Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

N. Czirok Ferenc: Csinszka

 

 

 

 

Csinszka

 

Monodráma néhány mellékszereplővel, és Robotos Imre:

Az igazi Csinszka című dokumentumriportjának felhasználásával

 

 

 

Szín: lányszoba, amely szükség szerint rövid idő alatt átalakítható egy lánykollégiumi szobára, vagy a csucsai vár egyik szobájára, amelynek ablaka vagy ajtaja a tornácra nyílik. A monodráma Csínszkája nem feltétlenül azonos Boncza Bertával, de most Csinszka 28 éves, pislákoló, időnként még fellobbanó tűz.

A portálnyílást ritka szövésű csipkefüggöny díszítheti. Szituációktól, hangulattól függően megvilágítással a függöny színe is változhat. A szoba egyik falán nagyobb tükör van. Kerek, vagy tojásdad alakú. Formája szimbolikus jelentést hordoz. Csinszka a tükrön keresztül szólhat a túlvilágra is, Szendrey Júlia lelkéhez. A tükörrel „szemben“ és a „tükörben“ Csinszka az egyetlen és az első kerek-e világon!

A mellékszereplők a függöny előtt játszanak. A lányszobába nem kellene belépniük (az apa kivételével), ellentétben Csinszkával, aki bármikor kiléphet, vagy kimászhat az „ablakon“, az erkélyre, melyen túl már ott az utca, a város, vagy a völgy és a hegyek, ott a bűnös szabadság.

Tehát a mellékszereplők és a nézők kukkolnak. Meglesik a 28 éves nő visszaemlékezésének néhány napját. A fenti instrukciók támaszként szolgálnak és bátorító, biztató jellegűek. A monodráma más szemszögből is megközelíthető.

Reggel. Csinszka kibújik az ágyból. Kissé fáradt, megviselt. Nem tudja, előbb mosdjon, fésülködjön, vagy felöltözzön. Hogyan múlik el a nap? Egyelőre titok. Csak álmait sejti, de ismeri tervei kuszaságát, ziláltságát. A tükörhöz megy, hosszan bámul. Zenei aláfestés ajánlott.

 

CSINSZKA:    Jó reggelt bámészkodó!

(Megperdül egyet-kettőt, forog a tükör előtt.)

Jó reggelt Júlia! Hogy van ma drágám?

(Játszik a tükörrel.)

Özvegyen? Legyen nagyon büszke, hiszen egy költőóriás özvegye! Legyen

kemény szegény Júlia, hiszen sokat szenvedett! Fel a fejjel!... A középpontban kell lenni. Hiszen megérdemli... Megérdemeljük! ... Úgy, olyan vakon és szépen hittem és bíztam benne, a szépségben, a szerelmünkben, mint a kis gyermekek, félelmükben és erőtlenségükben... vagy akár... az istenek!

(Megáll a szín közepén. Egy megvető pillantást vet a tükörre. Kifeszíti testét és önelégülten szemléli idomait, alakját. Emlékeiben visszapörög az idő. Most tizenhat éves. Levelet ír.)

Drága kicsi, pajtikám!

Ugye szólíthatlak így, hiszen régebbről ismerjük egymást! Én ma 16 évesen rendkívül érzékeny, dús képzelőerejű leány vagyok, akinek vérmérséklete s meleg szíve olyan akár egy érett asszonyé, aki nem igazán tudja elviselni az apja feslett, szennyes életét. Tudod pajtikám, régebben sokszor kívántam, itt belül, a szép kis lelkemben, hogy engem is úgy szeressen mint azokat a nőcikéket. Legalább néhányszor úgy simogatott volna! Tudod pajtikám, anyám nem ismerhettem, apám pedig mindig távol volt. Kívántam és akartam a szeretetét, ha még oly ritkán is, úgy, olyan szépen hittem benne, és mégsem. Így, tudod pajtikám, engem nagy úr nevelt, úgy hívják, hogy élet.

(Szín elsötétül. Amikor bejön a fény, Csinszka ismét a tükör előtt. Közben át is öltözhetett. Kislányos póz.)

 

Tudod Júlia, hogy mi eggyek vagyunk? Szép szenvedő leányok, akiknek sorsa elrendeltetett. Ezért össze kell fognunk!

(Csinszka félhomályban. A függöny előtt a narrátor.)

