Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Reálos szemmel – Csengődi Péter: Esszé a publikálásról

 

 

 

 

Esszé a publikálásról

 

Azt gondolom, hogy az irodalom nagyon sok dolognak volt és lesz mindig is az „eszköze”: Elismerés követelésének, pénzkeresésnek, politikának, társadalmi és közéleti problémákra való figyelem felhívásának, nevelésnek, társkeresésnek, stb. Van viszont egy nagyon alapvető, emberi, zsigeri „mechanikája” az írott szövegnek: Az ember elolvassa, és érzéseket vált ki belőle. Szerintem ez a legfontosabb, erre kell építeni. Azok közé az emberek közé tartozom, akik azt vallják, hogy a szépirodalom fókuszában maguknak az alkotásoknak kell állniuk, és nem annak, hogy általuk a saját céljainkat próbáljuk meg elérni.

Olyan szempontból szerencsés kort élünk, hogy ha valaki irodalmi művet ír, akkor azt el tudja juttatni az érdeklődő olvasóknak. Negyven évvel ezelőtt, ha egy folyóirat vagy kiadó visszautasította a közlést, akkor nagyon nehézkesen lehetett megoldani a terjesztést. Például a szerző önköltségen ki tudta nyomtatni (ha talált nyomdát, ami hajlandó volt erre), és maga osztogatta kézzel szét. (Egy extrém eset során azzal találkoztam, hogy egy magát mellőzöttnek érző szerző az írásait kézzel másolta füzetről füzetre, és azokat vitte ki a Vörösmarty térre, ahol éppen tartott a könyvfesztivál.) Ehelyett, ha írok pl. egy verset, akkor azt el tudom küldeni emailben az ismerőseimnek, meg tudom osztani velük a közösségi hálón, fel tudom tölteni különböző irodalmi portálokra. Ha felkapott lesz az írásom, akkor az emberek egy idő után egymás között osztogatják meg, és már úgy képes terjedni, hogy nekem nem is kell foglalkoznom vele.

Ha nem az az egyetlen elvárásom, hogy publikus legyen, amit írtam, hanem más követelmények is közrejátszanak (pl.: kapjak érte honoráriumot, jelenjen meg nyomtatásban, jelenjen meg egy általam meghatározott folyóiratban), akkor egyre nehezebb dolgom van. Nemcsak arról van szó, hogy egyre inkább olyan társadalomban élünk, ahol az emberek nem tűrik meg, ha valakinek más véleménye van, és a legkisebb ellentét miatt képesek a tiltás, a tiltakozás, sőt, akár a fenyegetés eszközét választani; hanem ahogy az internet összeköti a világ legtávolabbi sarkában élő embereket is, úgy egyre több emberrel kell úgymond versenyre kelnem, hogy figyelmet kapjak; minél több ember számára lehetőséggé válik, hogy az alkotásait megmutassa, annál több „jelentkező” akad egy-egy olvasó figyelméért, miközben az embereknek az utóbbi években nem lett több szabad idejük és energiájuk, sőt, kevesebb; illetve attól, hogy egy adott folyóirat esetében a beérkező, közlendő írások megduplázódnak, nem fognak dupla annyi számmal megjelenni.

Azt gondolom, az internet előtti korban fontos szerepe volt a fizikai lokáció szerinti csoportosulásnak. Az olvasók egyrészt figyelemmel követték a nagyvilág legkiemelkedőbb műveit, amennyire eljutottak hozzájuk; de másrészről szívükön viselték a pl. velük egy városban vagy egy kerületben élő szerzők sorsát. Léteztek országos szépirodalmi folyóiratok is, de megjelentek irodalmi művek egy-egy kisváros helyi újságjában is. Most, hogy az írások „szállításának” nincs fizikai korlátja (hiszen az elektronikus levélnek nem nagyobb fáradtság „elcipelnie” a versemet Kanadába, mint a szomszéd lakásba), más aspektusok mentén indult el a társadalmi csoportosulás. Teljesen természetes – csak hogy egy eltúlzó példát mondjak –, hogy egy konzervatív, keresztény ember szívesebben olvassa más keresztény, vagy nagyon hasonló értékrendű szerzők műveit, mint egy teljesen más értékekkel, más szemlélettel rendelkező, világi szerző erotikus regényét. De mondhattam volna egy olyan példát is, hogy ha sikerül írnom egy humoros poémát a programozásról, akkor inkább fogom elküldeni az informatikus ismerőseimnek, mint egy fogyókúrás csoportnak. Jó ötletnek tartom megkeresni azt a közösséget, csoportot, ahol ismernek minket, ahol több szálon kapcsolódnak velünk, és elsősorban ott nyilvánosságra hoznunk a műveinket; ha az írás sorsa az, hogy bejárja a világot, az nagy valószínűséggel a mi igyekezetünktől függetlenül fog megtörténni. Persze, tudom, nehéz ilyen szemlélettel élni, mikor a mintapélda, amivel minden nap találkozunk, az az, hogy a sikeres szerzők műveit rangos folyóiratok hozzák le, díszkötéses könyvben jelentetik meg, tévében készítenek interjút róla, és mi zsigerileg rájuk szeretnénk hasonlítani; de rengeteg pezsgő, irodalmi élet forog más szinteken is, ami után egy kicsit kutatni kell, vagy akár lehetőségünk van nekünk megszerveznünk a saját köreinket.

Hiszem, hogy nincs az a társadalmi rendszer, ami mindenkinek jó, mindig lesznek kivételezettek, és mindig lesznek elnyomottak. Ugyanakkor hiszem, hogy a világ, ami körülvesz minket, gondoskodik arról, hogy nyilvánosságra kerüljön az (is), aminek nyilvánosságra kell kerülnie. Ha le is öntik a járdát betonnal, az évek alatt azt a természet feltöri, és fűszálak jelennek meg a résekben. Hiszem, hogy nekünk, egyéneknek az a feladatunk, hogy kihozzuk magunkból a lehető legjobbat, bármilyen mostoha is a velünk a környezetünk, bármennyire nem várhatunk jutalmat az erőfeszítéseinkért.

 

 

  
  

Megjelent: 2021-12-21 14:00:00

 

Csengődi Péter (1983) szoftverfejlesztő, író, költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat egyik alapítója.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.