VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Horizont – Nagy Gusztáv: Gemecs meséje (Bence Erika jegyzeteivel)
Nagy Gusztáv
Gemecs meséje
Hát, ha nem kiáltom el magam cigányul, hogy „Zhantar!” (Menjetek el!), széttéptek volna a kutyák, mint a rongyot. Ismételgettem többször is, hol egyes számban, hol többes számban. Legalább öt-hat támadt rám. Ahogy megszólaltam cigányul, megsemmisülten, lapult fülekkel eltűntek az apró kunyhók mögé, valamerre a sötétben. A cigánytelep épületei rövid utcákat alkottak. A kis kunyhók mögött hatalmas olajfák árnyékolták be a putrikat, mintha szándékosan ültették volna oda, hogy a lombozatuk megvédje az ott lakókat az időjárás kellemetlenségeitől. Nyáron, mint egy kalap borult a nádból készült háztetőkre, és virága[1]ik kellemes illatot árasztottak, ami mámorító hatással volt az emberre. A putriktól öt-hat lépésnyire beláthatatlan területen nádtenger hullámzott a gyenge szélben, mintha a vihar előszele támadt volna fel. Elhalkult a békák koncertje is. Nemsokára megkezdődött az égiháború. Villámlott, csattogott, fura, sejtelmes világ vett körbe azon az estén. Szembesültem azzal, amiről a nővérem sokat mesélt. Egyre bátrabban igyekeztem befelé az ismeretlenbe. Segítségemre volt egy lámpa fénye, amely az egyik házikóból szűrődött ki egy ajtórésen keresztül. Kopogásomra egy hajlott hátú, vékony, hófehér hajú, cigányasszony jött ki. – Koni? Ki az? – kérdezte cigányul. Cigányul válaszoltam neki, másként nem is illett volna, hiszen a kutyák is csak így értettek. Elmondtam, hogy a nővéremet keresem, aki a telepen él egy férfival. Az öregasszony mosolygott, és kinyitotta előttem az egyszobás kis kulipintyója ajtaját. Odabent a tompa fényben előbukkant a fekvőhelye, valami deszkaféléből összetákolt ágyformája volt, tiszta, rózsaszín lepedővel letakarva. Óvatosan felsrófolta a lámpát, és ekkor tisztán láttam a fal egyik oldalán a rengeteg fényképen a múltat. Mintha egy fotókiállítás tárult volna elém az elmúlt évszázadról. Némelyik kép fakón, de ábrázolta a családot, és volt olyan, amelyiken látható volt a jelen is, a huszadik század eleje és a közepe. Szinte semmi különbség nem volt a kettő között. A putrik meg a szegénység jelen volt akkor is, csak az arcok változtak generációkon keresztül. Az öregasszony megkérdezte a testvérem nevét és útba igazított, de előtte egy bútordarabról, valami sublótféléről elővett egy tányért és egy lábosból apró sült combokat pakolászott bele, meg néhány sült krumplit. Furcsálltam, hogy fekete volt a hús, és hogy milyen picik voltak a combocskák, nem volt valami étvágygerjesztő, mert úgy nézett ki, mintha odaégett volna, de jó szívvel kínálta és nem illett nemet mondani. Nekiláttam enni. Az első falat megfordult néhányszor a számban, de aztán megéreztem a hús ízét, amely csodás, felejthetetlen ízű volt. Ilyet és ehhez hasonlót még soha nem ettem. Kitörölgettem a tányért is, meg még az összes zsírban sült krumplit is megettem. Az öregasszony kikísért és megmutatta, hogy melyik házba kopogjak be. A nővérem nyitott ajtót. Milyen kicsinek tűnt... Észrevette, hogy meglepődtem, és gyorsan figyelmeztetett, hogy lépcső van lefelé, vigyázzak. Amikor felcsavarta a lámpa srófját, elképedten vizsgáltam meg a szoba belsejét. Egy vaságy, egy sparhelt és egy fél tükör a falon, és az egyik sarokban rengeteg könyv. A férje is felébredt, akkor láttam, hogy miért kellett az alacsony mennyezetű putriból kiásni a földet: a férfi közel két méter magas volt. Azonnal tisztára cserélték az ágyneműt, és átadták nekem az ágyukat, amin feküdtek, ők meg lent a földön ruhadarabokból csináltak maguknak helyet. Nem sokat beszéltünk, csak éppen an - nyit, hogy tudtára adtam, hogy elszöktem otthonról. A testvérem megdorgált keményen, de már csak annyit hallottam az egészből, hogy másnap majd táviratozni fog az