Keresés a honlapon:

Pesti úr: Mit evett Szindbád? – Szűkös napok, a lebbencs meg a becsület

 

 

Szűkös napok, a lebbencs meg a becsület

A tányérra szedett szalonnapörcöt eltoltam kéz alól, és mivel a zsírja füstölni kezdett, gyorsan elkevertem benne a megtördelt tésztát. Azzal azután meggyűlt a bajom, mert folytonosan kevergetni kell, nem lehet magára hagyni. Amikor a vékony tésztalapok hólyagzani, pirulni kezdtek, hozzáöntöttem az apró kockára vágott hagymát. Jó illata lett a konyhámnak. Aztán a tészta lassan dohánybarnára, a hagyma pedig épp megfelelő állagúra pirult, félrehúztam hát, meghintettem egy kevés őrölt pirospaprikával, gyorsan elkevertem és hozzáadtam a krumplit. Kevés só, rá a víz, mehetett a fazék vissza a láng fölé. Gyorsan elkevertem, lefedtem, amikor felforrt, fedőt tettem rá és lecsendesítettem alatta a tüzet. A többi a tűzhely meg a Jóisten dolga.

Épp lefőtt a kávé, amikor kopogtak. Szindbád állt az ajtóban és szimatolt.
– Kávé illatát érzem? Akkor hát jókor érkeztem.
– Igen is, nem is - válaszoltam, s ezen vendégem jót nevetett.
– Szűk napokat élek, barátom. Lassan előre köszönök a templom egerének, már ha fogadja egyáltalán a köszönésem.
– Nofene! – nézett rám a vendég, akinek mosolygós kedve odalett egy pillanat alatt. Alaposan megnézett magának, aztán anélkül, hogy kalapját letette volna, a tűzhelyhez ment, és megemelte a fazék fedőjét.
– Akinek szalonnája s krumplija van, nem hal éhen, ahogy az öreg Kányási mondogatta, aki szőlőcsősz, más szóval hegypásztor volt egykor Balatonberényben.
– Ebben, látja, igaza volt. Bár nekem most már se szalonnám, se krumplim, mert tegnap tócsnit sütöttem, ma pedig, amint látja, lebbencs készül. Holnapra marad a hagyma és a zsíros kenyér. Hogy utána mi lesz, csak az ördög tudja. S mielőtt megkérdezné, hogy jutottam ide, azt mondom: azt is csak az ördög tudja. És azt is csak ő tudja, miért nem töltöm be a kávét.
Szindbád elnevette magát.
– Úgy látom, az ördög igencsak megokosodott, mióta utoljára erre jártam. Mindent tud.
– Azért ördög! – vágtam rá.
– Tévedés! Az ördög nem azért tud mindent, mert ördög. Hanem azért, mert öreg! - mondta Szindbád, majd szivarjáról a hamut egy csészealátétbe pöccintette, és csöndben bámulta a kis szürke rudacskát.
– Ön is öreg, kedves barátom – néztem rá.
– Téved. Én kortalan vagyok. Annyi idős vagyok, amennyinek szülőapám megálmodott. És amíg lesz valaki, aki a könyveit olvassa, annyi is maradok. Nem öregszem. És tételezzük fel azt, ami kizárt! Jelesül, hogy egyszer majd senki nem olvassa már ezeket a könyveket. Nos, akkor meghalok. Épp annyi idősen, amennyi idős a születésemkor voltam.
Kabátját, kalapját a fogasra akasztotta. Leültünk, csendben ittuk a kávét.
– Szűkös napok, nehéz idők – mormolta, csak úgy magának, aztán rám nézett.
– Én pedig csak azt mondhatom - mert úgy tapasztaltam -, semmi nem tart örökké, tehát a nehéz időknek is vége szakad egyszer.
Két tenyerét összedörzsölte:
– Nézzük tehát azt a levest!
Az első kanál után elismerően bólintott:
– Jó! Nagyon jó. Hiszi-e vagy sem, egy időben gyakori vendége voltam juhászembernek. Abban az időben hozzá menekültem, ha elegem lett a feslett, városi életből. Meg tán saját magamból is.
– Kedvelhette önt, ha a bográcsához engedte.
– Éppen hogy nem. Azt mondta, nem tud rajtam eligazodni. Pásztornak túl városi vagyok, városinak meg túl pásztor. – Elgondolkodva nézett maga elé.
– Gyakran éltem akkor én is szűkös időket.
Megütközve néztem rá.
– Nocsak! Egy huszártiszt?
– A Zentay huszárokra gondol Pápán? No, az nem tartott sokáig.
– Hogyhogy?
