Keresés a honlapon:

Magyar fanyar – Wessely Gábor: Sajtószabadság

 

 

 

 

Sajtószabadság

 

Március 15-e a szabad sajtó napja. Sok lelkes fiatalember harcolt ezért 1848-ban. Aztán jött a revans, az elhallgattatás időszaka, a Bach-korszak.

A 24 éves Jókai elképedve konstatálta a szabadságharc bukásakor, hogy elítélhetők, bebörtönözhetők, kivégezhetők emberek, csak azért, mert írtak valamit. A hatalom nem viccelt a tollforgatókkal, főleg nem azokkal, akik vicceltek vele. A gúnyversek szerzői számíthattak a legkeményebb megtorlásra.

Ugyancsak ő, ötven évvel később így emlékezett vissza: „A szabadságharc leverése után a magyar íróknak az égvilágon mindenről szabad volt írni. Csak kinyomtatni nem volt szabad.”.

Ez a lehetőség aztán a későbbi korok szerzőinek is megadatott. Írhattak az asztalfióknak. S ha mégis meg akartak jelenni nyomtatásban, alkudozniuk kellett az éppen hivatalban lévő cenzorokkal. Őrkény István gyakori vendég volt Aczél Györgynél. Nem azért, mert annyira szimpatizált vele, hanem az egyeztetések végett. Mit kell kihúzni, mit kell finomítani, hogy legalább torzított formában megjelenhessen, színpadra kerülhessen a mű? A diktatúra már csak ilyen. A diktátor diktálni akar.

Érdekes módon Napóleon nem élt ezzel a lehetőséggel. Pedig, ha valaki, ő megtehette volna, hogy azt írasson magáról, amit óhajt. Abban a korban a sajtó még gyerekcipőben járt, az utcai falragaszoknak nagyobb hatásuk volt, mint az újságoknak. De azért már akadtak jó tollú zsurnaliszták, akiket a császár nem engedett bántani.

‒ Nem akarok cenzúrát – mondta –, mert nem akarom, hogy egy minisztériumi alkalmazott zsarnokoskodjon a szellem felett, és lenyesegesse a zsenik szárnyait.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-03-14 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.