NARRÁTOR: „Ebben az időben a költő már úttörőnek számít, de nagyságának értékelése körül zúgnak az irodalmi és társadalmi viharok. A leány drága pajtikájától, - aki négy évvel idősebb tőle -, értesül a történésekről. Ilyen körülmények között őszintének kell éreznünk a leány méltánylását miszerint: Az idő kell, hogy nagy költőt csináljon belőle. Én szeretem hisztérikus beteg egyéniségét, ám nem vagyok elragadtatva. Ezek a versek néha túlzottak, sőt korcsak, talán maga sem tudja mit ír...

(Narrátor el. Csinszka újra fényben játszik. Kigondolja a megírandó levél tartalmát.)

 

CSINSZKA:   Kedves bátyám! Már egy éve olvasgatom verseit és szeretem mindazt, ami mögötte van. Érzékeny idegrendszerét, az életét, a kis női csukákat, akik rabolnak, s képesek percek alatt elnyelni egy zseniális, érett férfit. A zsenije az én jussom... Nem, nem lesz így jó. Sokat elárul... Én a kedves bátyám zseni lelkére vágyom... imádom magát, különösen a kezét, amellyel azt a sok szép verset írja. Titokban azért arra is gondolok... Nem, ezt így nem szabad, hogy én a testét... Jólesne kezének simogatása, kemény tapintása... Simogatás igen, tapintás nem. Levélben bizony nem! Talán csak így, kissé romantikusan. - Ugye szegény Júliám - csak sejtetve, szimbolizálva! Hiszen én sem rajongok a fehér éjszakákért. Legyenek vadak és véresek. Hogy fájhasson nekem a boldogság. Azt fogom írni, hogy ... Kedves bátyám, én meg fogom csókolni a lelkét, a mérges gázok tavát. Te lázas, forrófejű éjszakák fia! Imádom a szavaid mámorító, színes játékát. A megváltást kívánom s kínálom neked, én az érzékek szőke gyermeke, mert nem vagyok a hétköznapok asszonya. Ha himlőhelyes arccal, bénán, púposan, összetörve jönnél hozzám, megcsókolnám a vak szemedet, a betegségtől torzított arcodat, és imádnám tovább azt, amit nem tehet tönkre semmi betegség, az álmaidat, a lelkedet.

(Szín elsötétül. A függöny előtt az egyik udvarló.)

 

 AMÁLFI:    Ezt írta nekem: Félek attól, Kicsi Pajtikám!, hogy egy ígérettel lekössük egymást, de sokszor úgy érzem, hogy csak Te és senki nem létezik nekem.

 

CSINSZKA:   Köszönöm a szereteted Pajtikám, de ne gondolj rólam többet, mint ami vagyok, szürke, sápadt kis küzdője az életnek, aki talán érzékenyebb mint az átlagemberek; de aki önző, mint minden zseni.

Te vagy az első férfi, érted, az első, akiben megtaláltam a nagy csodát. Imádlak, de nem lehet, nem szabad, az én szabadságomnak korlátai vannak... Édes kis szomorú pajtikám, hogy végtelenül szeretlek, hogy nem akarlak elveszíteni. Veled vagyok és azzal, hogy kutyámmá tettelek, érzed-e, hogy istenem vagy!

(Sötét. Amikor a szín megvilágosodik, Csinszka a tükör előtt pózol, álmodozik.)

CSINSZKA:   Szép vagyok? Csinos! Csini-csinszki. Fiatal és... csintalan. Igen, egy csintalan ifjú hölgy... asszonyi vágyakkal! Igen, egészen Csinszki vagyok. Én leszek, Csinszka, a beteg költőzseni szerelme, életének békés kikötője. Bizony! Asszonyi furfanggal el fogom rabolni őt Párizstól, a bűnös várostól, és az összes cédáktól! (A faliórára néz.) Istenem, de lassan múlik az idő! Meg kell sürgetni! őt is, de hogyan? Sürgős levél? Nem jó. Sem betegség, sem haláleset, s időbe is telne amíg ideér. Fiatal s egészséges vagyok, annyira, hogy egy sokat szenvedett, érett és beteg férfi fiatalságom nedvéből merítve meggyógyulhasson boldogságunk szigetén... S jönnek majd hozzánk, csodálni e fényes ráadást, ezt az ifjú testet és zseniális szellemem... s én tisztaságomban féltve s szeretve őrzöm majd őt, mint templomi oltár az úrasztali kenyeret!... Igen, s bizony! Nagyon Csinszki lesz majd minden...