anyánknak. Elaludtam. Reggel üres volt a ház. A sógorom dolgozni ment, vagonkirakó volt. Nővérem piacra sietett, hogy megvegye a főznivalót. Kinyitottam az ajtót és bámultam a nádtengert, amely gyengéden hullámzott a végtelenben. Reggel öt óra lehetett. Négy-öt fiatal, színes szoknyájú lány vonult el a kunyhó előtt, magasak voltak és karcsú derekúak. Tizenhat-tizenhét év körüliek lehettek. Eltűntek a telep látóköréből, de nemsokára ugyanannyi férfi ment utánuk. Bársonyból készült kalapokat viseltek, gyönyörű színekben pompáztak a fejük tetején. Rézszínű arcukon szabályosan borotvált oldalszakáll virított. Colárók voltak, lepedősök, szőnyegkereskedők. Nem láttam őket többé a telepen. A nővérem egy nagy csomaggal érkezett meg. Dél körül lett kész az étel, addigra megtelt a ház gyerekekkel. Éhesek voltak. Egy tányérhoz hárman-négyen is odafészkelődtek. Hamar kiürült a lábas. Azután odacsoportosultak mellém, és gitároztak, énekeltek. Hamar barátság alakult ki közöttünk, bár nagyon restelltem magam, hogy se táncolni, se énekelni nem tudtam velük. Ezt nem is titkoltam el előttük, de ők sem a válaszukat: „Milyen cigány vagy, hogy se táncolni se énekelni nem tudsz?” Még azon a napon bejártam velük a telepet. Meglepetésemre úgy kezeltek a felnőttek is, mintha nagyon régi ismerősük lettem volna. A lányok is hamar tudomást szereztek rólam, és mindenhol ott voltak körülöttem. Kedvesek és szépek voltak. Énekeltek, táncoltak, kedvemben jártak anélkül, hogy én elvártam volna tőlük. Egy-két nap elteltével szerelmes leveleket kaptam, egy-egy fiú volt a postás. Reagálnom kellett a levelekre. Szép verssorokkal próbáltam válaszolni, amitől aztán a lányok igencsak megkedveltek. Egymásnak mutogatták a leveleket és büszkélkedtek vele, de kettesben soha nem lehettem egyikkel sem. A hajlott hátú, vékony, fehér hajú öregasszonyt minden nap meglátogattam. Gemecs volt a neve. Egy évszázad elmúlt borzalmait és örömeit élte át, úgy, hogy tiszta maradt az elméje és a látása is. Sok tanulságos történettel halmozta el esténként a cigánytelepieket, olyankor körbeültük, és hallgattuk egy moccanás nélkül. Egyszer azt állította, hogy a cigányság a fáraó népe volt, és valamikor nagyon régen napimádók lehettek a cigányok, a Kham és a Khamnyi erre utal. A Kham napot jelent cigányul, a Khamnyi meg terhes nőt. A terhesség a Nap által áldott állapot. Erre a kijelentésére egy másik magyarázatot is előadott, hogy ha bajba kerülnek a cigányok, akkor kora reggel a Nap felé fordulnak, és úgy fohászkodnak hozzá, mint Istenükhöz. Jó viszonyt alakítottam ki az öregasszonnyal. Sok esetben elmaradtam a fiataloktól, és őt hallgattam, mint valami rádiót. Mindig és folyamatosan mesélt, kifogyhatatlan volt. Ő volt a telep királynője. Mindenki törődött vele. A hetven-nyolcvan év körüliek is, akik azt mondták róla, hogy amikor ők kisgyerekek voltak, a Gemecs néni már akkor öregasszony volt. Nem lehetett pontosan meghatározni az éveit. Ő maga sem tudta. Érkezésem hetében szombaton reggel a telep közepén nők serege gyülekezett. A nővérem is csatlakozott hozzájuk a hónalja alá tekert zsákkal. Amikor megkérdeztem tőle, hogy hova tartanak, nem válaszolt a kérdésemre, csak annyit mondott, hogy majd jövök. Láttam, amint kivonulnak a telepről és eltűnnek a nádasban. Dél körül meg is érkeztek egy-egy zsák tyúkkal a hátukon. A nővérem nyögve ledobta hátáról a terhet, és valami keserű átkokat mormolt az orra alatt, hogy ilyen sorsra jutott. Szégyellte magát, de próbálta palástolni előttem a nyomorúságát, nevetni akart, de hiába, könnyezés lett a vége. Sírt. – Azt hiszed, hogy minden úgy van, aminek látszik? Ha nem megyünk tyúkot lopni, megdöglünk éhen – fakadt ki fájdalmasan. Azonnal megéreztem szavainak súlyát és megöleltem. Kiborította a zsák tartalmát a földre. Nyolc-tíz megmeredt baromfi teteme tárult elém. Forró vizet