Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Acta Romanica – Szász Géza: Louis Bonaparte Szegeden – Chronica 14.

 

Szerk.: Kövér Lajos

Szegedi Tudományegyetem 2017. 155 o.

  

Nagyobb kockázat nélkül kijelenthető, hogy Louis Napoléon Bonaparte, a későbbi III. Napóleon tevékenysége, illetve a nevével fémjelzett Második Császárság kora a francia történelem azon jelenségei közé tartozik, melyek – finoman szólva – nem állnak a magyar történettudományi műhelyek érdeklődésének homlokterében. Mindezt természetesen megértéssel kell fogadnunk. A szinte evidenciaként emlegetett eseménysorok vagy kultúraformáló jelenségek (például Párizs átalakítása) nyilvánvaló európai hatása (néhol némi magyar ízzel is fűszerezve) ellenére alapvetően francia nemzeti történelmi kérdésről lévén szó, nem feltétlenül magyar történészeknek kell tehát az alapvető megállapításokat megtenniük, még ha az árnyalt megközelítés kötelezettsége itt is érvényes. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy talán egy kor vagy rendszer sem szenvedett el olyan hosszú ideig kitartó sematikus értékelést, mint ami a Második Császárság osztályrészérül jutott a magát marxistának valló történetírásban az 1980-as évek végéig. Az 1848-as népek tavaszából születő, „majdnem” szocialista Második Köztársaság (1848-1852) lerombolója csakis rossz ember, rossz politikus, a történelem kerekét visszafelé forgató szereplő lehetett, akinek minden tette népellenes volt. Ezt a sematizmust váltotta fel – legalábbis itthon – az eufemizmussal visszafogott érdeklődésnek nevezhető közöny.

Elmondható tehát, hogy ideje volt egy kicsit „leporolni” nézeteinket, közvetlenül szembesülni a korra vonatkozó történeti kutatás és vélemények nagyfokú diverzitásával, illetve a legújabb eredményekkel. Erre tett üdvözlendő kísérletet a Szegedi Tudományegyetem Történeti Intézete. Első lépésként többségében francia és magyar történészek részvételével 2008-ban került megrendezésre egy III. Napóleonnak és a Második Császárságnak szentelt tudományos tanácskozás, s végeredményben ebből nőtt ki az a francia nyelvű tanulmánykötet, amely immár jóval szélesebb perspektívában vizsgálja a korszak politikájának hozadékát, s amely 2017-ben jelent meg a Chronica című periodika 14. köteteként, Kövér Lajos szerkesztésében.

A tanulmányok ismeretében előrebocsáthatjuk, hogy nem az állásfoglalás, a nagy igazságok kimondása volt a cél. Ez tulajdonképpen értelmetlen is lenne, s nem csupán a történészi szakma etikai normái miatt, hanem azért is, mert III. Napóleon személye és politikája még a mai francia tudományosság számára is minimum megosztó, s a vele szembeni álláspont a kultusztól a nyilvánvaló eredmények elfogadásán keresztül a részleges vagy éppen teljes elutasításig terjed. Igen szerencsésen egy szerző sem kívánta újraértelmezni az általa kutatott kérdést, hanem „iparosként” olyan nüanszokat villantott fel, melyek az olvasót késztetik elgondolkodásra. Izgalmasnak ígérkezett tehát a feladat, hogy francia-magyar dialógus keretében értsük és értelmezzük egymás gondolatait és eredményeit.

A tizenkét – hat francia, illetve hat magyar szerző által jegyzett – tanulmányt felvonultató kötet szándékoltan kerüli a kronologikus szervezőelvet; inkább egy olyan tematikai ívet igyekszik felvázolni, melynek révén az olvasó bepillantást nyer a gazdasági, politikai, társadalmi vagy katonai élet eddig kevéssé ismert aspektusaiba, netán új szempontokkal gazdagszik. Mindamellett megállapítható, hogy az első három tanulmány általános konklúziókkal szolgálhat a kor és III. Napóleon értékelését illetően; ezt követi két, az algériai kérdésnek szentelt dolgozat, majd – szinte megkerülhetetlen módon – három szerző III. Napóleon külpolitikájának egyes elemeit veszi górcső alá, míg a záróblokk szövegei a Második Császárság látványos gazdasági, technikai és hadászati fejlődésének egy-egy fontos kérdését tanulmányozzák.