(Szoba elsötétül. A függöny előtt az ifjú udvarló.)

 

 AMÁLFI:        Az asszonyi lélek legtisztább kora rügyezése nyilvánult meg a barátságon már-már túlcsorduló jóságában, abban a végzetes hajlandóságában, aminek később költőhitvesi és költőgyámolító elrendeltetésében oly nagy szerep jutott... Romantikus s regényes találkozót kért tőlem a hegyek között. Senki sem tudhatta rólam, hogy ismerem őt. Álnéven kellett bemutatkoznom és udvarolnom az igazgatónő csúnya unokahúgának. Kezdtem megbánni, hogy odautaztam. Kell nekem ez a színlelés, hazudozás, amihez nincs lelkierőm, se megfelelő iskolám?... Amikor végre kettesben találkozhattam vele, leült a padra és cigarettát kért. Élvezettel fújta ki a füstöt a havasokba. Rám sem pillantott, úgy mondta: Most pedig beszélj! Gyorsan mondj el mindent... Nevetni szerettem volna az elképzelésén. Hogyan gondolja, hogy most megrendelésre öt percen belül mindent elmondhatok. „Nem így gondoltam a találkozásunkat“ - mondtam. Erre ő nagyon elkomolyodott, és nagyon romantikusan azt mondta: „Nekem nincsen senkim kerek e világon...“ Ezután eldobta cigarettáját. Felállt s engem szó nélkül otthagyott... Később, napok múltával őszintén megírtam neki, hogy miután faképnél hagyott, még aznap összemelegedtem egy intézeti lánnyal, Veronkával. Levelemre hamarosan válasz érkezett.

(Fényváltás. Csinszka szobája. Csinszka kislányosan toporzékol. Ez is csak színlelés, nem igazi felháborodás. Miután megnyugszik, levelet ír.)

 

CSINSZKA: Így most szeretlek kicsi pajtikám! Őszinte vagy és ez jólesik, én is az voltam hozzád, tudod öreg, s most képes vagyok megbocsájtani neked. Ha bakfis ésszel ítélnék a történtekről, vissza kérném leveleimet és visszaküldeném a tieidet. Adnám a megsértett nőt. De láthatod! Nem volnék bohém lélek, ha fennakadnék kis dolgokon. Most is megértek mindent. - Tudtam és tudom, hogy érdekellek. Hazudtunk mind a ketten. Az én hazugságom asszonyhazugság volt, olyan asszonyhazugság, amely nem kérdőjelezi meg a jellemet. A tiéd önzőbb volt. Nekem nem volt más bűnöm, mint tetszeni neked, az első perctől kezdve! Hát mondtam neked még nagyobbakat is. S az, hogy elhitted - csak nekem hízeleg - mert átvertelek.

(Csinszka abbahagyja a levélírást. Ismét toporzékol. Dühös, nem igazán áll „nyerőre“, s ez sérti kamaszos hiúságát. Gondolatai zavarosak, kuszáltak, logikátlanok.)

Mit gondol ez a fajankó!

(A tükörhöz megy. Mutatóujjával a tükörképre bök.)

Ilyen nincs! Nem, ezt velem drága Szendrey Júliám, ezt velem senki sem teheti meg! A mi álmaink színesek és igazak! Azért leszünk kívánatos asszonyok, hogy másnak is tetszünk!... Ó, azok a párizsi éjszakák... hol a nő, akinek sorsa elrendeltetett, s a rendetlenségből is kiszűri a valódi művészetet és az igazi költőt!

Mi olyan tiszták vagyunk édes Júliám, hogy minket nem törhetnek meg pletykák, sem vérvörös legendák... s legfőképpen nem a szeretkezések nyálas történetei. Egyetlen nagy nő sem a fehér éjszakákon keresztül jutott el a magaslatok csúcsára. Távol áll tőlem, hogy személyed sértsem, drága Júliám, de én már lélekben egy koravén, áldozatkész asszony vagyok, aki a feslettséget is hajlandó, mint fegyvert bevetni, hogy zsenialitásával megvédhesse imádott öreg költőzsenijét, mert ha én valamit nagyon akarok, s valakibe beleszeretek, szenvedélyes lelkem egész erejével... hát én nem állok meg egy csóknál!

