Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Magyar fanyar – Wessely Gábor: A földi megpróbáltatások utáni boldog hazaérkezés a feltámadás – Interjú Jelenits István piarista szerzetessel, volt tartományfőnökkel

 

 

 

 

 

A földi megpróbáltatások utáni boldog hazaérkezés a feltámadás

 

Jelenits István piarista szerzetes, volt tartományfőnök

 

Kisdiákként lépett be 75 évvel ezelőtt abba az épületbe, melyben később tanított, s ahol most, 87 esztendősen, visszavonult piarista szerzetesként él Jelenits István. Az épület: függőfolyosóval összekötött két épület Pesten, az Erzsébet híd közelében. Az egyik tömb a gimnáziumé, a másik a rendházé illetve a hittudományi főiskoláé. A visszavonultságot pedig úgy kell elképzelni, hogy, bár már nem tanít, de tele van a naptárja. Egykori növendékei keresztelni, esketni, temetni, lelkigyakorlatokat tartani hívják. Olyan ismert emberek tanára, gyóntatója, lelki vezetője volt, mint Pilinszky János, Latinovits Zoltán vagy Antall József. Tíz évig töltötte be a piarista rend tartományfőnöki tisztjét. Egy időben a szekszárdi főiskola óraadójaként is tevékenykedett. Az ünnep közeledtével, a húsvéttal kapcsolatos kérdésekre is válaszolt.



Pont az egyházi iskolák államosításakor volt piarista gimnazista…

Igen, 1951-ben érettségiztem - mondja Jelenits István. ‒ Előtte két évvel államosították ezt a nyolcosztályos gimnáziumot is, aztán visszakapta a rend. A tízből kettő maradhatott meg: a kecskeméti és a budapesti. A háromszáz tanárból körülbelül nyolcvan dolgozhatott tovább, a többit el kellett bocsátani. A képzés négyosztályosra szűkült. A kispapok számát is korlátozták. Addig volt nagyjából évi ötven szentelés, az új rendelkezés szerint már csak 12 lehetett. Bejutottam az ELTE-re; később már ügyeltek arra, hogy piaristákat ne vegyenek fel, de én még elvégezhettem a magyar szakot. Közben suttyomban teológiára is jártam, ledoktoráltam, és magyar-hittan szakos tanárként kezdtem a működésemet 1959-ben. Ugyanabban az évben szenteltek pappá. A kecskeméti gimnáziumunkban töltöttem öt évet, és 1965-től vagyok Budapesten. A gimnázium és a rendi főiskola tanára lettem, magyart és biblikus tárgyakat tanítottam. A piarista tartományfőnöki feladatokat is elláttam 1985-1995-ig. A rendszerváltás után az újrainduló rendi oktatást segítettem több helyen, például Piliscsabán a katolikus egyetemen, és Gödön, ahol szakmunkásképzőt működtetünk. Sokfelé, még a szekszárdi főiskolán is adtam órákat. A mostani gimnáziumaink hatosztályosak.

Jóval kevesebb a paptanár, mint annakidején volt. Hogyan töltik fel a tantestületeket?

Nem tudtunk hirtelen megsokasodni, az biztos. A rendszerváltozáskor nehéz volt olyan civil tanárokat találni, akik szívesen és meggyőződésből jöttek az egyházi iskolákba. Az előző rendszer vezetői mindent megtettek azért, hogy távol tartsák a tanári pályától azokat, akik nem a kommunizmusban hittek. De a nehézségek dacára is nekikezdtünk az újraindításnak, Szegeden, Mosonmagyaróváron, Nagykanizsán és Vácott. Sátoraljaújhelyen is jelen vagyunk, főként a cigánypasztoráció területén. A még élő, egykori tanárok is besegítettek az újraindításban, a helyi lakosok is emlegették a régi, nívós egyházi oktatást. Az ilyen helyzet még mindig jobb, mint mikor már csak a történelem őrzi a nyomokat, és nem az emberi emlékezet. Tanító szerzetesek rendje a piarista, régen a legtöbb iskolánkban csak a tornatanár volt civil. Jóval kevesebben vagyunka kelleténél, de a tanári kar most már feltölthető, a nálunk érettségizett, aztán a bölcsész karon tanári végzettséget szerző, elkötelezett pedagógusokkal.

Mostanában hogy néznek ki a napjai? Publikál még? Zavarja az öregedés? Fél a betegségektől?