Az III. Napóleon személyével, illetve a Második Császárság korával kapcsolatos vitákat – továbbá a kötet sine ira et studio megközelítését – jól szemlélteti Jacques-Guy Petit angers-i történészprofesszor nyitótanulmánya (La répression et les bagnes du Second Empire: les limites de la modernité). A III. Napóleon személyével és a Második Császárság rendszerével kapcsolatos újabb keletű, egymásnak néha szögesen ellentmondó nézetek áttekintését követően a jogfosztottság-jogelszenvedés és a társadalmi önszabályozó folyamatok szakértője nem a személyekre, hanem a rendszer működési mechanizmusaira koncentrál a kényszermunka korabeli alkalmazását elemezve, jogszabályi rendelkezések és bírósági statisztikák alapján. Egyik fontos következtetése az, hogy noha a rendszer a repressziót jogszabályok által szentesített módon, a saját maga által teremtett és cizellált törvényességre gondosan ügyelve hajtotta végre, a börtönbüntetést vagy egyéb szabadságvesztést elszenvedők száma és aránya Franciaország egész 19. századi történetét tekintve ekkor a legmagasabb (miközben példátlanul magas a bebörtönzött gyermekkorúak aránya is), s ez nem csupán a „kemény diktatúra” éveire, vagyis az 1850-es évtizedre, hanem a teljes korszakra érvényes. Csak az 1851. decemberi államcsíny („Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája”) idején politikai okokból bebörtönzött – többségében republikánus – személyek száma huszonhétezerre rúg, s egyharmaduk kényszermunkára ítéltetik. (A halálbüntetést – időlegesen – még a Második Köztársaság törölte el.) Félreértés ne essék: a rendszer újítása nem feltétlenül a büntetések módozataiban (a kényszermunka az Ancien Régime óta ismert és alkalmazott büntetésfajta), hanem alkalmazásuk kiterjedtségében, „szakosodásában” (pl. kényszermunkára a korábbiaktól eltérően elsősorban politikai okokból elítéltek kerülnek), illetve földrajzi kiterjedtségében érhető tetten. A Második Császárság az első francia rezsim, amely él a kiépülőben lévő gyarmatbirodalom által nyújtott lehetőségekkel, s Algériában, a dél-amerikai Francia-Guyanában, illetve Óceániában Új-Kaledónián létesít munkatáborokat, így fizikailag is távol tartva az anyaországtól a veszélyes egyedeket. A helyszínek közül Francia-Guyana hírhedt „zöld pokla” volt a legpusztítóbb. Az elítéltek igen magas, 40% körüli halálozási aránya, az ellátási nehézségek miatt a deportálás gyakorlatilag felért a halálbüntetéssel, így a hatvanas évektől még a kormány is a táborok fokozatosan felszámolására kényszerült, s a paradicsomi körülményekkel azért nem kecsegtető Új-Kaledóniába helyezte át azokat. Még mielőtt a monarchikus és republikánus jogrendszerek közötti különbségtétel csapdájába tévednénk, a szerző figyelmeztet: a III. Napóleon rendszere által masszívan alkalmazott kényszermunkát az 1870-től létező Harmadik Köztársaság is előszeretettel használta büntetésül (immár nem politikai célokra, de például Francia-Guyanában 1887-ben újraindítva) egészen a munkatáborok 1938-ban bekövetkező felszámolásáig.