(Szoba elsötétül. Függöny előtt a Narrátor.)

 

NARRÁTOR: Levelet írtam Bandinak. Amikor húgom, legutóbb télen kért bővebb felvilágosítást rólad, Csinszkáról is szóltam egyet s mást. A húgom szerint, a kis fruska úgy beszél rólad mint hőn szeretett bátyjáról. A húgom, aki egyébként szentimentálisnak szokta magát nevezni, nem rajong a kislányért. Azt mondja, hogy Csinszkának 90 százalék esze és tíz százalék szíve van, s egyáltalán nem olyan naiv, mint te és én hisszük... Ellenben nagyszerűen tudja magát tettetni, stb. Ugye bájos?

                           (Sötét. Most lehetséges hosszabb szünet is. Amikor Csinszka szobája kivilágosodik, a lány hálóingben fésülködik, majd pehelyszerű, de sárgásbarna szőrszálakat tépdes ki a bajuszportáról. Az apa jön be, egy éjszakai hosszú utazást követően. Így nincs éppen ínyére a leány által levélben sürgetett beszélgetés.)

 

CSINSZKA: Apámuram, csak megjöttél!

 

APA:            Meg... a keservit. S a teendőim, meg az országház gondja várhat! Ám a leányom lelki küzdelme ide parancsolt!

 

CSINSZKA: Szeretlek, Apámuram!

 

APA:            Ne apám uramozz engem, te leány, ha már egyszer megengedtem, hogy tés is viszonyban legyünk! Hiszen megértem én, hogy anya nélkül felnevelkedni ugye,... keblek hiányában nem olyan, mint mondjuk...

 

CSINSZKA: Édesapám, ne cifrázza már, hiszen Apámuram is igen olvasott ember!

 

APA:            No akkor, halljam, mi volt az a sürgős ügy?

 

CSINSZKA: Édesapám tudod, hogy nekem nagyon hiányzol! Emlékszel-e mikor simogattad legutóbb a hajam, arcom, vagy a térdem!?

 

APA:            Talán néhány hónappal előbb...

 

CSINSZKA: Van annak már éve, több is!

 

APA:            Kissé megnőttél már leányom; s úgy illik, illetve nem illik már ilyen korban...

 

CSINSZKA: Nem szeret engem!

 

APA:            Szeretlek... valóban.

 

CSINSZKA: Akkor ölelj meg és simogass!

                     (Apa átöleli, haját simogatja)

                    

Ne így! Igazából! Érezzem, hogy férfi ölel, s hogy a tapintása az égbe emel!

 

APA:            Bolond vagy te leány! Szólok a nagynénédnek! Lesz mit helyére tegyen, a lelkedben s a kicsi fejecskédben!

 

(Sötét, majd Csinszka egyedül a szobában. Kissé dühöng, de mint mindig, inkább csak pózol, játszik.)

 

 CSINSZKA:  Ostoba ez a Lidike! Én nem vagyok szentimentális. Akkor sem amikor levelet írok. Amikor levelet írok édes Júliám, nem hordok össze mindenféle száraz igazat. Én nem akarom untatni az olvasót. Mámort, művészetet, kéjes kis melódiákat és egy nagyon pikáns, kis asszonyparfümöt lopok a sorokba. Ezek kis hazugságok, de olyan szépek és erre csak nagyon intelligens asszonyok képesek!... El kell mondanom neked egy titkot édes Júliám. Van egy kis intim kapcsolatom egy elég veszedelmes emberrel. Elég szép voltam neki, hogy leszedjem a lábáról. A szépművészettanár. Szép férfi, értékes lelkű vén kujon! Ilyen az élet, de nem az én bűnöm, hogy tizenhét évesen is asszony tudok lenni. Őszintén beszéltem vele. Megmondtam neki azt a nagy dolgot, amit nem akartam, hogy fájjon!

(Csinszka levelet ír, ifjú udvarlójához)

Egyetlen pajtikám! Az én jövőm kétes valami, mit szólnál hozzá, ha egyszer azt hallod rólam, hogy eladtam a csókom pénzes nagyuraknak. Tudom, nem fogsz megvetni engem, mert az első nagy fehér csók a tiéd volt. Kérlek szépen, komolyan kérlek, temesd el a nagy szerelmedet, nem érdemlek én mást tőled csak tiszteletet. Mert én tudom, hogy te még a bűnben is fogsz tisztelni, sajnálni, szeretni.

