Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
P jún. 30, 2017 @19:00 -
Jazzköltészet júniusban

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

 

A korához képest

Szubjektív Filmnapló

ELLE (Áldozat) francia-belga-német film / Paul Verhoeven / 2016.

 

Milyen bátor rendező, egy középkorú nőre alapozza a filmet. Ez a korosztály akkor érdekes filmalkotásban, ha sorozatgyilkos, szentté avatták, vagy az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Valamit ki kellett találni, hogy mindenki figyelmére igényt tarthasson, és sikerült olyan extraordinális helyzetet teremteni, hogy csak nézek, mint a moziban. Epikus terjedelmű alkotás, van eleje, közepe, vége, és elég hosszú.

 

Michèle Leblanc (Isabelle Huppert) sikeres cégvezető, aki kényelmesen él párizsi lakásában, nincs híján a társasági életnek, vannak barátai, szeretője, anyja és egy felnőtt fia. Kislánykorában traumatikus eseményeken ment keresztül, de felnőttként sikerült kemény munkával egzisztenciát teremtenie, és kézben tartani az életét. Egy nap brutálisan megerőszakolják otthonában, azonban nem jelenti a rendőrségnek az esetet. Traumájához, a támadóhoz, és a körülötte lévő emberekhez való ambivalens viszonyáról szól a film.

 

Felteszem, az egyszeri nézőtől senki sem várja el, hogy egy szakember szemével értékelje a látottakat, és diagnózist állítson fel. Paul Verhoeven az Elemi ösztönben is egy nőt állít a középpontba, akiről nem tudom a film megnézése után tizenöt évvel sem, hogy a sötét hármasból melyik személyiségzavar lehet a sajátja. Verhoeven ebben a filmben is megpörgeti a dolgokat, minden oldalról megmutat valamit. Először úgy éreztem démonizálni fogja hősét, miközben semleges akar maradni. Többszöri megnézés után erősebb dinamikának látom az elbizonytalanítás gesztusát, hogy nézőként megkérdőjelezzem egy maszkulinnak ábrázolt nő áldozatiságát, mert ez a két minőség nem nagyon fér össze a modern patriarchátusban.

 

Milyen érdekes ez a Michèle. Nem habzsolja a boldogságfelhőket, de alapvetően jól érzi magát a bőrében. Diszkréten aljas tud lenni, és csak alkalomadtán turnézik saját horrorisztikus történetével. Ám ezzel a nyíltsággal talán elébe megy, hogy áldozat- komplexusa legyen, ki tudja. Azt már tudjuk, hogyan birkózott meg a múltjával, most azt is láthatjuk, hogyan viszonyul egy váratlan és brutális támadáshoz. Nem úgy, ahogy gondolnám. Nem szögeli be az ablaktáblákat, éppen ellenkezőleg. Megkeményítette a múlt, erős lett, mint a teknős páncélja. Mintha azt mondaná Verhoeven, az áldozatokat sem egy kaptafára gyártják. Michèle tényleg nem áldozatként működik, mégis megőriz valamilyen önreflektív érzékenységet a múltjából.

 

Majdnem áldozathibáztatás.

A kulturális nőgyűlölet azt jelenti, hogy a nőt leginkább kétféle pozícióban mutatja. Démonizálja vagy áldozatot csinál belőle. Az ivarérett és szellemi- lelki értelemben vett autonóm nő fenyegetést jelent, amolyan terra incognita. Verhoeven is ezt a két minőséget variálja, így akar elbizonytalanítani. A nő most igazi áldozat vagy csak az áldozat placebója? Az elbizonytalanításhoz a férfi szerep nő általi kisajátítását választja. Egzisztenciával járó szexuális autonómiát tár elénk, melynek egy nő a birtokosa, ez a maszkulin konstrukció kevéssé ismerős mainstream filmekből. Hadd jöjjön a befogadó zavarba az idősebb nők szexualitásától, homoerotikus emlékezetétől vagy félmeztelen testétől. Ez az ábrázolás elidegeníti a nézőt a főhőstől, mert a szexuális ragadozó képzete alkalmas az áldozatiság megkérdőjelezésére.

 

A nemi erőszak nem szexuális aktus, hanem hatalmi.

Fokozza a néző elbizonytalanítását Michèle ambivalens viszonya brutális támadójához (Laurent Lafitte). Biztosan köze van a régi traumához. Talán a valóság ignorálása, az önveszélyeztetés élménye, a halál és az élet mezsgyéjén való tartózkodás vagy a határok tágítása lehet a cél. Olyan párhuzamos univerzum, ami csak egy kicsit tér el a valóságostól, és ahogy Borbély András írta a Mindenki című filmmel kapcsolatban, egy realista utópia. Ebbe a realitásba utalom az apa személyét is, aki csak egy pillanatra jelenik meg a színen, de az erőszak, a brutalitás, és a lelki betegség szimbóluma, mindannak, ami egy kislányra várhat, amíg felnövekedik. Michèle végül megtalálja a társadalom által normálisnak tartott határokat, azok nem vesztek el számára örökre, csak kissé ki lettek tágítva. Mindkét helyzetben, a gyermekkoriban, és a felnőttkoriban is aszimmetrikus térben helyezkedik el, ő a bántalmazott és hatalom nélküli fél. A katolikus egyház és a perverz erőszakoló szinkronba állítása ismerős toposz sokadik variánsa, de azért élveztem.

 

Diszkréten jelentkező hamis szelídség.

Van két női szereplő a filmben, akiket párhuzamban látok. Michèle anyját (Judith Magre) több szempontból lehet értékelni, de én őt pont nem egy utópia fénytörésében látom, hanem egy nagyon is valóságosban. Nem azért, mert nyolcvan évesen akar megint férjhez menni, hanem mert az a romantizált, a vér szavára apelláló, idióta és feltétel nélküli szeretet mozgatja, ami elkívánná, hogy lánya kvázi törődjön a gyilkos apával, míg ő azt csinálja, hogy meghal. A másik nő, Michèle szomszédja (Virginie Efira), aki élethazugságát tartja kondícióban buzgón vallásos hevületével. Valójában ezek a nők mentegetni szeretnék a legellenszenvesebb entitást, a férfierőszakot. Szerencsére Michèle nem lett anyás lány, nem sikerült megnyerni a szadisztikus szeretet női változatának, talán ezért maradt meg az ép elméje, és sikerült felülírnia a hagyományos értelemben vett áldozati szerepet.

 

Majdnem született egy feminista film, de ami majdnem az, az nem az. A film végén felsejlik ugyan a sisterhood életérzés, és feldereng a másik nővel való élet alternatívája is, mégsem látok benne sem utópisztikus sem realisztikus társadalomkritikát, ezért nem tudom ilyenként értékelni.

 

SZÖVEGEK A FILMBŐL

 

Az emberek nem értik, hogy a művészet olyan, mint az izom, állandóan edzeni kell, enélkül elsorvad, elhal. Az eredetiség, a különlegesség már nem jelentenek értéket, pedig régen sokszor maga volt a cél, ezzel szemben ma hiba. Manapság mindenkinek tele van a töke az újdonságokkal. Különben az ihlet nyolcvan százalékban meló.

 

A szégyen nem elég erős, hogy ne csináljunk szégyellni való dolgokat.

 

Nyilván csak a huszonhét emberáldozatról hallott. Állatokról bizonyára nem. Róluk sose beszélnek. Hat kutya, macskák, jó pár, ám rejtélyes módon megkímélt egy hörcsögöt, ki tudja miért.

 

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.