Mindezek után jogosan vetődhet fel bennünk a kérdés: miért kellett ilyen aránytalanul kemény, a vele szemben megfogalmazott kritikák jogosságát maximálisan alátámasztó eszközökhöz nyúlnia a Második Császárság rendszerének? Egyszerűen arról lenne szó, hogy a szerves, nem állami eszközökkel fenntartott belső legitimációt nélkülöző rezsim így kívánta politikai ellenzékét távol tartani, s a szó szoros értelmében vett fizikai megsemmisülés veszélyével fenyegetni? Noha ez az autokrata vezetőket a 20-21. században is megkísértő lehetőség nyilvánvalóan komoly szerepet játszott, a szerző utalásai alapján más társadalompolitikai intenciókat is számításba kell vennünk. Ilyen mindenekelőtt a purifikációs vágy, vagyis az, hogy rendpárti többség esetén szinte „természetes” igényként fogalmazódik meg – a tényleges kiváltó okok felszámolása helyett – a társadalomra veszélyesnek ítélt egyedeknek a többséget nem zavaró abszolút (gyarmatok) vagy relatív (börtönök) távolságban való elhelyezése. (Ez magyarázza azt is, hogy a munkatáborokban a politikai elítéltek mellett miért éppen rablógyilkosok, s más főbenjáró bűnöket elkövetők voltak.) Az ifjúságában baloldali felforgató nézeteiről elhíresült Louis Bonaparte pedig – és ez már a Második Köztársaság korától érvényes tétel – a rendpártiak támogatásának köszönhette hatalma biztonságát. Ugyanakkor van korspecifikus tényező is: a gyarmati rabszolgaság 1848-ban történt végleges felszámolását követően a szinte elképzelhetetlenül nehéz körülmények (trópusi hegyvidék, mocsarak, sivatag) között csak kényszermunkával lehetett pótolni a kiesett munkaerőt, hiszen önszántából nyilvánvalóan senki sem akart sárgalázban, maláriában, vérhasban vagy kígyóharapástól meghalni.

Szintén általános – és recenziónk címválasztását is jelentős mértékben befolyásoló – kérdést, III. Napóleon szerepének Marx tükrében történő megítélését boncolgatja dolgozatában Hahner Péter (Napoléon III dans le miroir déformant de Marx). A Pécsi Tudományegyetem kutatója éppen a bevezetőnkben is említett sematikus ábrázolás és megítélés nyomába ered, Karl Marx Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című munkájának elemzésével. A kérdéses művet az események sodrában született kortárs pamfletként, tulajdonképpen politikai reflektálásként értelmezi, amely igazából „elszenvedte” azt a sorsot, hogy kvázi az egész rendszer történetének alapvetésévé tették. Noha a műfaji-módszertani kérdések területén vitatkozni is lehet a tanulmány egyes tételeivel, az egyértelmű, hogy a marxi megállapítások (és itt most mindegy, hogy egyetértünk velük vagy sem) későbbi korokra vetítése nyilvánvaló hiba volt a nem csupán párttörténészek részéről. Hahner Péter egyik kijózanító megállapítása éppen az a finom utalás, hogy az 1852-es év elején született munka egyszerűen nem szólhatott az új rezsimről, hiszen az akkor még nem is létezett, és előre nem lehet történelmet írni, még a „történelem nagy mozgatórugóinak” feltételezett ismeretében sem. (A korábbi francia történelemről nyújtott klisék pedig szintén minősítik.) Másrészt, stiláris és filológiai elemzések révén eljuthatunk oda, hogy a művet annak tekintsük, ami: egy elkötelezett publicista röpiratának, aminek történeti jellege – meglátásunk szerint – nem a brumaire tizennyolcadikáján lezajlott események korszakzáró („múltlezáró”) karakteréből fakad (ahogy azt – igaz, más szempontú megközelítésében – Kelemen János értelmezte),[1] hanem önmagából. Vagyis egy kortárs véleményt közvetítő forrásként kell kezelnünk, amely – kellő kritikai apparátus alkalmazásával, más szövegekkel ütköztetve – felvilágosítást nyújthat a 19. századi francia és európai eszmetörténet sokszínűségéről.

