Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
Sze aug. 23, 2017 @18:00 - 12:00AM
Ember Sári: Hosszúélet - Kiállítás

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

 

Szűkös napok, a lebbencs meg a becsület


A tányérra szedett szalonnapörcöt eltoltam kéz alól, és mivel a zsírja füstölni kezdett, gyorsan elkevertem benne a megtördelt tésztát. Azzal azután meggyűlt a bajom, mert folytonosan kevergetni kell, nem lehet magára hagyni. Amikor a vékony tésztalapok hólyagzani, pirulni kezdtek, hozzáöntöttem az apró kockára vágott hagymát. Jó illata lett a konyhámnak. Aztán a tészta lassan dohánybarnára, a hagyma pedig épp megfelelő állagúra pirult, félrehúztam hát, meghintettem egy kevés őrölt pirospaprikával, gyorsan elkevertem és hozzáadtam a krumplit. Kevés só, rá a víz, mehetett a fazék vissza a láng fölé. Gyorsan elkevertem, lefedtem, amikor felforrt, fedőt tettem rá és lecsendesítettem alatta a tüzet. A többi a tűzhely meg a Jóisten dolga.

Épp lefőtt a kávé, amikor kopogtak. Szindbád állt az ajtóban és szimatolt.
Kávé illatát érzem? Akkor hát jókor érkeztem.
Igen is, nem is - válaszoltam, s ezen vendégem jót nevetett.
Szűk napokat élek, barátom. Lassan előre köszönök a templom egerének, már ha fogadja egyáltalán a köszönésem.
Nofene! nézett rám a vendég, akinek mosolygós kedve odalett egy pillanat alatt. Alaposan megnézett magának, aztán anélkül, hogy kalapját letette volna, a tűzhelyhez ment, és megemelte a fazék fedőjét.
Akinek szalonnája s krumplija van, nem hal éhen, ahogy az öreg Kányási mondogatta, aki szőlőcsősz, más szóval hegypásztor volt egykor Balatonberényben.
Ebben, látja, igaza volt. Bár nekem most már se szalonnám, se krumplim, mert tegnap tócsnit sütöttem, ma pedig, amint látja, lebbencs készül. Holnapra marad a hagyma és a zsíros kenyér. Hogy utána mi lesz, csak az ördög tudja. S mielőtt megkérdezné, hogy jutottam ide, azt mondom: azt is csak az ördög tudja. És azt is csak ő tudja, miért nem töltöm be a kávét.
Szindbád elnevette magát.
Úgy látom, az ördög igencsak megokosodott, mióta utoljára erre jártam. Mindent tud.
Azért ördög! vágtam rá.
Tévedés! Az ördög nem azért tud mindent, mert ördög. Hanem azért, mert öreg! - mondta Szindbád, majd szivarjáról a hamut egy csészealátétbe pöccintette, és csöndben bámulta a kis szürke rudacskát.
Ön is öreg, kedves barátom néztem rá.
Téved. Én kortalan vagyok. Annyi idős vagyok, amennyinek szülőapám megálmodott. És amíg lesz valaki, aki a könyveit olvassa, annyi is maradok. Nem öregszem. És tételezzük fel azt, ami kizárt! Jelesül, hogy egyszer majd senki nem olvassa már ezeket a könyveket. Nos, akkor meghalok. Épp annyi idősen, amennyi idős a születésemkor voltam.
Kabátját, kalapját a fogasra akasztotta. Leültünk, csendben ittuk a kávét.
Szűkös napok, nehéz idők mormolta, csak úgy magának, aztán rám nézett.
Én pedig csak azt mondhatom - mert úgy tapasztaltam -, semmi nem tart örökké, tehát a nehéz időknek is vége szakad egyszer.
Két tenyerét összedörzsölte:
Nézzük tehát azt a levest!
Az első kanál után elismerően bólintott:
Jó! Nagyon jó. Hiszi-e vagy sem, egy időben gyakori vendége voltam juhászembernek. Abban az időben hozzá menekültem, ha elegem lett a feslett, városi életből. Meg tán saját magamból is.
Kedvelhette önt, ha a bográcsához engedte.
Éppen hogy nem. Azt mondta, nem tud rajtam eligazodni. Pásztornak túl városi vagyok, városinak meg túl pásztor. Elgondolkodva nézett maga elé.
Gyakran éltem akkor én is szűkös időket.
Megütközve néztem rá.
Nocsak! Egy huszártiszt?
A Zentay huszárokra gondol Pápán? No, az nem tartott sokáig.
Hogyhogy?