melegített és megpucolta valamennyit. Néhány felpucolt baromfit szétosztott az öregeknek, akik pénztelenek és tehetetlenek voltak. Ez volt a közösség ereje. Megosztottak mindent mindenkivel. Aki főzött valamit, vitt át a másiknak is, akinek nem volt. Négy-öt óra tájban kész lett nálunk is az étel. Nővérem kötelességtudóan megint jóllaktatott néhány gyereket. Nekem evés után az volt a dolgom, hogy Gemecsnek vigyek át egy tányér ételt. Örömmel tettem. A második héten a telep már teljesen otthonommá vált. Mindenkit ismertem név szerint, és mindenkihez bármikor elmehettem csak úgy céltalanul. Soha nem kérdezte meg senki, hogy miért mentem oda. Mintha haza mentem volna. Megkínáltak, itattak, etettek, és úgy beszéltek velem, mint egy felnőttel. A lányok fésülgették a hajamat, kényeztettek. Szabadnak és vidámnak éreztem magam itt, megszabadulva az otthoni elvárásoktól. A cigánytelep számomra meseszerű világ volt, az erősen összetartó közösségével együtt, amely a Romani Krisen alapult. Úgy élhetsz, ahogy neked tetszik, csak a másiknak ne okozz problémát. Volt, aki átlépte a határokat, a féltékenység volt az ok. A Nap korongja éppen hogy felbukkant az égbolt horizontján, amikor Gemecs fiának háza előtt tömeg gyűlt össze, nem mindennapi eseményre, olyanra, amit még sosem láttam korában. Két ember volt a történet szereplője. A Márkó nevű fiatalembert gyanúsítottak meg azzal, hogy elcsábított egy Rubi nevű nőt, akinek férje bizonyosságot akart szerezni felesége tisztességéről. Ehhez Márkónak és Rubinak esküt (colaxa) kellett tenni ártatlanságuk védelmében. Gemecs fia kijelentette, hogy az eskütétel után, bárhogyan is végződik az, senkinek, semmiféle bántódása és követelése nem lehet, még akkor sem, ha kiderülne, hogy a férj állítása igaz. A Romani Kris azért van, hogy a bűnöst felelősségre vonja. Megtorlásokra nincs szükség. Amennyiben ezt egyik fél sem veszi tudomásul, az ki lesz közösítve, el kell hagynia a telepet. Fellebbezésnek volt helye, abban az esetben, ha a vádló nem elégedett az esküvel. Akkor összehívhatnak véneket, és azok végérvényesen eldöntik, hogy kinek van igaza. Ezt követően leterített a földre egy fekete kendőt, közepére egy szentképet helyezett el, és a kendő sarkaira négy szál égő gyertyát rakott le. Először a nőnek kellett letérdepelnie, a jobb kezét a szívére tenni, bal kezét a szentképre helyezni, és így várni Gemecs fiának átkozódását, amely a következő volt: „Rohadjon le rólad a hús, ha hazudsz, Isten verje meg az egész családodat, ha hazudsz, lefeküdtél, meg b….tt az itt álló Márkó?” A nő felnézett az égre és megismételte, amit az öreg cigány ember mondott: „Rohadjon le rólam a hús, ha hazudok, az Isten verje meg az egész családomat, ha hazudok, semmi közöm nincs és nem is b….. meg soha!” Az öreg cigány ember még súlyosabb átkokat szórt rá, és a nő a végtelenségig, állította, hogy soha, senkivel nem csalta meg a férjét. Ugyanez történt Márkóval is. Megesküdött, hogy soha semmilyen köze nem volt a nőhöz, nem feküdt le vele még gondolatban sem. Legalább egy órás volt az eskü, aztán a férj odament Márkóhoz, kezet nyújtott neki, és ezzel véget ért az eskü. Mindenki jó kedvvel távozott, majd egy kunyhóban összejöttek és megünnepelték a nő tisztességét. Azon a héten meg voltam elégedve a változatos koszttal. Egyik nap tyúkhús-pörkölt, a másik nap paradicsomos káposzta hússal, a harmadik nap sült hús tört krumplival, a negyedik nap tyúkhúsleves gyúrt tésztával. Az ötödik nap már kenyér se volt. Nem volt más választásunk, élelem után kellett mennünk, és csak egy lehetőségük maradt: sündisznót kellett keresni, mert nem mehettek sűrűn tyúkbeszerzésre sem, hiszen annak nemigen lett volna eredménye. Ilyenkor egy-két hetet várniuk kellett, így hát csak sündisznó kerülhetett az asztalra, vagy jó esetben disznó, ha üzenetet kaptak a disznóhizlaldából, hogy