A fentiek miatt egyetértünk Hahner Péter azon következtetésével, hogy Marx művéért alaptalanul kapta meg a történetírói minősítést, hiszen elemi szabályokat sem tartott be. Ugyanakkor a recenzensnek van némi hiányérzete amiatt, hogy a szövegből kikövetkeztethetően is hihetetlenül széles szakirodalmi tájékozottsággal és erős filológiai vénával bíró, az új- és legújabbkori francia történelem minden kérdésében otthonosan mozgó szerző eléggé szűkre fogja hivatkozásait, pedig a nála felkészületlenebb olvasó szívesen tájékozódna a tanácsait követve.

Szintén általános és III. Napóleon személyének, illetve rendszerének reprezentációját alapvetően befolyásoló témát elemez Majoros István, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem professzora, amikor a császár és külpolitikája európai megítélését és szerepét (a kettő külön kérdés!) veszi górcső alá (Coupable ou victime? Quelques remarques sur la politique étrangère de Napoléon III). Marx kapcsán Hahner Péter elmondhatta, hogy III. Napóleon képét tulajdonképpen egy „előrevetítés” torzította negatív irányban; a külpolitika kapcsán viszont leszögezhetjük, hogy a Második Császárság történetének legismertebb eseménye, a poroszokkal szembeni elbukás nagyon komolyan visszahatott az addigi fejlemények megítélésére. Érdemes tehát Majoros Imrével arra vállalkozni, hogy szigorúan kortárs kontextusban mérjük fel: bűnös vagy áldozat volt-e III. Napóleon és országa, a korabeli Európa „fenegyereke”? Talán egyik sem, talán mindkettő. Egy dolog biztos: kényszerpályán mozgó és belső ellentmondásoktól terhes volt Franciaország újsütetű aktív külpolitikája, amely egyszerre akart békét és az ország számára területileg is előnyös változásokat. A kor hatalmai számára feloldhatatlan paradoxont jelentett egy erős – vagy éppen hegemón – Franciaország létezése egy stabil és kiegyensúlyozott Európában. Ugyanakkor – a bécsi kongresszus óta eltelt időszak „állóvize” után – a francia nemzet körében erős volt a vágy egy cselekvőbb külpolitika megvalósítására, mely a helyzetet jól elemző, a folyamatokat kézben tartó államférfit kívánt meg, s III. Napóleon vállalkozott is erre a feladatra. Mielőtt hibásnak tartanánk, vagy éppen szerecsenmosdatást végeznénk, érdemes figyelni a korra jellemző beidegződésekre (pl. a napóleoni mítosz igencsak eltérő franciaországi és európai megítélését illetően), valamint egy egyszerű tényre: noha Franciaország a kortársak számára is dinamikus hatalomnak tűnt, az 1850-es ével látványos gazdasági fellendülése ellenére sem álltak rendelkezésére azok az erőforrások, amelyek az aktivitás tartós fennmaradását biztosíthatták volna. Az 1860-as évek pedig már a stagnálás, illetve az egyre nyilvánvalóbb recesszió időszakát jelentik. III. Napóleon kényelmetlen helyzetbe került, melyből csak előre menekülhetett; ám a vele szembeni bizalom általános hiánya miatt kezdeményezései elhaltak vagy csupán félsikerrel zárultak. Talán leginkább egy fogolyhoz hasonlítható, aki a belső (néha személyes ambícióiból is fakadó) elvárások és a külső, elhibázott értékelés béklyóiban vergődik. A francia veszélytől való félelem egy olyan országgal szemben fogalmazódott meg, amely – elsősorban belső okok miatt – nem jelenthetett tartós fenyegetést.

Csak látszólag evezünk nyugodtabb vizekre a következő blokk két tanulmányával, melyek középpontjában Algéria található. Az az Algéria, melynek fokozatos alávetése 1830 óta szinte rendszerfüggetlen módon folyt, s amelynek létezése idővel a francia nemzettudat részévé vált. Ebben az alávetésben a Második Császárság időszaka döntő változást hoz: a betelepülő európaiak száma több, mint kétszeresére nő, s megvalósul a meghódított területek integrálása a francia közigazgatási rendszerbe, egyelőre még katonai kormányzat révén.

