Videó




Keresés a honlapon:


Horizont – Sebestyén Hedvig alkotói világa

 

 

 

Sebestyén Hedvig

Tetkó 

 

 

        Hello.

        Hello. Te jöttél 4.30-ra?

        Igen.

        Megkaptam a rajzodat. Szépen rajzolsz. A lányod?

        Nem. Én vagyok fiatalon. Mennyi idő lesz?

        Mekkorába? Hová? Kérdeztem, de nem írtad meg.

        A mellkasomra.

        Az nőknél elég ritka. Nehéz is. Hadd nézzem a bőrödet.

A nő minden gátlás nélkül ledobta a pólóját egy székre. Sovány volt. Mellei távol egymástól. Aprók.

        Ide, a melleim közé. A feje legyen itt pont a szívemnél.

        Hát … nem tudom … nehéz meló lesz. Ilyen nagyban … már a bőröd sem fiatal, már ne haragudj, csak ezeket meg kell besz..…

        Tökéletesen tudom. Én is tetováltam régen. Nehéz feszíteni, a bordákon hullámos lehet, főleg nekem picit kiállnak, a szegycsonton nagyon fájdalmas. Ahol zsírréteg van ott másképp kell feszíteni, ésatöbbi, ésattöbbi. Nem zavar, ha nem lesz gyönyörű – halványan elmosolyodott – jó vagy. Láttam a munkáidat. Én csapnivaló voltam.

        Figyelj, ezt … ha nem lesz szép... a többi szalon alig várja, hogy ránk ugorjon. Kemény szakma. Ezt csak hosszú időre, több alkalomra tudom bevállalni …

        Ma éjjel.

A nő lecsapott az asztalra hárommillió forintot. Készpénzben.

        Ma éjjel. És aláírok egy papírt, hogy senkinek nem mondom el, vagy, hogy nem te csináltad, vagy mittudomén. Felesleges ugyan … de ha megnyugtat …

        Miért nem alszol rá egyet?

        Figyelj, te rendes srácnak tűnsz. A pénz sok, engem nem látsz többé. Egy éjszaka és senki nem tudja meg. Nem bántanálak, miért tenném?

A függöny mögül egy nagydarab, hosszú szakállas tetkós lesett be. Fekete bőrmellény volt rajta és egy centiméter bőr sem volt szabadon a testén. A nadrágján láncok. Erősen izzadt, egy férfihátat dolgozott órák óta. Furcsa volt, hogy mindehhez apró Lennon szemüveget viselt.

        Baj van, Zolika? – végigmérte a nőt – jó, nem kérdeztem semmit. Kér szőlőcukrot? Sápadt.

        Nem, köszönöm – a nő elmosolyodott, mert a szakállas tetkós emlékeztette egy pár régi kollégára, akiket nagyon szeretett.

        Na? – kérdezte a srácot.

        De nem kell ennyi pénz …

        De. Kell.

 

A gép zirregett, futott, az ismerős érzés bizsergett a nő bőrén, az idegszálaiban és a fájdalom, bár csípte a szemét, boldoggá tette. És volt mire fogni a könnyeket. Életet érzett a fájdalomban. Szertartást. A saját és a tetováló akaratát és ihletét.

Szemügyre vette a srácot. Olyan 26-27 lehet. Valószínű még kamaszként kezdte, mert gyakorlottan, finom és ügyes kézzel oldotta meg a problémákat. Nagyon sovány volt, mint minden kölyök mostanában, tornacipő, szűk farmer, valami a nő számára ismeretlen, de valószínűleg ikonikus banda a pólóján. Hatalmas fültágítók, meleg kék szem. Tetszetős, eredeti tetkói voltak. Újgenerációs. Mélyen elmerült a munkában. Fel sem nézett.

        Milyen áldott vagy, te fiú, jó lélek vagy, érzem – gondolta a nő – ha a fiam lennél, itt lógnék a nyakadon a boltban és veszekednél velem, hogy húzzak már el, ne égesselek. De azért szeretnél. És én is téged. Naponta többször felhívnálak, leráznál és néha átjönnél kajálni és együtt néznénk a Netflixet a kanapén. Ha egy lány bántana, eltörném az orrát. Persze nem állnál szóba velem egy hónapig. Sosem találnám el, milyen ruhát vegyek neked. És egy csomószor elmondanám, hogy milyen szép hajad volt gyerekkorodban és milyen kár így széthidrogénezni. Az agyadra mennék vele.

Már majdnem hajnalodott.

        A testet már nem tudom árnyalni – mondta a fiú.

        Nem baj. A lényege fenn van. Az arc megszólalásig az enyém. A test meg érdekes így félkészen. Köszönöm. Mielőtt a fiú bármit felelt volna a nő egy sóhajtásnyi idő alatt eltűnt, azt sem várta meg, hogy a srác kezelje, lefóliázza a munkát. A fiú felvette a pénzt az asztalról. Lelkifurdalása volt és féltette a nőt. Volt benne valami furcsa, nem evilági. Valami meghatározhatatlanul sehová sem illő. Mintha egy semmibe vezető út lett volna … kiment a bolt elé, de már nem látta sehol. Csak a halványuló holdat.

 

A nő a hídon sétált. Kutyául égett a bőre, de szerette ezt az érzést. A híd közepén megállt. Ledobta a véres pólóját. Egyenest a vízbe. Egy darabig gyönyörködött a munkában. A fej pont a két melle közt volt, ahol a szíve. Elővett egy pisztolyt. A tetoválás fejéhez – a saját szívéhez szorította.

        Még hogy nem halhatok két halált – nevetett – … százat is halnék. De kettőhöz feltétlenül jogom van. Mosolygott, mikor meghúzta a ravaszt. Átbucskázott a híd korlátján. Csobbant a víz. Aztán megint csend lett.

 

A pénz alatt egy cédula volt. „Köszönöm” – ez állt rajta.

        Te – a szakállas tetkós fáradtan lerogyott a fiú mellé – nem volt százas a bige, mi? Meg sem szisszent. Hallod, sok pasi üvöltött volna. És alig volt haja, láttad? Szerencsétlen … beteg lehet?

        Ne bántsd!

        Dehogy bántom. Dilis csaj volt, de mind azok vagyunk, nem?

A fiú megnézte a telefonját. „Bocsi anya, holnap visszahívlak” – pötyögte – „Ma sehová nem megyek, kurva fárasztó melóm volt. Megyek aludni. Anya … izé … holnap megbeszéljük. Szép hajnalt.”

 

A híd felett lágyan ringott a hold, mint egy olcsó gyerekjáték, amit egy kisfiú az átforrósodott kezében szorongat és nem enged el. Soha. 

 

     

Sebestyén Hedvig

 

Bemutatom: Sebestyén Hedvig abszurd szöveg- és képi világát. Jó olvasást! Kellemes élményt! (b.e.)

       

  
  
 

Bence Erika (Bezdán, 1967)

egyetemi rendes tanár, kritikus. A Horizont rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.