszárok közül. Jó húsz évvel látszik többnek a menyasszonynál, és meglehetősen kövér. Az urak egy része megálmodott díszmagyarban, és középen Pehm (Mindszenty) József zalaegerszegi apátplébános. Nem kétséges, hogy itt mindenki gazdag, vagy különben rá sem került volna a képre. De ami a nemességet illeti, se kutyabőr, se az a másik, a nehezen meghatározható és pénzzel meg nem váltható. A kihízott arcokról elégedettség sugárzik. Megengedhessük magunknak! És a becsomagolt lány meg a hájas vőlegénye boldogok lesznek-e? Miért ne lennének? Van szép nagy ház, amit makacsul kastélynak neveznek, nemrég húzatott rá egy emeletet az előző tulajdonos, valamilyen gróf, geróf. Földbirtok is jár a kastélyhoz, igaz, hogy egy része meddő agyag, de azt kiparcelláztuk, jó lesz a póri népnek. Örüljenek, hogy közel lehetnek a kastélyhoz; talán ha nagyon figyelnek, még azt is meghallhatják, hogy a méltóságos kezekben hogyan csörögnek az ezüst evőeszközök.

Az apátplébános válogatás nélkül mindenkit megáldott, nem hiába rebesgetik, hogy szent ember. Egyszer még érsek lesz Magyarországon. Különben Pehm úr már alig várta, hogy vége legyen a fényképezkedésnek. Faggatni kezdte a menyasszony apját:
– Hallottam, hogy egy alagút van a kastély alatt. Mi légyen az igazság?
A sujtások, zsinórok, paszományok és díszkardok alól ki sem látszó örömapa megfontoltan válaszolt: – Minden valamirevaló várnak van egy ilyen legendája, hát akkor nekünk is már hadd legyen. A gróf csak annyit mondott, hogy legenda, ő maga nem látott belőle semmit. Azt is hallottam, hogy a pincében el van rejtve egy arany kecske, de nem szabad kihozni onnan, mert elviszi a kastély szerencséjét.
Pehm urat nem érdekelte a kecske, az alagút annál inkább. Menekülős népek élhettek itt, hogy annyira féltették a biztonságukat.
Ahogy vesszük. Mindössze egy vitéz katonáról tudok, az sem itt jeleskedett, hanem Eger várát védelmezte a török időkben. A többiek mind főispánok vagy gabonakereskedők voltak. A gróf mindössze húsz esztendőt töltött el ezen a helyen. Magunknak se adok sokkal többet, tette hozzá pythiai bölcsességgel, vagy inkább váratlan előrelátással. Rossz jel, hogy a plébános annyit se mondott, ugyan fiam, miket beszélsz, ameddig mi védelmezzük ezt a világrendet, nincs annak semmi baja. De még milyen rossz jel, bár egyelőre nem tudni, milyen irányból támadnak a repedések. Nyugat felől biztosan nem, onnan már jött egy nagy világégés, csak nem lesz annak párja. No, akkor keletről! Gellénházán van egy látó asszony, az mindenkinek azt mondja, lesznek itt még nagy bajok, keletről is, nyugatról is felszáll a vörös kakas, de a keleti lesz az erősebb. Hívő ember meg nem hallgatja ezt a babonaságot, lám Saulnak se kellett volna az endori boszorkányhoz folyamodnia.

A plébános a nyakát nyújtogatta, be akarta mérni, milyen messze van a kastélytól a templom, de az asztaltól nem látott semmit. Azt meg nem lehet, hogy faképnél hagyja a fejedelmi tyúkhúslevest. Volt abban minden, ami ahhoz kell, hogy emlékezetes legyen, talán egy egész ökröt is belefőztek, de a legjobb a fakanálon csavart lúdgége, annak kevesen tudják a módját. Az íratlan, viszont annál ősibb hagyományok értelmében a menyasszony csak késhegyen vett a levesből, a tiszt úr alaposan nekilátott, böffent egyet, mint egy bizonyos Tóbiás. Többen is az égre emelték a szemüket: – Máriám, mi lesz még itt, hiszen csak a levesnél tartunk. Ha ez egyszer elkezd inni - márpedig mindig azt csinálja, minden büszkesége, ha az asztal alá ihatja az egész kompániát.

A menyasszony meg se rezzent; neki aztán mindegy volt, hogy ehhez adták-e, vagy valaki máshoz, csak az a fontos, hogy gyereket kell szülni, lehetőleg kettőt és hamar, fiúkat, hogy senki ne szánakozzon, ne röhöghessenek az apjuk háta mögött. Attól fogva nem sokat látni már a férjből, legföljebb a mások esküvőjén. Erre a boldog jövőre gondolt a menyasszony; halványan elmosolyodott, és megpróbálkozott még egy répadarabbal.