A magyar olvasók számára mindeddig jószerivel ismeretlen kutatási eredményeket összefoglaló J. Nagy László, a Mediterráneum, az arab világ és főként Algéria történetének elismert szegedi kutatója a mediterrán távlatokban is gondolkodó III. Napóleon számára hatalomra kerülésekor nem feltétlenül kulcsfontosságú algériai kérdés tárgyalását egy korabeli arabbarát „mellékszereplő”, a muszlim hitre áttérő (de kereszténységét is megtartó) Thomas Urbain személyes életútjának bemutatásán keresztül valósítja meg (Thomas Ismayl Urbain: un prophète arabophile du XIXe siècle). Igazi csemege ez a kultúrák közti párbeszéd vagy konfliktusok iránt érdeklődők, illetve a „történelem alulnézetből” kedvelői számára. A kérdéses személy ugyanis nem nagy hatalmú politikus vagy hadvezér, hanem egy törvénytelen gyermekként született, de később tehetsége révén nívós tanulmányokat folytató újságíró, aki arabtudása miatt III. Napóleon 1865-ös második algériai utazása alatt a császár tolmácsa, s ebből fakadóan bizalmas munkatársa lesz. Az ifjúkorában szintén a saint-simoni elvek bűvkörében élő uralkodó mintegy saját gondolatait látja viszont Urbain írásaiban. Urbain azonban sosem lesz a francia Algéria-politika alakítója. Megmarad prófétának, kinek műveiben megfogalmazott jóslatait (Francia-Algéria bukásáról) és javaslatait (arab-francia kiegyezés szükségessége, az asszimiláció és a gyarmati erőszak elvetése) nem fogadják meg, s végül magányosan és reményvesztetten – de nem elfeledve – hal meg.

Ahogy jeleztük, Algéria szolgáltatja Daniel Nordman, a CNRS, a francia állami tudományos kutatóközpont emeritus kutatásvezetője tanulmányához is a témát (Science et colonisation: quelques naturalistes en Algérie sous le Second Empire). De hogyan is? Kérdésfeltevésünk nem a véletlen műve: a kiváló francia történész két olyan területet kapcsol össze dolgozatában, melyek ma már a köznapi ember számára szinte teljes ellentmondást jelentenek: Algéria katonai-közigazgatási kolonializációját és a terület természettudományos feltárását. Ennek alapanyagát az 1839-1842 között, még a Júliusi Monarchia idején végzett feltáró munka, majd az eredmények két és fél évtizedet (1844-1867) igénybe vevő publikálása adja. Jóllehet az eredeti szándék egy természet- és társadalomrajzot tartalmazó kézikönyv elkészítése volt, a végeredmény egy kifejezetten természettudományos (növény- és állattan, geológia) túlsúlyú munka lett. Hol találkozik akkor a gyarmatosítás és a tudomány? Nordman felvilágosítása szerint a tudósok a frissen meghódított tájakon a gyarmati hadsereg által biztosított kíséret védelmét élvezték, útjuk szorosan követte a francia területfoglalás ritmusát, s még az egyes kötetek kiadásának ütemezését is a hadügyminisztérium állapította meg. A némileg a recenzens által is ismert kérdés értelmezésekor érdemes megemlítenünk, hogy ezzel a Második Császárság tulajdonképpen egy korábbi szokást elevenített fel. Gondoljunk csak a Bonaparte Napóleont a 18. század végén Egyiptomba elkísérő „tudóshadra”, illetve az ebből születő monumentális vállalkozásra, Egyiptom 23 kötetes leírására (Description de l’Égypte)! (Később ez valósul meg például Ausztria esetében is.) A korszakon messze túlmutató jelenség egyik fázisának tanúi vagyunk tehát.[2]

