Videó




Keresés a honlapon:


Horizont – „Isten halott, de voltak más alapbetegségei is” – HOLCZER Dávid versei

 

Isten halott, de voltak más alapbetegségei is”

 

HOLCZER DÁVID VERSEI

(B. E. jegyzetével)

 

 

 

 

Részeg ma éjjel az igazság

 

 

Részeg ma éjjel az igazság,

mint zömök, öreg fán gyönge ág,

mint temetésen boldog ének,

mint fehér ingre hulló vércsepp.

 

Részeg ma éjjel az igazság,

mint sírra szálló szép kismadár,

mint mindig hideg, büszke bércek,

mint vágyakra tékozolt élet.

 

Részeg ma éjjel az igazság,

részeg a szerelem és a vágy,

részeg minden szó, amit mondtál –

részeg ki él és részeg ki jár.

 

Részeg ma éjjel az igazság,

részeg a rozoga, vetetlen ágy,

részeg ki keres, részeg ki talál –

a sorok végén részeg a halál.

 

 

 

Levetkőzhetetlen

 

 

nem csak lélegzel gondolkozol is

emberséged levetkőzhetetlen

és mégis ömlenek belőled a kérdések

mintha meghazudtolni próbálnád azt

amiben biztos vagy

pedig a világképed bármilyen merev is –

változol és változnak az idők

csak alkalmazkodni félelmetes

ez a küzdelem régi

még sincs gyógyszer sem módszer

ami gyógyíthatná a bizonytalanság

fullasztó közönyét.

 

csak futni felesleges hiába közhely

emberséged levetkőzhetetlen

hát fogadd el hogy isten halott

de voltak más alapbetegségei is

nem csak ez az istenről istenre szálló

rosszindulatú daganat vagy

bélcsavarodás egyszóval

nem csak az ember gyilkolta meg.

 

szépen lassan kicsinálták magukat

ahogy mi is kicsináljuk magunkat

csak mi nem teremtünk gyilkosokat

amíg befelé élünk és kifelé gondolunk

végtelen sokat.

 

 
Holczer Dávid képverse

 

Halál nélküli feltámadás

Cseh Tamás születésének 78. évfordulójára

 

 

Eső kopog és úgy fú a szél,

hogy mindenki másfélét beszél;

ez itt ezt, az meg ott azt hallott.

Egyben ért csak egyet mindahány:

itt hagyott a Bakonyi Indián.

 

Jaj, hát ez micsoda borzalom!

Ezer férfi rí az asztalon

és hallgat mindenki, mint a sír.

Hát most megnémult, mint Désiré,

és már egy szót nem beszél, ó miért?

 

E gyászos csend felett hirtelen

fény árad s az izzadt ingeken

megcsillan; itt van, hát visszatért.

Int és mindenkinek italt kér,

aztán a döbbenetben így beszél:

 

„Ne féljetek, tudom nagy talány,

de ne a port fogja csak a gitár;

daloljatok, hisz most itt vagyok

s már az összes hangban ott leszek,

vagy a némaságban csönded neked.

 

Ne féljetek, mindig itt leszek

a felhőkben Budapest felett

és semmi pénzért el nem megyek.

Vigadjatok, nincsen ördögöm

és ha látnátok, Gézát üdvözlöm.”

 

E szavakkal tűnt el hirtelen,

és mert még az izzadt ingeken

emléke csillogott, vidám zaj

támadt; csak semmi tamáskodás,

ez kétségtelen, hogy Cseh Tamás.

 

Eső kopog és úgy fú a szél,

hogy mindenki egyfélét beszél;

itt járt köztünk, marad is a halott.

Felvidult végül hát mindahány:

örökké él a Bakonyi Indián.