Vannak a korral járó problémáim, de az öregedés igazán súlyos keresztjeivel még nem találkoztam. Az ezredforduló után, túl a hetvenen befejeztem a tanítást, de nem unatkozom. Nem az a kérdés, hogyan üssem el az időt, hanem az, hogyan birkózzak meg az egymást kergető feladatokkal. A publikálással felhagytam. Irodalommal, pedagógiával, katolikus dogmatikával és erkölcstannal kapcsolatos könyveim jelentek meg, és jó néhány cikkem, főleg a Vigíliában és az Új Emberben. Mostanában a volt tanítványaim invitálásainak próbálok eleget tenni. Érettségi találkozókra hívnak, keresztelni, esketni, temetni járok, lelkigyakorlatokat tartok. Sokat éltem diákok között, az a közeg frissen tartja az embert fizikailag és szellemileg is. Kirándultunk, eveztünk, kerékpároztunk. Rómában például hatszor voltam kerékpárral, pedig már akkor is elmúltam hatvan éves.

Most a húsvétra készülünk. Mi ennek az ünnepnek a lényege?

Azt, hogy mikor született Jézus, nem tudjuk. Se az évet, se a napot. A karácsony egy szimbolikus dátum: amikor a nappalok hossza növekedni kezd, és a világosság úrrá lesz a sötétségen. A kereszthalálának dátuma viszont pontosan ismert, a zsidók ünnepéhez köthető. Nagypénteken meghalt, harmadnapra feltámadt. Nem azért támadt fel, hogy a földi életét megnyújtsa még 5-10 évvel, hanem azért, hogy elfoglalja a helyét a mennyben. Az utolsó vacsorán megmutatta tanítványainak, hogyan emlékezzünk rá: a kenyeret, mint áldozattá vált testét, és a bort, mint vérét fogyasszuk. A feltámadása után nem jelent meg Pilátusnak vagy Kajafásnak, bebizonyítva, hogy nézd csak, élek, hanem a tanítványait bátorította: veletek vagyok, ne féljetek! Megerősödött a hitük, nem csalódtak Jézusban, mint vesztesben, hanem azt látták, hogy egy csodálatos győzelem, egy hazaérkezés történt. S előttünk is nyitva áll ez a lehetőség. Nemcsak a földi életünkben reméljük az isteni áldást, hanem az örökkévalóságban való kiteljesedésben is hiszünk. Elképzelni ezt pontosan nem tudjuk, mert az időben élünk, és az itt szerzett tapasztalatok alapján gondolkodunk. A mennyországról viszont az olvasható a Bibliában, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogja. Mindenesetre, a feltámadottal való majdani találkozás, a földi megpróbáltatások után, egy boldog hazaérkezésnek tekinthető. Ez a keresztény remény.

A zsidók húsvétja még régebbi ünnep

A húsvét mozgó ünnep: a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap. A zsidók már Krisztus előtt másfélezer évvel ünnepelték e napot, mint az egyiptomi fogságból való szabadulás emlékét. Egyes források szerint Kr. e. 1513-ban történt ez az esemény. A kovásztalan kenyér ünnepe elnevezés arra utal, hogy a menekülő zsidóknak nem volt idejük a kenyértésztát megkeleszteni.  

Ezt az ünnepet nem akarták megvárni a Jézust elítélők, ezért végezték ki gyorsan, már előtte, pénteken. Krisztus keresztútját nagypénteken végigjárják a hívők, a helyi kálváriák stációinál megállva, elmélkedve. A szombat a csend napja: Jézus a sírban fekszik. A vasárnap az örömé: a feltámadás, az örök élet ígérete.
 

A legtöbb ember a földön szeretne sikeres és boldog lenni…

Az nem fog menni. A földi élet nekünk kevés. Isten nem arra teremtett bennünket, hogy itt keressük a végleges helyünket, mert az evilági lét tele van végességekkel és nyugtalanító dolgokkal: „óh jaj, meg kell halni, meg kell halni”. Persze, hogy izgatottan foglalkozunk az álmaink megvalósításával, szeretnénk érdekes, értékes földi pályát, de, ha ez sikeresnek tűnik, ha szerencsénk van, akkor is bennünk motoszkál a félsz. Aminek egyszer vége lesz, amiatt akkor is aggódunk, amikor még megvan. Küszködünk, versengünk, egymással veszünk össze a véges, mérhető és fogyasztható földi javakon. Holott az Isten a mérhetetlen tágasságra teremtett minket.

Azt gondoltuk, hogy ha szabaddá válik a hitgyakorlás, megtelnek a templomok. De nem. Mi ennek az oka?

Hitvallónak lenni, a diktatúra éveiben, akár még családon belül is nehéz volt. Ám a hit, a megtámadottságakor becsukódik, és megmarad. Ma viszont a világ sokkal többet kínál, mint korábban bármikor. A technika fejlődésének köszönhetően valóra válnak a földi álmok, nagy az eufória. Csakhogy a kapkodó embernek, aki minél többet akar ebből a sok mindenből habzsolni, elsötétül a szíve. Akkor cselekszünk helyesen, ha ezen túltekintünk, és a mennyei élet felé irányulnak a vágyaink.

 

 

 

  
  
 

Wessely Gábor

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.