Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Reálos szemmel – Csengődi Péter: Helybenutazás 2.

 

 

 

 

Helybenutazás 2.

 

Egyes emberek szerint van a fizikai sík, van a lelki sík, és a kettő között egy záróvonal: nincs átjárás. Én ezt a gondolkodásmódot szeretném megkérdőjelezni.


Nemrég olvastam egy könyvet a Gabriel-módszerről. Alapvetően a fogyásról szól, de egy érdekes, újszerű megközelítésben; van egy alapgondolata, ami vagy igaz, vagy nem, ebben valaki vagy tud hinni, vagy nem; én már csak azért is szeretek róla beszélni, mert szerintem nagyon költői gondolat. Jon Gabriel abban hisz, hogy az ember addig nem tud lefogyni, amíg a teste meg van győződve arról, hogy a hízás jó. Ennek nagyon sok oka lehet, egy tipikus, gyakori példája amikor az ember sokat szorong, idegeskedik egy olyan tényező miatt, ami elől nem tud elfutni, nem tud elmenekülni az adott helyzetből, ezért a test úgy dönt, hogy védőréteget húz fel az ember köré, és ezt egyetlen módon tudja megtenni, egyetlen eszköz áll rendelkezésre, hogy hájat növeszt. Ha valaki ebben szenved, és fel tudja oldani ezt a stresszforrást, illetve meg tudja győzni a testét, hogy nem a hízás, hanem a fogyás a megoldás, akkor bármilyen fogyókúra sokkal könnyebbé válik. (Ez egy nagyon sokrétű könyv, most csak egy szempontot ragadtam ki.)
Amikor elmeséltem egy ismerősömnek ezt az elméletet, akkor valami ilyesmi volt a reakciója: “Ez baromság! Belekeveri a pszichológiát a biológiába!” Erre egy kérdés jelent meg a fejemben: “Belekeveri a pszichológiát a biológiába. Ez baromság?” Ekkor elfogott az a gondolat, hogy a világban a sok becsapás és visszaélés miatt rákerült egy negatív címke a spiritualitásra. Sokan gondolják úgy, hogy van a fizikai sík, és ennyi. Sokan gondolják úgy, hogy van ugyan lelki vagy szellemi sík, de az egy éles vágással el van választva az anyagi léttől, és úgy hiszik, hogy ez jelenleg a tudományos szemlélet. Én azt állítom, hogy éppen a tudomány az, ami bizonyítja a kapcsolatot a két sík között.
Ha azt mondanám, hogy pusztán a gondolat erejétől meg lehet gyógyulni, erre sokan azt mondanák, hogy “baromság”. Ha viszont azt mondanám, tegyük fel, hogy valaki beteg, és adok neki egy cukorkát, amiben semmi hatóanyag nincs, de ő elhiszi, hogy gyógyszert kap, javulhat az állapota; arra az a válasz érkezne, hogy “ebben semmi meglepő nincs, a placebo-hatás egy tudományosan elfogadott tény”. Ha a rámutatnék arra, hogy az élni vágyó, céllal rendelkező betegeknek sokkal több esélyük van a túlélésre, egy betegségből való felépülésre, mint az elkeseredett, megtört embereknek, arra is azt mondanák, hogy “ez egy tudományosan elfogadott tény”. Ha azt mondanám, hogy a rossz gondolatok megbetegíthetnek, arra megint azt a választ kapnám, hogy “baromság”. És ha elmesélnék egy történetet arról, amikor gyermekkoromban annyira nem akartam iskolába menni, hogy megfájdult a hasam? Valószínűleg az lenne a reakció, hogy “ez természetes, a pszichoszomatikus tünet egy létező dolog”.
Polyánki Balázs A stressz ára című könyvében mesél arról, hogy ha az ember stressznek van kitéve, például megtámadja egy vadállat, akkor aktiválódik a hipothalamusz-hipofízis-mellékvese tengely (vagyis egy kapcsolat az agy és a mellékvese között), és a mellékveséből kortizol szabadul fel. A kortizol egy stresszhormon, és az a szerepe, hogy segíti felkészíteni a szervezetet a váratlan helyzet átvészeléséhez. Viszont mellékhatásai is vannak, köztük az egyik, hogy zsír kezd felhalmozódni a szervezetben. Ebből egyenesen következik, hogyha a szervezetben gyakori a magas kortizolszint, akkor növekszik a zsír felhalmozódása; vagyis sok stressz hatására elhízás állhat be. Azt viszont mindenki tudhatja magáról, hogy nem feltétlenül kell egy vadállatot szabadon engedni ahhoz, hogy stresszes helyzetbe kerüljön; elég például egy régi, kellemetlen eseményre visszagondolni, és máris érezhetjük, hogy gyorsabban ver a szívünk, és izzadni kezd a tenyerünk. Régi emlék, stressz, kortizol, hízás. Röviden és tömören: beláttuk, hogy a gondolat erejével képesek vagyunk hízni; mindezt tudományos érvekkel alátámasztva!
Ha azt mondom, hogy pusztán a gondolat erejével képesek vagyunk fogyni, akkor az “baromság”? Nem fogok tudni ebből a gondolatból semmit alátámasztani érvekkel, sőt, azt sem tudom, hogy igaz-e ez az állítás egyáltalán; de olyan nehéz elhinni, hogy lehetséges? Annyira lehetetlennek tűnik az a feltételezés, hogy az evolúció során valahogy kialakult valamiféle mechanizmus, hogy ha egy adott helyzetben arra van szüksége az embernek, hogy fogyjon, az agy elrendelje valami olyan hormon vagy enzim kibocsátását, amelyik hatására a szervezet bontani kezdi a zsírt?
Félreértés ne essék, nem hiszek a varázslatban. Nem hiszek abban, hogy ha éjszaka, lefekvés előtt kimondom háromszor, hogy “vékony akarok lenni”, akkor másnap öt kilóval kevesebb leszek. Abban hiszek, hogy sok lelki munkával és kitartással tudok javítani a testem fizikai állapotán. Hiszem, hogy van kapcsolat a fizikai sík és a lelki sík között, és ezért érdemes a lelki folyamatainkat is tudatosan megközelíteni. És ha esetleg nincs is igazam, nem hiszem, hogy ártok magamnak vagy bárkinek néhány pozitív, felemelő gondolattal.
Lehet, hogy nincs sok értelme annak, hogy időnként behunyom a szemem, és elképzelem, milyen testet, alakot szeretnék; de jólesik időnként eljutni abba a tudatállapotba, elutazni a békének arra a képzeletbeli kis szigetére, ahol kevés a stressz, azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretnék, és örömmel tölt el végigmérni magam a tükörben. Ártani biztosan nem ártok vele; szóval miért ne vállalnám annak a kockázatát, hogy esetleg használ?

  
  
 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.