            A Második Császárság külpolitikájának egyes konkrét – és ellentmondásos – területeit tárgyaló tanulmánycsoport első darabjában Jean-Pierre Pantalacci, a párizsi Sorbonne oktatója a számtalan problémát hordozó „római kérdés”, vagyis a Második Köztársaság és a Második Császárság, illetve a Szentszék közti viszony fordulatokban és konfliktusokban gazdag történetét elemzi (Les relations entre Napoléon III et le pape Pie IX: les palinodies et les ambiguïtés d’une diplomatie à la dimension européenne). Ennek kapcsán előrebocsátjuk, hogy az 1849 áprilisában a pápai állam védelmére Oudinot tábornok vezetésével Rómába küldött francia expedíciós hadtest bevetése miatt az akkor már köztársasági elnök Louis Bonaparte másfél évszázadon keresztül a köztársaság eszméjét a klerikális reakció kedvéért eláruló politikus kevéssé dicsőséges státuszába került a republikánus-antiklerikális irányzat híveinek szemében. (Ez volt talán az első olyan konkrét külpolitikai döntés, amely tüntetésekhez vezetett Párizsban.) A kérdés – természetesen – sokkal összetettebb annál, mintsem hogy elintézzük egy egyszerű „a trón és az oltár szövetsége”-típusú megjegyzéssel: az egyébként hatalomra kerülésükkor egyaránt liberálisnak tartott két vezető, Louis Bonaparte, illetve IX. Piusz pápa fokozatosan represszív belső politikát épített ki, s miközben igyekeztek egymást befolyásolni (elsősorban Napóleon a pápát), viszonyuk a kellemetlentől a nyílt szembenállásig, illetve a lehetetlen kompromisszum kialakítására tett kísérletekig minden lehetséges fázist megélt. Csapdahelyzet volt ez a javából: a hatalmát a konzervatív-katolikus erőkre alapozó III. Napóleonnak kíméletesen kellett bánnia a pápával, ám a császár egyik nagy külpolitikai célja, a Franciaország számára is területi nyereséggel kecsegtető olasz egység feloldhatatlan ellentéthez vezet a világi hatalmára is féltékenyen vigyázó pápával, s 1859-ben III. Napóleonnak utcai zavargásoktól is tartania kellett. Ezzel a „római kérdés” tulajdonképpen a Második Császárság, illetve személyesen III. Napóleon külpolitikájának állatorvosi lova lett, hiszen ott feszült benne a belső bizonytalanság és a kontinens jövőjét formáló ambíciók már Majoros István által is érzékeltetett ellentmondása. Ezt az ellentmondást a Második Császárság képtelen volt feloldani, s a római kérdést csak a rezsim 1870-ben bekövetkezett bukása zárta le.

            A magyar olvasó számára talán leginkább érdeklődésre számot tartó témát, a Kossuth Lajos és III. Napóleon között az olasz egység csatolt részeként megjelenő magyar kérdésben folytatott egyeztetéseket elemzi Kövér Lajos (Kossuth et Napoléon III). Az elsősorban Kossuth visszaemlékezéseit felhasználó, azokat francia nyelven tanulmányához csatoló szerző tartózkodik III. Napóleon minősítésétől. Egyrészt ez nem kutatói feladat, másrészt nincs sok értelme egy idegen hatalom vezetőjét a magyar nemzeti érdekek szem előtt tartására kötelezni, főleg utólagosan. A kontextus, vagyis a magyar emigráció 1850-es években végzett tevékenysége és az itáliai helyzet bemutatása után maga Kossuth kapja meg a szót. A magyar politikusnak 1880-ban francia nyelven a párizsi Plon kiadónál megjelent visszaemlékezéseiből kiderül, hogy valóban az 1859-es itáliai hadjárat előkészítésének és megvalósulásának kulcspillanataiban folytatott fontos megbeszéléseket a franciák császárával, s noha ő maga még a saját republikánus meggyőződését is hajlandó lett volna félretenni a magyar nemzeti ügy támogatásáért cserébe, és közbenjárt Anglia semlegességének érdekében, azzal is tisztában volt, hogy III. Napóleon javaslatait kellő óvatossággal és bizalmatlansággal kell fogadni. Feltételei egyértelműek voltak: felkelésre csak akkor ad utasítást, ha a francia sereg az ország területére lépésre feljogosító paranccsal a magyar határra érkezik. Ellenkező esetben csak politikai támogatást tud nyújtani. Ezt meg is tette, az események lefolyása pedig – ahogy ezt Kövér Lajos is megállapítja – őt igazolta.

