Keresés a honlapon:

Karcol(g)atok – Marton-Ady Edina: Kortárs ludas

 

 

 

 

Kortárs ludas

 

Online néztem a tüntetést. A gyerekeim zajongtak a lakásban. Nem akartam őket kivinni, mert ebben bíztam. Ebben a hatalmas tömegben. Amikor elkezdtek felgyúlni a fények és a kanagavai nagy hullámként (Katsushika Hokusai) felfénylett az egész Hősök tere, ott kezdtem el sírni. Nem tudom pontosan megmondani miért. A tömeg okozta? A felindultság? A felszólalások?

Hiszen ezeket a beszélgetéseket mi is, napi szinten folytatjuk le évek óta azokkal a szülőkkel, akik látják a rendszerszinten bebetonozott hibákat. Nem jutsz el orvoshoz. Venni kell wc-papírt, zsepit. Kifesteni ezt-azt. Naponta aggódunk az iskolaajtón be és kilépő gyerekért, a lelki törések miatt, amit a "nincslójóaszamáris" alapon foglalkoztatott, kiégett tanárok okoznak. Büdös vagy! Ne zabálj! Undorító vagy! "Csak" három mondat, amit ebben az évben hallottam a gyerekeinkről egy tanár szájából. Az abúzusra nincs mentség. Nincs olyan, hogy jaj, fáradt voltam. Jaj, hiszen csak megsimogattam. Ő sem ártatlan bárány, mert... Nincsen lépj túl rajta, felejtsd el. Az érintés nem felejthető. Stigmaként ég az emberbe, soha el nem múló tapasztalat, mint a verés, a degradáló, megalázó szavak és a napi szinten megélt félelem.

A remény miatt sírtam. Azért, mert mégis van itt fény. Pedig milyen nagy, milyen fullasztó volt itt a csend. Milyen mozdulatlan az idő. De ez a rengeteg ember tegnap az utcára vonult a gyerekekért. Örökbe fogadta a láthatatlanokat. A hangtalanokat. Az elfelejtetteket. Utcára vonultak, mindannyiunk gyermekeiért. Egy generációért, akiket nekünk kell megvédenünk. Nekünk, akik talán ugyanezt elszenvedtük, akik viseljük a láthatatlan stigmákat, akik összerezzenünk egy élesebb hangtól, egy váratlan öleléstől, és akiknek kín és nehézség volt kimutatni, egyáltalán megtanulni azt, mi az igazi szeretet.

Most úgy döntött a tömeg, elég volt. Ez már messze túlment minden határon. Nem engedjük, nem hagyjuk, hogy a teljhatalmi szemethunyok és kéz kezet mos elvén megismétlődjön újra és újra az a magunkban cipelt, örökké kimerevített pillanat, amikor bántottak azok, akiknek soha, senki nem csapott a kezére. Remélni szeretném, ez csak a kezdet. Hogy háromszor, háromszázszor veri kenden ezt Ludas Matyi vissza.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-02-18 06:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.