(Levél vége, tükörjáték)

Látod Júliám, így kell velük bánni! Örök hűséget álmodban sem kell ígérni! Lehet, hogy őrült vagyok, de a szerelem kell, hogy a halálom legyen! Legyen szép az elégés. Csapjon magas bíborlángokra a test! De nem itt, Párizsban, vagy Velencében! Ott szebb az ilyesmi...

Figyelj csak drága Júliám! Említettem már neked az új költőóriást?!... Én benne egy kis Petőfit, a jövő nagyra növő messiását látom megszületni. Akarom ismerni. Akarom ezt a jóképű, szomorú, álmodó magyar férfit!

Jaj, ha tudnád édes Júliám, hogy vágyom én Párizsba, abba a nagy nyüzsgő bűnlabirintusba, a boulevardokra. Szépen öltözködni, érezni a fiatalságomat, az önállóságom, a szabadságot... Ady verseit már egy éve kitűnően ismerem, de karjaimban s ágyamban szeretném már ezt a koravén zsenit. Miért ne tenném édes Júliám? Ha apám, az unokahúgomat feleségül vehette, én is lehetek egy idősebb férfi felesége és gondviselője! Tudom Júliám, hogy ez fölöttébb merész vállalkozás egy fiatal lánytól, sőt lázadás, de magam is egy bohém művész vagyok!... S látod? A fizikumom is fejlődik, még nem vagyok igazán szép, de húsz éves koromra olyan fantasztikus leszek, mint egy bengáli tűz!... A szépművészettanárom nagyon fogja sajnálni, hogy hagyott elveszíteni!

(Szín elsötétül. A függöny előtt a Narrátor.)

 

 NARRÁTOR:   A lány levele késve érkezik Amálfihoz. Magyar földön lassan jár a posta. Az ifjú udvarló azonnal válaszol Csinszka levelére. Dühösen, felháborodva, szitkozódva. A fiatalember nem akart hinni a szemének. A bakfislány fejében az a szörnyűséges gondolat vert tanyát, hogy apja esetleg a szeretője lehetne. Szeretkezést is tanulni szeretne. Amálfi, levelét azzal kezdte, hogy a lány irodalmi ismeretei hiányosak, mert Salomét és Carment nézi testvérének. Az ilyen hölgyek testvérét Borgia Lucreziának nevezik. Ha nekem mást nem tud írni – írja Amálfi -, akkor kíméljen meg a leveleitől!  - Erre a levélre sokáig nem érkezett válasz. A levél kegyetlen volt, a hallgatást érteni lehetett. Csinszka új barátot, új levelező partnert keresett. Abban az időben írta első levelét a lassan növekvő költőóriásnak.

(A fényváltás után ismét Csinszka szobája. Fel-alá járkál. Körmeit s ajkát harapdálja.)

 

CSINSZKA:      Nem értem édes Júliám! Hónapok óta nem érkezik válasz a levelemre... Mitévő legyek?... Amálfi! Neki már régen írtam... S ha Bandinak írok drága Júliám, ugye egyetértesz velem!

(Csinszka futkos a szobában. Könyvek, újságok s folyóiratok között kutat. Végül megtalálja Petőfi kötetét s a Nyugat egyik számát.)

Türelem, édes Júliám, mindjárt meg lesz! Kérlek szépen, légy türelmes! Megvan. Figyelj most hogyan ír Sándorod...

 

Ott egy lányka rózsaszín ruhában...

Mert lány vagy s még szép is afelett,

legelőször is veled beszélek, jer, húgám, az elsőség tiéd.

Kis hamis lány! mért kerültél eddig

Csak nevedről ismerhettelek,

Azt tudnám csak, hogy Örömnek hívnak,

Kergettelek, s el nem értelek!

 

 S most hallgasd, egyetlen igaz barátnőm, hogyan ír az én  zsenim.

 

Jaj, be űzött vagyok, be árva,

Be nincsen senkim, aki úgy várja

Áhítatom, ahogy adom,

Nincs Isten, hit, kedvesség, jóság,

Jámbor és mégis vad nősténység,

Szépség és méltó alkalom.

 

Óh, nő-kergető, fényes Hazugság,

Küldd el hozzám asszony-húgod.

A csalót, az élet-pusztítót.