elhullott egy hízó. Akkor aztán nagykanállal ehetett mindenki. A sündisznók a nyár közepén nagyon soványak még, állítólag csak őszre lesznek kövérebbek, de mit számít az egy éhes gyomornak, hogy sovány vagy kövér? Elindultak a nők, ki merre lát. Ilyenkor nem kellett csoportban maradni, mindenki ment a maga útján. A nővéremnek én voltam a kísérője, persze neki nem tetszett a dolog, de én hajthatatlanul menni akartam, és el is mentem. A teleptől legalább tizenöt kilométerre mentünk el egy akácfaerdőbe. Velünk tartott Basa, a korcs kutya is, akiről azon a napon tudtam meg, hogy létezik, nem is láttam még a cigánytelepen se. Nem tudom, honnan került elő, de úgy tűnt, hogy amikor szükség volt rá, akkor a nővérem tudta, hogy hol találja meg. Basa nagyon ügyesen be volt tanítva a sündisznó-vadászatra. Mindössze másfél óra alatt egy fél zsák sündisznót szedett össze. Amikor megtalálta fészküket, csaholással jelezte, hogy hová menjünk. Aranka néhányat összeszedett a hagyományos módszerrel. Megmutatta nekem is. Szemmel alig látható, kis letaposott ösvényt kellett figyelni, amin jött-ment a kis állat, aztán ki kellett bökdösni egy bottal a fészkéből. Magam vittem hazáig a fél zsák eledelt. Otthon a sógoromra várt a mészárlás. Rálépett a sündisznó hátára, és elkezdte az éles késsel a tüskéit leborotválni. Csak élő sündisznót lehet így leborotválni. Ha nem élt volna, akkor nem tudta volna megcsinálni a műveletet. Amikor kész lett a borotválással, torkon szúrta, hogy kifolyjon a vére. Ezt követően a szájába nyomott egy nyársat és a tűz tetején lepörzsölte tenyérsimára a tüskéket, majd szépen lemosta meleg vízben. Aztán eltávolította a fejét meg a lábait, majd a hátánál felvágta és szétnyitotta. Gyönyörű aranysárga színű húsa volt. Kitisztította és szétnyitva beletette egy tepsibe, majd a sparhelt sütőjébe. A saját zsírjában megsült. Olyan illata volt, hogy még az utcáról is meg lehetett érezni.
Nagy Gusztáv
BEAVATÁS ÉS CSODA
avagy Meg kell tanulni ezt a világot! (Részlet Nagy Gusztáv A cigányok tündérországa című mesekönyvének előszavából)
A kötet több darabja nem annyira műfaji, inkább narratív értelemben „mese”, azaz címe nem a népköltészeti műfajra, hanem a történetmondás, az elbeszélés eljárásaira reflektál. Ezek rövidtörténetek vagy novellák, amelyek a cigány közösségek, a telepek lakóinak életébe, annak egy-egy szakaszába, szokásrendjébe nyújtanak betekintést: társadalmi szerveződését, kulturális rendjét mutatják be. Ilyen, vagyis szociográfiai értelemben a Gemecs meséje nyújtja számunkra a legteljesebb képet e világról. Táj- és környezetrajz (a cigánytelep helye a természeti és az urbánus környezetben, utcáinak és házainak elrendezettsége, a putri külső, belső kinézete), szokáskultúra (viseletük, magatartásuk, ünnepi és hétköznapi szokásrendjük, étkezési kultúrájuk, foglalkozási tevékenységeik), közösségi hierarchia és elrendezettség (az idősek tisztelete, a rokoni kapcsolatok ápolása, be- és elfogadás), jog- és törvénykezési gyakorlat (Romani Krisen, colaxa/hűségeskü) nyer képet előttünk az egyes szám első személyű, azaz az én-elbeszélés révén. A kötet darabjait olvasva – mind etnikai csoportra, mind korosztályra vonatkozóan – erős dilemmaként fogalmazódik meg bennünk a kérdés: elsődlegesen kit szólítanak meg ezek az elbeszélői szövegek? Evidens és jól felismerhetően jut kifejezésre, hogy a cigány néphagyomány és meseköltészet kultúrkincseire épül szervezettségük: a közösségi emlékezet, identitás, magatartás és beszédminták, gondolkodási modellek, szokások és – bár a mesék magyar nyelven íródtak – olykor, stiláris értelemben, a cigány nyelv szóanyaga, nyelvi fordulatai/frazeológiája is kifejezésre jut az elbeszélésben. Ugyanakkor a szövegek nyelvi és tartalmi sajátosságai már összetettebb kérdéseket vetnek elénk a befogadói közönséget illetően.