Mert a puskazsír és a lovak szaga helyett, már akkor is jobban szerettem a finom ingvállak s alsószoknyák levendulaillatát. Egy balul sikerült lányszöktetésből nagy botrány kavarodott, kértem tehát, hogy bocsássanak el az ezredtől. Mit mondjak? Nem marasztaltak. És mit tesz Isten, pár nappal később vándor színtársulat érkezett a városba, és pedig azonnal olthatatlan szerelemre gyulladtam, amint megláttam a gyönyörű, fiatal szubrettet, bizonyos Erdőkertessy kisasszonyt. Két előadással később beléptem a truppba, s jártam velük az országot, míg aztán kiderült, hogy Erdőkertessy kisasszony valódi neve Schőnné - Topák Olga, a szerelme pedig addig tart, míg hódolójának forintjai. Fogtam hát magam és megszálltam Fehérvárott, mielőtt a színjátszás ama vámpírja kiforgatott volna mindenemből.
Leszedtem a tányérokat és rágyújtottunk. Barátom kényelmesen hátradőlt, s a múlton merengett.
És? Azután mi történt? törtem meg a csendet.
Mi történt volna? Szerelmes lettem! Megismerkedtem a városi levéltáros, N. úr Gyöngyvér nevű leányával, s miután szüleinek nem volt ellenére, hogy leányuk körül legyeskedem, gyakran kísértem őket kisebb kirándulásokra, színháza, bálokba. A városban ugyan beszéltek rólam ezt is, azt is, de az öreg N. csak legyintett, és nem foglalkozott a pletykákkal. Nem úgy mások! Egy este a Losonczi éttermének kertjében ültünk Gyöngyvérrel, amikor megjelent egy fess főhadnagy. Asztalunkhoz lépve nagy patáliát csapott, engem szélhámosnak, hozományvadásznak, mi több, hazugnak nevezett.
Egy szóval provokálta.
Egy szóval? Biztosíthatom, hogy egy szónál jóval többel. Nekem viszont semmi kedvem nem volt a párbajhoz. Magamra öltöttem hát huszárhadnagyi egyenruhámat, bár igaz, ami igaz, a rendfokozatot századosira cseréltem. De kardot nem kötöttem, a nyugalmazott tisztek közt abban az időben az nem volt szokás. Elég az hozzá, hogy felkerestem a főhadnagy urat a szállásán, kiebrudaltam a szobából a kíváncsi szállásadónőt, és a huszártiszti uniformistól meglepett fiatalembert nem engedtem szóhoz jutni.
Két lehetősége van a főhadnagy úrnak. Úgyismint egy: most azonnal a városba megy és elterjeszti, hogy én öntől elnézést kértem, kivontam magam a párbajból, s ön ezt tudomásul vette. Úgyismint kettő: holnap hajnalban találkozom a főhadnagy úrral a malomtó mellett, ahol én a főhadnagy urat keresztül lövöm, avagy keresztülszúrom. Nekem az ugyanis édesmindegy.
És bevált a csel?
Méghozzá fényesen. Két nap múlva Gyöngyvérrel, mintha véletlenül, ismét a Losonczy kertjében ültünk, amikor megjelent a főhadnagy úr, ezúttal civil öltözékben. Én asztalunkhoz invitáltam, és egy óra múlva csendben leléptem a színről. A főhadnagy úr pedig egy esztendő múltával nevezett hölgyet feleségül vette, megmentve ezzel engem számos tragédiától.
Minden jó, ha vége jó! Megmentette egy fiatal férfi életét, boldoggá tett egy fiatal nőt, s megmentette a saját becsületét.
Szindbád furcsán nézett rám, aztán csak annyit mondott:
Nos… igen.
Elbúcsúzott, kalapját fejére igazította, kabátját vállára terítette, és az ajtóból még visszapillantott, ismét azzal a furcsa tekintettel.
A becsület… mondta halkan. Tudja mi a becsület? Megmondom én önnek. A becsület, barátom, nem más, mint ázott kakukkmadár! Földhöz verte a szél, tollai ázottan tapadnak vézna testéhez, repülni nem tud. És fészke sincs, ahová elhúzódhatna.
A hajós csendben betette maga után az ajtót és elment. Szokásom szerint utána lestem. Állt az utcalámpa sárga fényében, bal kezében kialudt szivarjával. A jobbjában tartott sétapálcájával dühösen csapott valami tövises gazcsomó felé, ami felütötte a fejét a gyalogjáró szürke aszfaltja mellett.

 

Ez a tartalom az 1999. évi LXXVI. törv. alapján szerzői jogi védelem alatt áll.