A drágát, a szüzet, a hazugot,

Küldd el hozzám, küldd el hozzám.

 

Édes Júliám, ez olyan mint egy őszinte ima, s ebből érzem, hogy csak rám vár! Tudod drágám, hogy csakis én lehetek kicsit asszony, kicsit szűz, kicsit csaló, s kicsit pusztító! A mindene lehetnék! Meg kell írnom azt a levelet.

(Csinszka levelet ír.)

 

 Drága egyetlen bátyám! Ismerem menekülő életét, s kiváltképp zseniális költészetét. Én egy fiatal asszony-lány vagyok, aki imádja magát, a költészetét, s züllött, beteges életét. Máskülönben  én az unokahúga vagyok, ugyanis anyai ükanyám Ady leány volt...

 

(Sötét. Amikor a szín kivilágosodik, Csinszka frusztrált. Dohányzik. A válasz hosszú késése Csinszkát szinte megbénította.)

 

 Késik és késik! Szüksége van rám. Miért nem válaszol? (A faliórára néz, dühösen papírgalacsint dob hozzá.)

 Ezt nem érdemeltem! (A tükör felé bök.) Természetesen te is így gondolod Júliám!... Hogy... hogy mégis Amálfinak kellene írnom! Ez megfontolandó, ám lehet, hogy igaz!

 

Drága Pajtikám!

 Ha nem írtam, nem haragból tettem, ennél maibb ember hagyok! Írtál egy goromba, erős hangú levelet. Azt mondtad, Borgia Lucrézia lesz belőlem, sőt többet mondtál; nem érzem amit írok, önmagunknak hazudni piszkos vásár, és ez a három meggondolatlan szó vért csalt az arcomba, mert az erkölcsi érzésem volt megtámadva, és erre kényes vagyok. Neked az a bajod kis barátom, hogy te nem hiszel a művészetben és nem érzed át! Aki hisz a művészetben, még akkor is átérzi, ha az írás képzelgés, vagy merő hazugság. Nagyon fájt kicsi Pajtikám, de felejtsük el! Engem is elfog néha valami nagy szomorúság és sajnálok mindent. Téged is, magam is, mert van egy szomorú nagy őszi hang – a tökéletlen tökéletességek összhangja! Szeress engem és írj nekem! Írj sokat és légy jó fiú!

 

(Sötét. Amikor a szín kivilágosodik, Csinszka a tükör előtt fésülködik, púderoz, sminkel. Árnyék a tükörben.)

 

CSINSZKA:     Te lennél az, Júliám! Hogy vagy ma édesem? Bizony nagyon fakó most az arcod!... De hiszen, nem is... Ez én vagyok, ez az én képmásom!... Nem tehetik velem ezt az istenek! Jézus még annyira sem, hiszen néhány nap múlva karácsony lesz!...

 

 (Némajáték. Szilveszter közeleg. Az asszonylány továbbra is egyedül, „bezártságban”. Innen kezdve, Csinszka „játéka”, cselekvése csak  mímelt, álomszerű kényszermozdulatok, amíg a nagy költő levele meg nem jön. Két hét is elmúlhat így ábrándozva, emlékezve, látszólag cselekedve, némán, megfelelő zenei aláfestéssel. Amikor a levél megérkezik, Csinszka ismét 16 éves. A folyosóra nyíló ajtón kopognak.)

 

NŐI HANG:     Kisasszony, levele jött!

 

CSINSKA:     Mi!?

 

NŐI HANG:   Levele jött!

 

CSINSZKA:   Vagy úgy! Csak csúsztassa be kérem!

 

(Csinszka felpattan, az ajtóhoz fut. Felemeli a levelet, remegve, izgatottan kibontja és olvassa.)

„Kedves, tizenhat éves, boldog kisasszony. Nagyon köszönöm, hogy rám gondolt, s hogy szeretettel van hozzám. Nekem most jólesik az ilyesmi. Legyen jó kislány, tanuljon, bízzon, s ne akarjon túllicitálni mindenkit az értelmességével és csiszoltságával!”

(Csinszkának nem igazán tetszik, amit olvas.)

„Üdvözli Magát, igaz barátsággal Bátyja.”

 

 (Csinszka  kábultan fordul saját tengelye körül. A kábulat után ismét 28 éves, és cigarettára gyújt.)

