Keresés a honlapon:

Acta Romanica – Szász Géza: Dokumentum vagy illusztráció? Az utazási irodalom és a fotográfia kapcsolatának útleírás-olvasási aspektusa

Szász Géza: Dokumentum vagy illusztráció? Az utazási irodalom és a fotográfia kapcsolatának útleírás-olvasási aspektusa[1]

Bevezető gondolatok
A címben jelzett kérdéskör tárgyalása előtt szükségesnek véljük azon kiindulópont rögzítését, amelyből dolgozatunk témájához közelítünk. Miután e sorok írója nem vallhatja magát a vizuális kultúra szakértőjének, pláne nem fotósnak (s talán nem is büszkélkedhet még csak igazán jól sikerült exponálással sem), alapállása a reprezentációkutatás iránt érdeklődő művelődéstörténészé, aki az ábrázolás és láttatás kérdésével az útleírások tanulmányozása révén került kapcsolatba. Miután szorosabban vett vizsgálódási területünk a 18. században, illetve a 19. század első felében készült (s kiemelten a reformkori Magyarországgal foglalkozó) francia nyelvű útlírásokat foglalja magában, első megjegyzésünk szinte magától értetődik: amennyiben technikatörténeti szempontból közelítünk, azt látjuk, hogy a fotográfia térhódítása igazából akkor kezdődik, amikor a mi korszakunk le is zárul. Éppen emiatt nem is értekezhetünk autentikus módon arról, hogy milyen eljárások révén, mekkora hatékonysággal válik a fénykép az útleírás részévé; reflexiónk középpontjában inkább az áll, szüksége volt-e az útleírásnak a fényképezésre, s a fotók mennyiben járultak hozzá (ha egyáltalán hozzájárultak) a műfaj fejlődéséhez. Már itt szükséges hangsúlyoznunk, hogy ez egyfajta „fotók nélküli beszéd” a fotókról, vagyis nem képelemzéssel foglalkozunk. Másodsorban pontosítanunk kell a vizsgált korpuszt is. Miként azt fentebb is jeleztük, gondolataink leginkább francia-magyar relációban értelmezhetőek, noha reméljük, hogy néhányuk általánosabb érvénnyel is bír. Szövegeink, illetve a hivatkozott szakirodalmi tételek túlnyomó többségükben francia nyelvűek, s forrásanyagunk a 18-19. századi francia útleíróktól, illetve az utazás, a megfigyelés és az útleírás elméleti-módszertani kérdéseivel foglalkozó szerzőktől származik.