– Mert a puskazsír és a lovak szaga helyett, már akkor is jobban szerettem a finom ingvállak s alsószoknyák levendulaillatát. Egy balul sikerült lányszöktetésből nagy botrány kavarodott, kértem tehát, hogy bocsássanak el az ezredtől. Mit mondjak? Nem marasztaltak. És mit tesz Isten, pár nappal később vándor színtársulat érkezett a városba, és pedig azonnal olthatatlan szerelemre gyulladtam, amint megláttam a gyönyörű, fiatal szubrettet, bizonyos Erdőkertessy kisasszonyt. Két előadással később beléptem a truppba, s jártam velük az országot, míg aztán kiderült, hogy Erdőkertessy kisasszony valódi neve Schőnné - Topák Olga, a szerelme pedig addig tart, míg hódolójának forintjai. Fogtam hát magam és megszálltam Fehérvárott, mielőtt a színjátszás ama vámpírja kiforgatott volna mindenemből.
Leszedtem a tányérokat és rágyújtottunk. Barátom kényelmesen hátradőlt, s a múlton merengett.
– És? Azután mi történt? – törtem meg a csendet.
– Mi történt volna? Szerelmes lettem! Megismerkedtem a városi levéltáros, N. úr Gyöngyvér nevű leányával, s miután szüleinek nem volt ellenére, hogy leányuk körül legyeskedem, gyakran kísértem őket kisebb kirándulásokra, színháza, bálokba. A városban ugyan beszéltek rólam ezt is, azt is, de az öreg N. csak legyintett, és nem foglalkozott a pletykákkal. Nem úgy mások! Egy este a Losonczi éttermének kertjében ültünk Gyöngyvérrel, amikor megjelent egy fess főhadnagy. Asztalunkhoz lépve nagy patáliát csapott, engem szélhámosnak, hozományvadásznak, mi több, hazugnak nevezett.
– Egy szóval provokálta.
– Egy szóval? Biztosíthatom, hogy egy szónál jóval többel. Nekem viszont semmi kedvem nem volt a párbajhoz. Magamra öltöttem hát huszárhadnagyi egyenruhámat, bár igaz, ami igaz, a rendfokozatot századosira cseréltem. De kardot nem kötöttem, a nyugalmazott tisztek közt abban az időben az nem volt szokás. Elég az hozzá, hogy felkerestem a főhadnagy urat a szállásán, kiebrudaltam a szobából a kíváncsi szállásadónőt, és a huszártiszti uniformistól meglepett fiatalembert nem engedtem szóhoz jutni.
– Két lehetősége van a főhadnagy úrnak. Úgyismint egy: most azonnal a városba megy és elterjeszti, hogy én öntől elnézést kértem, kivontam magam a párbajból, s ön ezt tudomásul vette. Úgyismint kettő: holnap hajnalban találkozom a főhadnagy úrral a malomtó mellett, ahol én a főhadnagy urat keresztül lövöm, avagy keresztülszúrom. Nekem az ugyanis édesmindegy.
– És bevált a csel?
– Méghozzá fényesen. Két nap múlva Gyöngyvérrel, mintha véletlenül, ismét a Losonczy kertjében ültünk, amikor megjelent a főhadnagy úr, ezúttal civil öltözékben. Én asztalunkhoz invitáltam, és egy óra múlva csendben leléptem a színről. A főhadnagy úr pedig egy esztendő múltával nevezett hölgyet feleségül vette, megmentve ezzel engem számos tragédiától.
– Minden jó, ha vége jó! Megmentette egy fiatal férfi életét, boldoggá tett egy fiatal nőt, s megmentette a saját becsületét.
Szindbád furcsán nézett rám, aztán csak annyit mondott:
– Nos… igen.
Elbúcsúzott, kalapját fejére igazította, kabátját vállára terítette, és az ajtóból még visszapillantott, ismét azzal a furcsa tekintettel.
– A becsület… – mondta halkan. – Tudja mi a becsület? Megmondom én önnek. A becsület, barátom, nem más, mint ázott kakukkmadár! Földhöz verte a szél, tollai ázottan tapadnak vézna testéhez, repülni nem tud. És fészke sincs, ahová elhúzódhatna.
A hajós csendben betette maga után az ajtót és elment. Szokásom szerint utána lestem. Állt az utcalámpa sárga fényében, bal kezében kialudt szivarjával. A jobbjában tartott sétapálcájával dühösen csapott valami tövises gazcsomó felé, ami felütötte a fejét a gyalogjáró szürke aszfaltja mellett.

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-06-09 18:00:20

Ez a tartalom az 1999. évi LXXVI. törv. alapján szerzői jogi védelem alatt áll.