 

 
Holczer Dávid képverse

 

 

 

Egy istenadta tehetség

Holczer Dávid Felívelő Lejtmenet című verseskötetéről[1]

 

 

           

Csak kis hezitálást követően írtam fel a fiatal költő, Holczer Dávid versének (Levetkőzhetetlen) sorai asszociálta címet. A bizonytalanságot nem a nyilvánvaló Nietzsche-allúzió („isten halott”) és a rá következő triviális mondat („de voltak más alapbetegségei is”) alkotta irónia váltotta ki, s nem is a kérdés, hogy ezek után lehet-e ezt a – felelőtlen és túl gyakori kicímkézése miatt – elkoptatottá vált mondást egy recenzió címéül adni, hanem egy réges régi vajdasági irodalmi történet: a Kisbéry-jelenség.

            Kisbéry János (1901–1975) Epling néven látta meg a napvilágot a bácskai Szilágyi faluban, de Bezdánban nevelkedett, és járt általános iskolába (magasabb képzettséget nem is szerzett), Újvidéken, Budapesten, a második világháborút követően Németországban volt gyári munkás. Mint író csak egy jobboldali lapnál kapott állást 1941-ben (emiatt kellett aztán menekülnie), de művei megjelentek az Ákácok alatt (1933) című, Szenteleky Kornél (1893–1933), a vajdasági magyar irodalom Kazinczyja által szerkesztett első jugoszláviai magyar novellaantológiában, illetve a (másik vagy második „irodalomteremtő”) Herceg János (1909–1995) szerkesztette A diófa árnyékában (1942) című, hasonló tartalmú és műfajú kötetben.  Utóbbi gyakran mesélt arról történeteket, hogyan égetett el egy tehetséget (Kisbéry novellaírói affinitását) a korán jött dicséret:

 

            „[…] Mikor a levél végére értem, izgalom fogott el. Nem sok ilyen rokonszenves emberrel találkoztam az életben, mint ezzel az ismeretlennel, akit még ma sem ismerek testi mivoltában. Tüstént válaszoltam. Közöltem vele, hogy pusztán levele alapján jeles írónak tartom őt, érett gondolkozónak, finom, tartalmas kritikusnak. Kértem, hogy tudassa, kicsoda-micsoda. Erről ugyanis fogalmam se volt. Sokunkkal megesett, hogy itt-ott véletlenül rábukkantunk egy eltemetkezett költőre, egy elbeszélőre, aki frissen, kellemesen mesél. De csiszolt prózaíróra akadni, aki ítéleteinek önállóságával, észrevételeinek tisztaságával, mértéktartása pontosságával tűnik ki, nehezebb. Még rejtélyesebbé tette előttem kilétét az, hogy irodalomra még célzást se tett a levélben, mely magában is - a legnemesebb értelemben vett - irodalom volt…” Kosztolányi Dezső, Új Idők, 1930. augusztus 24.

 

            (Amíg kerestem a vajdasági magyar irodalmi legenda valószerűségét alátámasztó dokumentumokat az interneten, végig Németh László nevét adtam meg keresőszóként. Két dolog lehetséges. Németh László is írt felmagasztaló kritikát, dicséretet Kisbéry János prózájáról, vagy az emlékezet útvesztői átláthatatlanok. A fenti cikk jelent meg találatként. Herceg tehát mindig a Németh- vagy inkább Kosztolányi-recenzióra, esetleg mindkettőre hivatkozott, amikor elmondta, miért nem lett „nagy író” a „született írózseni” Kisbéry. De Herceg János elbeszélői stílusát mindig is áthatotta a legendaalkotó gesztus.[2])

 

            Az emlékezet képlékenységét és a legendateremtő magatartás képzelőerejének szabadságát figyelembe véve, mégis teljes nyugalommal írtam hát fel címként Holczer Dávid Felívelő Lejtmenet című kötetéről szóló ismertetőm fölé: Egy istenadta tehetség. Hiszen a – könyvészeti szempontból meglehetősen szerény – verseskötet minden szövege a (túlontúl) fiatal (ha jól tudom, tizenhat éves) szerző verselési tehetségének, szövegalkotásának, gondolati és kritikai erejének, asszociatív és önreflexív készségének perspektivikusságáról, spontaneitásában is lenyűgöző hatásáról tanúskodik. Az lehet az érzésünk verseit olvasva, hogy akár tudatosan, akár ösztönösen  nyúl egy témához, jeleníti meg élményeit (Szonett magamnak, Én vagyok), érzéseit (Bájos múzsák, szép lidércek, Kenyeret az éhezőnek), szólaltatja meg gondolatait, alkalmaz és eliminál verselési szabályokat, tropológiai képzeteket, stilisztikai alakzatokat (mint  a refrén az Útitárs című költeményben), reflektál költészeti hagyományokra  (Federico García Lorca) és aktuális jelenségekre, nyúl a humor, köztük az (ön)irónia (Mert élnem kell, Angyalgyilkosság) változataihoz versírás közben: az eredmény  mindig jó vers lesz.