A modern útleírás és az illusztráció
A modern útleírásnak a 15-16. század fordulójától megfigyelhető, szinte robbanásszerű, a végrehajtott utazások és a megjelent kötetek nagy száma által is fémjelzett fejlődése és népszerűvé válása szerencsés módon egybeesett a könyvnyomtatás elterjedésével és a nyomtatványok a kor szintjéhez mérten tömeges terjesztésének kezdeteivel. A könyvnyomtatás, illetve a nyomtatott könyv által közvetített információ történetével foglalkozók általában egyetértenek abban, hogy a nyomtatványok között szinte az első pillanattól jelen vannak a képi ábrázolások, s ezek sokszor – az olvasni nem tudók számára mindenképpen, de nem csak az ő számukra – néha elsődlegessé is válnak.[2] Amennyiben ennek az ikonográfiai tendenciának az útleíráshoz való kapcsolatát vizsgáljuk, azt látjuk, hogy az útleírások célközönsége jelentős illusztrációs igényt támasztott a művekkel szemben. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy szinte nem is volt útleírás illusztráció nélkül. Az Újvilág korai (16. századi) európai képi ábrázolását tárgyaló, Le Miroir du Nouveau Monde: Images primitives de l’Amérique ("Az Újvilág tükre: korai Amerika-ábrázolások") című – gazdagon illusztrált – könyvében Jean-Paul Duviols úgy foglal állást, hogy ez nem csak egyfajta „kép-éhség” kielégítésére szolgált, hanem alapvetően és hosszú időre befolyásolta például az amerikai őslakosokról kialakult képet, elsősorban a „szörnyek”, a másság sokszor elutasító, néhol sztereotipizáló megjelenítése (például ember- vagy gyermekáldozat, kannibalizmus, „ördögi” viselkedés, meztelenség, kínzások) révén. A hódításnak még a 19. században is visszatérő allegorikus ábrázolása pedig egyértelműen az európaiak (és a kereszténység) felsőbbrendűségét –  és általában a terjeszkedés üdvös mivoltát – volt hivatott alátámasztani. Mindemellett – sajátos kettősségként – ott van egy megértőbb, „humánusabb”, mai fogalommal „pozitívan diszkrimináló” irányzat is, amely a 18. századra képileg is megalapozza a „jó vadember” mítoszát.[3]
Sajátos módon ugyanakkor éppen a 18. század második felében indul meg Franciaországban az a komoly elméleti vita és gondolkodás az utazás és az útleírás hasznáról, az utazás végrehajtásának és az útleírás elkészítésének részletes szabályozásáról, amely a század utolsó évtizedeiben egyfajta „módszertani segédletek” (méthodes du voyage) elkészítéséhez vezet. S noha a bevallott cél az útleírás autentikusságának, „hihetőségének” növelése, a segédletek szerzői – Denis Diderot, Horace-Bénédict de Saussure, Volney vagy a kifejezetten írásbeliség nélküli népek minél szakszerűbb leírását célzó Joseph-Marie de Gérando – kivétel nélkül az utazó által megszerezhető, „kinyerhető” információkra fókuszálnak, a leírásban is a tartalmi elemeket, illetve a leíró leírással és bejárt országgal szembeni attitűdjét szabályozzák, nem esik szó a képi megjelenítésről.[4]
Azonban – a megjelent művek és a kritikai irodalom alapján – az utazók maguk óriási szerepet tulajdonítanak az illusztrációnak, az illusztráció sokszor ihletett, és illeszkedik a kor egyes divatjaihoz, mint például a romok poétikája az 1780-as évektől. Ez utóbbit fémjelzi például – a később az utazók számára statisztikai kérdőívet is készítő – Constantin-François de Volney Les Ruines ("Romok") című, 1791-ben megjelent, de egyértelműen az 1782-ben a Közel-Keleten tett utazásából táplálkozó munkája.[5]
A 19. század első felében Magyarországra látogató francia utazók is követik ezt a szokást. Nem csupán arról van szó, hogy a sok esetben több kötetes megjelenő művek egyik része szinte csak képanyagot (például térképeket) és táblázatokat tartalmaz, hanem legalább két esetben bizonyítható az is, hogy az utazás előkészítésekor különös gondot fordítottak arra, hogy a majdani útleírás illusztrálása a hitelességet emelje.
Így a Magyarországon két alkalommal, 1831-ben és 1834-ben is megforduló, Raguza hercegeként is ismert Marmont marsall 1837-ben Párizsban négy kötetben megjelentetett útleírásának előszavában külön hangsúlyozza, hogy Bécstől Egyiptomig tartó útján egy orvos mellett egy festő is elkísérte, kinek feladata kifejezetten az illusztrációk elkészítése volt.[6]
A második eset talán még egyértelműbb. Az 1837-ben tudományos expedíciója élén Párizsból a délorosz területek feltárására induló Anatolij Demidov (Anatole Démidoff) gróf kísérői között ott találjuk Auguste Raffet-t, a kor egyik legismertebb illusztrátorát. Az ő rajzaival jelent meg az útlírás, s ezt a tényt – vélhetően reklámértéke miatt is – külön hangsúlyozzák is a címlapon.[7] (Később Raffet megjelentette az utazásról szóló önálló beszámolóját is.[8])
Talán ez a kis számú példa is elegendő annak érzékeltetésére, hogy az illusztráció iránti igény a korban szinte természetesen merült fel az utazó és az olvasóközönség részéről egyaránt.
Mindennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy az utazási irodalom „két kézzel kap” a fotográfia után annak megszületését követően. Ez történik-e? Igen! A fotográfia 1839-re tehető megszületését követően igen gyorsan az utazók társául szegődik. Mai ismereteink szerint a két tevékenység egy személy általi együttes végzésére a legkorábbi adatok az 1850-1860-as évekből származnak. Egészen biztos, hogy a technikai és szállítási nehézségek, illetve a szükséges ismeretek hiánya akadályozta a módszer gyors terjedését. A francia nemzeti könyvtár, a Bibliothèque nationale de France katalógusának adatai szerint a kifejezetten utazás közbeni fényképezésre szolgáló készülékkel kapcsolatos első francia nyelvű munka – vélhetően egy használati utasítás – 1876-ból származik.[9]
A jelentős szerzők közül elsőként az 1822-ben született Maxime du Camp-ot említik, mint utazás közben fényképezőt. Ő 1849 novemberében indul el a nála egy évvel idősebb Gustave Flaubert társaságában Núbiába (a Nílus felső völgyébe). Utazás közben fotókat is készít, melyeket az új (Franciaországban 1847 óta ismert) eljárással papírra hív elő. (A kutatás mai állása szerint nem megállapítható, mikor sajátította el az ehhez szükséges tudást.) Ennek eredménye a Le Nil ("A Nílus") címet viselő, első kiadásában 1854-ben megjelent könyv, amely tartalmazza az útleírást és a szerző által készített fotókat is.[10]
Kifejezetten fényképész szakember, utazó és útleíró volt Désiré Charnay. 1858-1861 között tett Mexikóban utazást (elméletileg világ körüli útra indult). 1860-tól jelennek meg művei.[11]
Az 1880-as évektől a fényképészet, illetve a nyomdászat technikai fejlődése lehetővé tette a fotók jó minőségű és költséghatékony papírra nyomtatását, s ennek eredményeként az újságokban és könyvekben rendszeresen és nagy mennyiségben megjelenhettek a fekete-fehér fényképek. Innentől a fénykép térhódítása töretlenül folytatódott az útleírásokban; olyannyira, hogy a 20 században – s kiváltképp annak második felében – már gyakorlatilag elképzelhetetlen volt az útleírás fényképek nélkül.
A fénykép, a fotografálás térnyerése az utazási irodalom területén természetesen több kérdést is felvet. Mindegyikük mögött ott rejlik a fő probléma: adott-e valamit a fotográfiák készítése az útleírásnak? A továbbiakban e kérdések közül néhányra igyekszünk választ találni, vagy legalábbis a válaszhoz vezető lehetséges utat megmutatni. 