 

Az első levelekre nem szívesen emlékezem Júliám. Veled hogyan történt? Nekem rémesen hosszú volt a várakozás. Kiváltképp az esküvőig! Apám nyakassága, kitartása megviselt. Majdnem feladtam, ám az alma nem esik messze a fájától, így keményen és céltudatosan tudtam reménykedni, és olyan szellemi erővel bírtam, hogy szinte megfoghatóvá lett számomra a fővárosi házunk ajtaja, falai és bútorai. Miután meghalt az apám, úgy is rendezkedtem be házunkban, ahogy a hosszú, kínos várakozás idején lelki szemeimmel láttam... Úgy bizony, édes Júliám... és természetesen, volt egy valóságos támaszom is. Amálfi. Ő mindig kéznél volt. Meg is kérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha Adyhoz mennék feleségül. Azt kérdezte, szeretem-e. Ápolni szeretném, mondtam, mert a verseit már régóta szeretem, és levelezünk... Ki gondolta volna, drága Júliám, hogy lesz idő, amikor utálni fogom!... Mégis, nélkülem beteljesületlen lett volna a sorsa, s befejezetlen az életmű. Én kellettem hozzá! Nélkülem nem történhetett meg a nagy csoda! Egy verset is írtam róla. Kérlek hallgasd meg, édes Júliám!

 

Figyeljetek rám, fiúk, lányok,

hadd testálom örökre rátok

a Csodát mit szememmel láttam,

kezemmel fogtam, simogattam, szívét szívembe befogadtam...

Nem láthatjátok többé mását,

emberformában élő társát

a Csodának, ki lánggal égett, míg egy órában porrá égett.

Égig lobbant az égő fáklya,

könnyes szemem rémülten látta,

a fényt, ami elemésztette.

Kezem még a kezét kereste,

kezembe tévedt finom ujját,

keskeny körmét, karcsú csuklóját.

 

(Csinszka megrezzen, mintha hangokat hallana a tükörből. Félénken, körülnéz.)

 

Emlékezzetek, fiúk-lányok

Szemem barnult arcokra vonzza

ma is bőrének izzó bronza

 

 (Csinszka ismét hangokat hall a tükörből, s egy pillanatra mintha valami rémisztőt látna, megijed. Bizonytalanul  folytatja a vers olvasását.)

 

sötét szemének kékes lángja

éget ma is egy más szempárban,

szeszélyes rajzú, meleg szája

rám ijeszt egy idegen szájban...

 

NŐI HANG

 A TÜKÖRBŐL:   S valóban! Szájamból halld hát, hisz annyiszor megigéztél kedves barátnőm -, a sorsod beteljesült! Csak nem félsz? Hisz oly erős a képzeleted! Bohém lélek ha nem is tudná, ám zseni elméd megrajzolhatná szellemem, s szellemét a költőnek! A gyerek nem fél, drága Csinszkám. A gyerek szíve tiszta, ám lelkedet még-e gyermekded versed sem oldozhatja fel! Csaló vagy! Kíméletlen harapdáló, lélekemésztő tűz... Most itt vagyok. Csókold meg hát porrá hullott kezem, hiszen testvéred vagyok, szent, halott, rokon az eljátszott önfeláldozásban!  Ne hátrálj meg drágám, csak azért, mert nem tudhattad, hogy az igaz szónak s az ihletett alkotásnak valódi ereje van, hiszen ezerszer kívántad és akartad... Sajnos, vágyad tárgya már beteg s gyenge volt egy bengáli vad és feslett éjszakához! Undorral érintetted testét, mert lelkét halványan sem érinthetted. Veszted a hiány, a valódi érzések hiánya! Az érzéseket nem lehet kitalálni, elképzelni. Úgy hiszem részvétet éreztem irántad, ám most, hogy szólhatok hozzád, nem tudlak sajnálni. A te igazságod elhallgatás és hamis kegyelet csonkítja. Már csak legenda lehetsz! Okulásra való mese a tűzről!

 

(Csinszka reszket. A tükör leesik a falról.)

 

CSINSZKA:          Vigyétek ki, vigyétek ki! Takarítsátok el, látni sem akarom!

 

(Szín elsötétül. A sötétben a tükör helyéről lángocska (gyertyaláng) lobban, indul, s kimegy a szobából.)

 

 

 

 

 

 

  
  
 

N. Czirok Ferenc (Zenta, 1956) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.