Keresés a honlapon:

Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Petőfi Sándor Megy a juhász szamáron… című verséről

 

 

 

 

Petőfi Sándor

Megy a juhász szamáron…

 

Megy a juhász szamáron,

Földig ér a lába;

Nagy a legény, de nagyobb

Boldogtalansága.

 

Gyepes hanton furulyált,

Legelészett nyája.

Egyszercsak azt hallja, hogy

Haldoklik babája.

 

Fölpattan a szamárra,

Hazafelé vágtat;

De már későn érkezett,

Csak holttestet láthat.

 

Elkeseredésében

Mi telhetett tőle?

Nagyot ütött botjával

A szamár fejére.

 

 

Középső csoportos óvodásként találkoztam először Petőfivel, amikor anyám előolvasását ismételgetve be kellett bifláznom a Megy a juhász szamáron… című verset. Talán egy óvodai ünnepségre kellett, vagy csak házilag, anyanyelvi készségem és emlékezőtehetségem fejlesztésére. Szavalatomról hangfelvétel készült egy „Gáborka 1976” feliratú magnókazettára, és jóval később, már kamasz fejjel többször meghallgattam. A kazetta sajnos nincs meg, egy költözködés során elkallódott – a kortárs magyar előadóművészet tragikus vesztesége ez.

Anyám versválasztása különös volt, mondhatni merész. Hiszen ez a szöveg nem egy kisgyerek lelkének való: „Egyszercsak azt hallja, hogy / Haldoklik babája. // Fölpattan a szamárra, / Hazafelé vágtat; / De már későn érkezett, / Csak holttestet láthat.” És kíváncsi vagyok, négyévesen vajon mit értettem abból a sorból, hogy „Gyepes hanton furulyált”. Pedig a vers képszerű, vagyis érzékletes; története egyenes vonalon halad, mesél. Gyerekszájjal is remekül szavalható, már-már mondókaszerű, hála kötött szótagszámú sorainak, a szabályos váltakozással zakatoló heteseknek és hatosoknak. Rímképlete szerint félrímesnek minősül (ABCB), jóllehet a párok egyáltalán nem bravúrosak, viszont túlnyomórészt gyöngék: az első két szakasz ragrímecskéi (lába–boldogtalansága–nyája–babája) után következik egy jó, de nem jeles megoldás (vágtat–láthat), végül egy vacak (tőle–fejére). Hm, bátran kijelenthetjük, hogy Sándor nem ebben a művében nyújtja rímvilága legjavát. Annál kiválóbb – és a versnek alighanem ez a legfőbb erénye – a balladai tömörítés: mindössze tizenhat rövid sorban elénk ad egy drámát, képzeletünkbe ültet egy emberi sorsot.

Ezt a miniballadát Petőfi Kunszentmiklóson vetette papírra, 1844 júliusában. Könnyen lehet, hogy a költő ott, a kunsági világban, egy kocsmában vagy a szálláshelyén hallott egy környékbeli menyecske haláláról, és ezt kerekítette ki, foglalta strófákba. Talán a juhász mint szerető figurája is valós, és nem csupán költői hozzátoldás. Érdekes életrajzi egybeesés (bár a költemény értelmezéséhez nem tesz hozzá), hogy éppen azokban a hetekben, 1844 nyarán készítette Petőfiről a híres dagerrotípiát Pesten a vándorszínész jó barát, Egressy Gábor. Az a dagerrotípia Sándor egyetlen fennmaradt arcképe, mindannyian sokszor láttuk (tan)könyvben, plakáton, tévéműsorban. A mai Rákóczi út mellett, a Síp utca sarkán állt egykori Marczibányi-házban készült, Egressy lakásán, expozíciós ideje körülbelül egy perc volt. Petőfi utálta ezt az arcképet, mert sértette a hiúságát, és soha többé nem állt modellt kamera előtt. Egy festményen utólag kijavíttathatta a neki nem tetsző vonásokat, a dagerrotípián viszont nem: az végleges volt, és kendőzetlenül mutatta a valóságot. Mindannyiunk számára hasznos, ha időről időre magunk elé tesszük Sándor portréját, és farkasszemet nézünk vele – ellensúlyozandó az iskolában belénk nevelt idealizált és tankönyvízű Petőfi-képet.

 

Zsille Gábor

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-03-11 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.