Mire való a dokumentum dokumentálása?
Másképpen szólva: kell-e dokumentálni a dokumentumot? Kérdésfeltevésünk az útleírás-történet egyik alaptételéből vezethető le. Eszerint az útleírás modern kori (a 15-16. század fordulója óta tartó) története során maga is dokumentumként funkcionált, az utazás megtörténtét igazolta vele az utazó, megbízója vagy a szélesebb közvélemény előtt. A már említett 18. századi elméleti-módszertani munkák tovább erősítették ezt a dokumentum-szerepet azzal, hogy újabb feladattal ruházták fel az útleírást: immár nem csupán az utazás bizonyítéka, hanem a bejárt ország valóságának dokumentuma is lett, a legautentikusabb ismeretszerzési forrás, amely egyúttal lehetőséget nyújtott az ítéletalkotásra is.[12] 

Milyen tárgyú fotók legyenek?
Amennyiben elfogadjuk, hogy az útleírás ország- és társadalomdokumentum, akkor a benne található fényképek is forrásértékkel bírnak – ám ehhez nem kapunk az útleíráson belülről módszertani fogódzót.[13] (Vitatható az is, hogy társadalomismereti szempontból kizárólag a szociofotó jöhetne szóba.) Módszertan híján viszont felvetődik az esetlegesség, illetve az élménybeszámoló irányába történő elmozdulás kérdése is. Ez utóbbit erősíti egyébként a ma már szinte bárki által összeállítható, Instagram-profilban vagy felhőtárhelyen is megosztható digitális fényképalbum jelentésben használatos "carnet de voyage" posztmodern divatja is. (Ráadásul egy-egy összejövetel vagy előadás alkalmával a "carnet" önálló életre kell, és a képek alapján „jönnek a sztorik”, vagyis a fabula a piktúra mögé kerül, ami teljesen felborítja a szöveg és az illusztráció eredeti szereprendjét; emellett ennek a történetmesélésnek korántsem lehet olyan belső koherenciája, mint a nyomtatásban megjelent útleírásnak.)[14]
Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy az utazás döntő többségében nem szociografikus indíttatású, s az útleírás sem feltétlenül szociográfia, hanem egyszerre több és kevesebb annál. Ritka a participatív jelleg is. Természetesen ez alól kivételt képeznek az etnografikus jellegű (néprajzi, antropológiai indíttatású vagy célú) útleírások – ezek esetében közvetlen kapcsolat áll fenn a képi ábrázolás és a szöveg között; ugyanazt a célt szolgálja mindkét dokumentum, de a fotó itt – paradox módon – nem autentifikációs eszköz, hanem tudományos kutatások alapanyaga. Erre kitűnő példát szolgáltatnak a 20. század második feléből a Boglár Lajos kultúrantropológus által a brazíliai indiánokról készített fényképek.[15] 

