Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Magánkánon – Zsille Gábor gondolatai Fecske Csaba Neve a hiánynak című verséről

 

 

 

 

 

Fecske Csaba

Neve a hiánynak

 

egykor mit se tudtam

a világról a világ meg

nem tudott rólam eltűntem

mint hímpor a virágról

nehéz verseny az élet

kidőltek a napok alólam

szüksége van-e rám a

világnak ha nem tudok mást

mint eldalolni örömét bánatát

a mának ami holnap már csak

ócska holmi szóba állna-e

Petőfi velem aki nem maradt

adósa a világnak Kiskőrös Segesvár

szabadság szerelem de mi vagyok én

csak neve a hiánynak kérdezem

minek hullatnám véremet

hogy felnyalogassák hitvány

vén ebek ne vigyen el az ördög

engemet hagyjon a kórházban

párnák közt békében halni meg

nem az a kérdés mit ad nekem

a hazám hanem az hogy én

mit adhatok neki mondotta volt

(a számból vette ki)

fennkölten is lazán egy snájdig úr J. F. K.

 

 

Néhány héttel ezelőtt az irodalmi élet egyik számottevő vezetője azt nyilatkozta, hogy ha rajta állna, a magyar irodalom nyolcvan százalékát valószínűleg a kukába küldené. E szavak – politikai szempontoktól korántsem mentesen – nagy port kavartak a szakma berkeiben; a téma még a Holdkatlan évértékelőjének kérdéssorába is bekerült. Pedig a nyilatkozaton felháborodni, arról vitát folytatni teljesen fölösleges, mert ez körülbelül olyan, mintha egy léket kapott hajó utasai az elmerülés előtt egy perccel azon veszekednének, hogy vajon hány százalékuk lesz vizes. Hiszen a kortárs irodalmi szerzők nem nyolcvan százaléka kerül majd a kukába, nem hatvan, nem harminc, s nem is csak tíz – a realitás az, hogy legalább a kilencvenkilenc százalékunk a süllyesztőben végzi, természetesen magamat is beleértve.

Az 1930-as években Kosztolányi is megállapította, hogy egy irodalmi szerzőre már a halála másnapján a feledés sűrű homálya borul. És ez napjainkban is pontosan így történik, a díjak nélkül meghalt középmezőnnyel ugyanúgy, mint a Kossuth-díjas nagyságokkal, Bella Istvántól Mándy Ivánon át Marsall Lászlóig, és a névsort rettentő hosszan folytathatnánk. Az utókor nem idézgeti a műveinket asztaltársaságokban és a meglehetősen szűk kör által olvasott folyóiratokban, a sírkőbe vésett nevünket hamar benövi a borostyán, büszkén felhizlalt házi könyvtárunkat pedig olykor a saját örököseink dobják a kukába – vagy jobb esetben egységáron, „hagyaték” címkével elpasszolják egy ószeresnek. (Sok ilyen konkrét esetről tudunk.)

Nem véletlen, hogy a világlírában a költők ezerszám írtak verset arról, hogy majd „eltűnnek hirtelen, akár az erdőben a vadnyom”, valamint arról, hogy a Föld nevű bolygó a haláluk után is ugyanúgy forog tovább. Az 1948-ban a borsodi Szögligeten született, jelenleg egy Miskolchoz közeli településen lakó József Attila-díjas költő, Fecske Csaba itt olvasható verse ehhez az évezredes elégikus vonalhoz illeszkedik. Többek között Petőfi- és JA-utalások, azaz allúziók révén is érthetően, mindazonáltal rendkívül elegánsan leszámol a kortárs költői halhatatlanság illúziójával. Számot vet azzal, hogy a világ nem tud rólunk, kidőlnek alólunk a napok, eltűnünk, akár virágról a hímpor, és szakmai dicsőségünk tárgyi bizonyítékai a távozásunkkal fölös kacatokká változnak – s végül megérkezik John Fitzgerald Kennedy közismert mondatához. Teszi ezt Fecske Csaba a rá jellemző formai megoldásokkal: központozás nélküli, szálkásan feszes versmondatokkal, áthajlásokat alkalmazva. A mű a Magyar Napló 2020. októberi számában látott napvilágot, majd Az év versei 2021 antológiában is helyet kapott.

 

 

Zsille Gábor

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-01-03 06:00:00

 

Zsille Gábor (Budapest, 1972) költő, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.