VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Reálos szemmel – Csengődi Péter: Rémes kommunikációs minták
Rémes kommunikációs minták
Nem tudom, hogy igazából a magyar nyelv, vagy a magyar szokások hiányossága; de ha valaki véleményt vagy tanácsot fogalmaz meg, az általában parancsnak vagy kijelentésnek hangzik, egyáltalán nem azt fejezi ki, ami a közlő igazi szándéka. Régen észrevettem már, amikor arra panaszkodom, hogy fogalmam sincs, mi jót tudnék csinálni a hétvégén, akkor olyan válaszokat kapok, hogy "Menj el túrázni!" Egyébként ez általában remek ötlet, de nem felvetésként fogalmazzák meg, mint pl. "Túrázni lenne kedved?" hanem szinte parancsként: "Menj el túrázni!" Ilyenkor mindig kínosan szoktam érezni magam, mert ha azt mondom, hogy "nem, azt most nincs kedvem", az ilyenkor olyan érzést kelt bennem, mintha egy felszólításnak vagy kérésnek mondanék ellent; pedig nyilván nem erről van szó, de a mondat felszólító módja ezt váltja ki belőlem.
A féltő anyukák szavajárásán szoktam még szörnyűlködni. A múltkor egy kölyök a járdaszéli köveken lépkedett, nyilván unta a lassú gyaloglást a babakocsit toló anyuka mellett. Az szülő ekkor azt mondta: "Ne ugrálj a köveken, mert beesel a kocsik közé!" Még véletlenül sem szőtt olyan szavakat a mondatba, mint "ha" vagy "esetleg" vagy “a végén még”; így viszont a mondat az aggódás kifejezése helyett egy szimplán hamis állítássá vált, hiszen attól, hogy valaki a köveken ugrál, még nem következik belőle egyenesen az, hogy "beesik a kocsik közé", pláne úgy, hogy egy autó sem volt a láthatáron. A gyerek nem is hagyta abba, még a harmadik felszólításra sem.
A másik tipikus, gyakran előforduló, példa a "nem fog sikerülni" mondat. Elvileg ennek egy figyelmeztetésnek kellene lennie, hogy az ember erőfeszítései hiábavalóak, érdemes más megoldást keresni az adott problémára; a rossz és eltúlzott használat miatt viszont eltorzult a jelentése, és inkább ezt fejezi ki: "Nem akarom, hogy neked sikerüljön." Az egyik legjellegzetesebb emlékem ezzel kapcsolatban, amikor gimnáziumban elkértük a tanártól a számítógépterem kulcsát délutánra, és megpróbáltuk összekötni a gépeket, hogy kipróbáljunk egy játékot LAN partyban. Valamiért nem sikerült kiépíteni a kapcsolatot a gépek között, de azért próbálkoztunk. Volt egy srác, aki egész idő alatt annyit tett, hogy minden próbálkozásunkkor a hátunk mögé állt, és azt mondta: "Nem fog sikerülni." Semmi konstruktívat nem mondott hozzá, csak várta, hogy elbukjunk, és elmondhassa, hogy igaza volt. Amennyire kiszámíthatatlanok ezek a rendszerek, még akár sikerrel is járhattunk volna, ezt senki nem tudhatta igazából. Visszatekintve valószínűleg zavarta, hogy ő nem vehetett részt, vagy csak egyszerűen okosnak akart tűnni. Bár igaza lett, az egyetlen dolog, amit elért vele, hogy megutáltuk.
Ráadásul mindig az a legfontosabb, amit mi akarunk mondani. Az, hogy meghallgassuk a másik mondanivalóját, értelmezzük, megfejtsük, mit akar közölni, messze nem olyan "izgalmas", mint az az inger, ami épp akkor, abban a pillanatban ért minket hirtelen. Egy tipikus reggeli jelenet, amikor a társaság egyik tagja mesélni kezd egy történetet, fejtegeti, hogy milyen tanulságokat vont le belőle; de nem jut a végére, mert a házigazda hangosan közbeszól: "Kérsz paprikát?" Az illetőnek hirtelen eszébe jutott, hogy paprikával még nem kínálta meg a vendéget, és úgy érzi, rossz házigazda lenne, ha nem tenné; de felmerül az a kérdés, miért gondolja bárki, hogy a másiknak annyival jobban esne bármiféle ennivaló, mint a lelki kielégülés, amikor elmondhatja a benne régóta érlelt gondolatokat, hogy azonnal félbe kell szakítania?! (Ezért különösen jó írni: nincs, aki közbevágjon.)
Ezek abszolút jellemzők manapság a társalgásainkra: Nem véleményt mondunk, hanem a saját akaratunkat akarjuk érvényesíteni. Nem magyarázni akarunk, hanem felülírni a másik gondolatait, hogy kérdés nélkül kövesse az utasításainkat. Nem segíteni akarjuk a másikat, hogy rájöjjön a megoldásra, hanem rögtön a megoldást mondjuk el neki, hogy kitűnjön, mennyire okosak vagyunk. A kétes esetekben, amikor véletlenül lett igazunk, tévedhetetlennek állítjuk be magunkat, és arra használjuk az alkalmat, hogy rápiríthassunk a másikra, és elmondhassuk, hogy milyen buta; nyilván azzal a céllal, hogy a magunk "okosabb vagyok" pozícióját tovább erősítsük.
Úgy taposunk egymás önbizalmára, mint a parázsló csikkekre, és közben még azt is gondoljuk, hogy ez a természetes kommunikáció; hiszen ezt szoktuk meg a szüleinktől és a barátainktól is.
Megjelent: 2017-08-31 19:28:58
|