Az útleírást illusztrálja-e a fotó?
Vagyis: betölti-e a technikailag tökéletes illusztráció szerepét? Szerepelnek-e rajta mindazon személyek, tájak, emberek, helyzetek, akikről az útleírás említést tesz? Nem feltétlenül. (Ahogy a régi illusztrációknál sem volt ez így – igaz, azok nem is tekinthették magukat technikailag tökéletes reprodukciónak.) Egyrészt óriási az utazó/szerző/narrátor/fényképész (gyakran egyazon személyről van szó!) döntési szabadsága. Ez a kérdésfeltevés szerepel egyénként Eric Fournier Paris en ruines ("Párizs romokban") című munkájában is, aki szerint a fénykép a beállítás függvénye és per definitionem alkalmatlan egy folyamat valós idejű rögzítésére; ugyanakkor szinte korlátlan manipulációt tesz lehetővé.[16] Tehát – kis túlzással gyakorlatilag az utazó azt tesz be fotónak, amit akar (de leginkább: bármelyik fotót kihagyhatja) – és akár be is csaphat bennünket.
Másrészt viszont egyes emberek – különféle okokból – egyszerűen nem engedik magukat lefényképezni, s bizonyos tájak fotózása is tilalom alá eshet. Minderre eklatáns példát szolgáltat az 1960-as évek elején a népi Kínába látogató Jules Roy. Az eredetileg dokumentumfilm forgatására érkező (és az ehhez szükséges technikai apparátussal és munkatársakkal rendelkező), a realitást visszaadó képek készítése iránt elkötelezett szerző végül oly korlátozott lehetőségekkel élhetett, hogy az egyébként terjedelmes, több, mint 400 oldalra rúgó könyv képanyagának csak kis részét készíthették saját fotósai, s ezek között is csupán három van, amelyen nem szerepel Mao Ce-tung.[17] 

Következtetések
Noha általános érvényű konklúziót kérdésfeltevéseink esetlegessége miatt sem fogalmazhatunk meg, érdemes néhány gondolat erejéig visszakanyarodni fő kérdésünkhöz. Amennyiben az útleírás modern kori történetét áttekintjük, arra a megállapításra jutunk, hogy a fotó – minden népszerűsége ellenére – nem hoz döntő változást az útleírás műfajában. Egyrészt azért, mert az illusztráció evidenciájában csupán technikai változást (könnyebbséget és egyes esetekben az illusztrációk számának növekedését) hoz. (Az útleírás igazi aranykorának angol és francia földön is a fotográfiát még nélkülöző 18. századot tartják.) Másrészt az általa implikált „fejlődés” eltörpül a közlekedési eszközök gyors fejlődése és a társadalmi-gazdasági környezet gyökeres átalakulása (például a fizetett szabadság általánossá válása vagy a munkaidő rövidülése és a középrétegek felemelkedése) által okozott változások mellett. Ezek ugyanis a tömegturizmus kialakulásnak és globalizálódásának igazi eredői. E folyamat viszont természetszerűleg vezet el nem csak az utazás, hanem a kép banalizálódásához is. Nem csupán az egyes – többé vagy kevésbé egzotikus – desztinációk lesznek „túl könnyen elérhetők”, hanem maga az utazási (és fotózási) élmény is.  Mindez maga után vonja a hagyományos utazás és az ismeretlent láttató – tradicionálisan könyv formátumban megjelenő – útleírás „halálát” is. Ugyanakkor – a nagyon is népszerű  és általában bőségesen illusztrált útiblogok mellett –a carnet de voyage alakjában az elbeszélés új formát kaphat – ám azt, hogy ezt útleírásnak tekinthetjük-e, ma még nem tudjuk egyértelműen kijelenteni.

Megjelent: 2019-09-18 18:00:00

Szász Géza (Szentes, 1967), romanista, művelődéstörténész, a Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszékének docense. Weboldal: http://fr.u-szeged.hu/munkatarsak/

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.