„Tudjátok-e, hogy a cigány közösségekben mindenkinek volt valamilyen beceneve? Hát persze, hogy tudjátok, ti is cigányok vagytok, nem igaz?” Ezzel a megszólítással kezdi A fekete tyúk meséjét a narrátor. Ha szó szerint értelmezzük, akkor egyértelmű a válasz: „cigányok vagytok” – mondja olvasóinak. De az utolsó mondat lezárása, az inverzió, a hátravetett „nem igaz?” csavarint is egyet a logikai vonalon. Mert relativizál is, kétségbe is von. „Nem”-mel is felelhetünk. Mármint, hogy nem, „nem igaz”. Miként e sorok írója esetében sem helytálló az „igen” vagy a „persze” válaszlehetőség. De épp ez, hogy én olvasom és írom e kötethez a laudációt, épp ez mutatja, hogy az értelmezés szabad és tágas, sok összefüggésben megnyilatkozó tartomány. Mert igaz ugyan, hogy nem tartozom a roma közösséghez, de határon túli magyarként jól ismerem, életvezetési modellként élem meg a kisebbségi (minority) lét valóságát. Számtalanszor éltem át például többségi nyelvi közegben a megszólalás kételyeit, nehézségeit vagy lehetetlenségét („tudok-e elég jól” a másik nyelven), miként a fiú A szerelmesek meséjében: elfogadja-e szokásaimat, gondolkodásomat, nyelvi és nemzetiségi sajátosságaimat a másikhoz tartozó személy. De valójában mindenki tartozhat, vagy legalábbis nagyon sokan tartozhatunk valamilyen kisebbségez, kisebbségi csoporthoz vagy identitáshoz. S talán épp ez, a minoritás létformáinak átélése segíthet bennünket a másik elfogadásában is: ha megpróbáljuk megérteni nyelvét, kultúráját, gondolkodását, hagyományait és léthelyzetét. Tanulni kell a Másik világát!
Jegyzet 2021 utolsó napjaiban látott napvilágot Nagy Gusztáv A cigányok tündérországa című mesekönyve. Valamikor még az év első felében kaptam el az írótól a kéziratot és a betördelt első változatot. Nagy élmény volt a kézirat olvasása, örömmunka és megtiszteltetés előszót írni hozzá. Várakozás a megjelenésre, majd az ünnephez méltó ajándék, amikor megérkezett a postával. Meglepetés, hogy az első változathoz képest kicsit módosult a végleges: kimaradt belőle néhány szöveg. Bizonyára nyomós oka volt rá a szerkesztőnek, talán, sejtem is, hogy például a Gemecs meséje – noha meggyőződésem szerint a könyv legjobb szövege (lett volna) – kevésbé illeszkedik a mesesorba, lévén, hogy novella és inkább felnőtteknek szóló történet. A kuriózuma a dolognak viszont az, hogy az előszóban bent maradt a reá való hivatkozás, mert a szöveg úgy képez egységes egészet. Mi a megoldás? Semmi. Majd egyszer, talán, a könyvészek, netán monográfusok, vagy romológusok kutatni lesznek kénytelenek, mi is történhetett.
Hát, nekik megkönnyítendő, álljon most itt, a Horizont rovatban a kimaradt történet, és az előszó vele kapcsolatos részlete.
Bence Erika
Megjelent: 2022-01-19 14:00:00
|