– Milyen messze van innen a templom? – kérdezte most egyenesen a pap.
– Van az fél mérföld is.
– Az sok! Alagút van a kastélypark alatt?
Az örömapa - ez is milyen szó már, nem örül az senkinek, ha meg összeszámolja, mibe került ez az esküvő, nyugodtan megütheti a guta. Legyen inkább kastélytulajdonos, kasztellányos. Sehogy sem értette, miért olyan fontos ez az alagút, ami ugye nincs is. Se a főispánoknak, se a gabonatőzséreknek nem volt olyan marottéjuk, hogy nagy titokban, a föld alatt osonjanak a temploma, hálát adni. Az egyikük, valószínűleg az volt köztük a legokosabb, nem is lakott itt soha; meg sem állt Albániáig, ahol akkoriban nagyon olcsó volt a föld. Vett is magának egy egész uradalmat, és minden arannyá vált a kezében, amihez hozzányúlt. Az itthon maradottak persze irigyelték, azt suttogták, hogy csak kecskéi vannak, ő maga is ott él köztük, a kecskeólban. Amikor ez a fülébe jutott, öntetett egyet aranyból, és hazaküldte – ami már csak azért se lehet igaz, mert ez a kőszegi ember, név szerint Waisbecker Jónás, a múlt század végén élt, a legendás kecskét meg a török időkben rejtette el az Ormándi család fekete báránya, ahelyett, hogy szétosztotta volna a pénzét a számos nagynénje között, akik mind a kecske miatt nem mehettek férjhez. Égjen meg a gyehennában! Micsoda szégyen az, pártában maradni, amikor ott van a pincében a sok arany.

Az aranykincset senki sem látta, és a kastellányos kénytelen volt ingatlannal üzletelni, ha már mesés gazdagságot álmodott magának. Az álomban nem is volt hiba. Még csak az hiányzik, hogy ne legyenek álmaink se. Eladta az összes rossz földet aranyáron, eladta volna az alagutat is, csak ez már akkora disznóság lett volna, hogy még ő se merte.
– Azért kérdezem, folytatta a pap, mert a gellénházi látó asszony…
Ejnye, apátplébános út, ezt nem lett volna szabad! Nincs abban a vénasszonyban egy szem bűnbánat se, éppen olyan megátalkodott, mint amaz volt, az endori. De ha már így elszólta magát, honnan veszi azt a sok tudását – mert azt nem lehet kétségbe vonni, hogy nagytudású, a minap is elhangzott a prédikációjában az a szó, hogy Mezopotámia. Mindjárt mentegetőzni kezdett: Én ugyan nem jártam nála személyesen, de a cselédeimnek beszélhetek. Persze mind azt mondják, hogy egy szavát se hiszik el, csak kíváncsiak. A gellénházi boszorkány látta is az alagutat, azt mondja, most még végig lehet benne menni, de vagy három évtized múlva aknát ásnak a kastélyparkban, és akkor beomlik.
A kastellányos megrázta a fejét. Az már biztos, hogy az ő parkjában nem fognak gödröt ásni, miért is tennék? Másnak is szólhatott a fejrázás, mondjuk, a virágos kedvű vőlegénynek, vagy a nőrokonainak, akik le nem vették volna a kalapjaikat, meg a könyökig érő fehér kesztyűiket, így próbáltak enni, mert az úrinő csak könyöktől felfelé meztelen. A személyzet arca nem árult el semmit, és náluk már csak a menyasszony volt közömbösebb. Szegényke csak egy keveset sejtett abból, amit kíméletlenül megkap ma éjjel; de ez a kevés is csak sejtés volt, mert a szakácsné nem merte elárulni a teljes igazságot. Úrilány ne tudjon semmit, még a végén nemet mond a pap előtt, az pedig nagy botrány, arról pletykálna három vármegye. Ezt még egy közönséges hadnaggyal se lehet megcsinálni, hát még egy ezredessel, aki valóságos osztrák. Na jó, csak burgenlandi, de az is sokkal előkelőbb hely, mint Zala megye.

– Aztán mit mond még a látó asszony? - kérdezte a kastellányos, mert mi nem tudunk sokat, nyugatról is, keletről is vörös veszedelem, felgyújtják még a szántóföldet is . Mindenhol magas tornyok állnak, és köztük ég a föld.
– Így igaz - bólogatott Pehm úr, – elszabadul a pokolbéli, és az emberek még örülnek is neki, mert tőle várják a szerencséjüket.
Akkor mi biztonságban vagyunk, mondta erre a kastellányos, mert az arany kecskében van a mi szerencsénk - de ezt már maga sem hitte. Nem jó előszedni a régi dolgokat, főleg nem esküvőkön, amikor mindenkinek az a kötelessége, hogy boldog legyen, ha máshogy nem, igyon annyit, mint Böffen Tóbiás, a burgenlandi ezredes.

A vendégeknek megszakadt volna a szívük, ha csak ránéznek a menyasszonyra, de persze nem nézett rá senki, el voltak foglalva minden egyébbel. A pap most közelebb hajolt a kastellányoshoz, mondani nem merte, csak súgni: – Az a vénasszony tud a kecskéről is. Azt mondja, még ma kihozzák a kastély pincéjéből.
– Szegény lányom! - felelte automatikusan a boldog atya.

A plébános intett, hogy szedjenek még egy adag szószt a tányérjára, aztán levonta a következtetést: A szerelem elmúlik, én már csak tudom. Nem is a szerelem az Istennek tetsző, hanem a szekérderékra való gyerek. Persze, tette hozzá ájtatosan, csak akkor, ha mindegyik katolikus.
Böff - helyeselt az ezredes, és a cselédek, akik borért mentek a pincébe, már meg is találtak valamennyit a kecskéből. Porló csontokat.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2014-08-10 07:25:25

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.