           

            Nem tartom túlzásnak e sorjázó imperatívuszokat még akkor sem, ha a verseskötet anyaga korántsem hibátlan (hiszen már a címe is kifogásolható oximoron), s természetszerűleg egyenetlen. De mutasson fel bárki egy olyan, tizenéves költő által létrehozott ciklust, amely mentes mindenféle prozódiai, stilisztikai vagy poétikai zökkenőtől. Mutasson fel bárki egy kiforrott költő által megjelentetett kötetet, amelynek versanyaga az említett végső letisztultságot mutatja! Nem sok példa lenne rá.

 

            És értem is a sietséget, ami ezt a verseskötetet létrehozta. Van, aki „könyvdüh”-nek nevezi. Ugyanis térségünkben, egyfajta idejétmúlt szubsztancialista felfogás értelmében, az számít költőnek és írónak, akinek „könyve van”[3]. Ám Holczer Dávid iránt ez az elnéző kritikai gesztus nemcsak e tapasztalat és körülmény, valamint kifejezetten fiatal kora miatt elfogadható magatartás: a verseskötet után létrejött és napvilágot látott újabb versei, versfordításai és más szövegei (például: képversek és installációk) győznek meg arról, hogy fejlődésének és költészete alakulásának „menete” valóban „felfelé ívelő” – tartós „lejtmenet”-ek nélkül.

 

            Bence Erika

           

             



[1] Nem támogatott könyvek (6.): Tízrészesre tervezett recenzió-sorozatom hatodik része. Olyan kortárs irodalmi műveket mutatok be, amelyek valamilyen oknál fogva hermeneutikai határszélre kerültek: teljesen vagy félig-meddig magánkiadásban, kis példányszámban, szerény kivitelezésben láttak napvilágot, nem szerepelnek a terjesztői hálózatok listáján, ezért nehezen jutnak el az olvasóhoz, vagy a vállalkozás ezoterikus jellege miatt kerül perifériális helyzetbe; ugyanakkor nagy kár lenne értük és vesztesége az irodalmi közéletnek, ha teljesen visszhang nélkül maradnának. A sorozat minden egyes darabját más-más lapnál, magazinnál vagy folyóiratban teszem közzé, hogy ezáltal is bővülhessen a potenciális olvasók köre

[2] Nem szeretnék dehonesztáló megjegyzéseket tenni, még kevésbé rég elhunytak emlékét sérteni, ezért csak egy rövid lábjegyzetben mondom el: a nyolcvanas évek végén Bezdánban sikerült az író özvegyével is beszélni ezekről a dolgokról, valahol terjedelmes jegyzeteim is vannak róla, minek következtében kissé árnyaltabb megvilágításba került – legalábbis az én szememben – ez a történet. A körülmények szerepe nőtt meg az irodalmi legenda alkotóelemei helyett.  

[3] Hadd ne említsem itt példaként nagyrészt magánkiadásban napvilágot látott hét, tizenkét vagy akár harminckét önálló kötetükkel példálózó, magukat ebből kifolyólag sikeres íróként aposztrofáló szerzők esetét, akiknek harminckét kötetes költői teljesítménye nem több a „mintha egy sem lenne” értékétől.

 

 

  
  
 

Bence Erika (Bezdán, 1967)

egyetemi rendes tanár, kritikus. A Horizont rovat vezetője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.