            Az utolsó, önálló tanulmányban tárgyalt külpolitikai kérdésnek is vannak komoly magyar vonatkozásai. Egyrészt III. Napóleon 1864-ben azt a Habsburg Miksát koronáztatta mexikói császárrá, kinek dinasztiája nem éppen konfliktusmentes viszonyban állt a magyarokkal, másrészt Miksa expedíciós seregében, illetve Juarez fegyveres támogatói között is voltak magyar származásúak. Mégsem ez a szegedi amerikanista Kökény Andrea tanulmányának témája, hanem a mexikói konfliktus elemzése amerikai nézőpontból, a korabeli fejlemények (a két polgárháború párhuzamos lefolyása), illetve későbbi amerikai vélemények (jelesül a New York Times egy 1916-os cikke) ismertetése (L’expédition méxicaine de Napoléon III et les États-Unis). Kiderül, hogy III. Napóleon mexikói beavatkozása nem feltétlenül „eszement ötlet” vagy „hiábavaló kaland” volt, hanem szorosan kötődött az amerikai polgárháború fejleményeihez, illetve a francia gazdasági és pénzügyi érdekekhez. A korabeli Franciaországban mintegy 700000 ember megélhetése (illetve a textilipar jelentős részének profitja) függött a déli államok gyapotjától. Érthető tehát, hogy III. Napóleon kormánya aggodalommal követte az amerikai polgárháború fejleményeit, s a helyzetet tovább súlyosbította, hogy Mexikóban Juarez elnök 1861-ben az európai államokkal szemben fennálló adósság visszafizetésére moratóriumot jelentett be, ami nem csupán Franciaország, hanem Anglia és Spanyolország részéről is válaszlépések megfontolását vonta maga után. Ugyanakkor egyedül az amerikai polgárháború miatt előálló „impériumhiányt” a saját befolyásának növelésére kihasználni kívánó francia császár döntött a beavatkozás mellett. A történet folytatását ismerjük: Miksa császársága tragikus véget ért, a „mexikói kaland” pedig a Második Császárság történetének szégyenfoltjává vált. Ennek tudatában érdekes számunkra a New York Times-nak az eseményekre fél évszázad távolából reflektáló cikke, amely az 1865-től újjáéledő amerikai diplomácia nyomásgyakorló képességére, egyes esetekben a diplomaták egyéni kiválóságára helyezi a hangsúlyt, s csak en passant említi meg azt a tényt, ami Kökény Andrea szerint is a francia csapatok kivonásának fő előmozdítója lett: a háborúból győztesen kikerülő Washington komoly csapatösszevonásokat hajtott végre a mexikói határon, ami a közvetlen katonai intervenció veszélyével (tulajdonképpen egy francia-amerikai háború eshetőségével) fenyegetett.

            A kötet utolsó tematikai egységét felvezető tanulmányában a szerkesztési munkálatok közben fájdalmasan korán elhunyt Papp Imre debreceni történész a Második Császárság korának oly sokat emlegetett látványos gazdasági fejlődésébe enged bepillantást (Conjoncture agraire à l’époque de Napoléon III). (A szöveg Marosvári Mária míves francia fordításának köszönhetően tudott megjelenni.) Noha általában nehézipari expanzióról szokás beszélni (Émile Zola is a bányászok életét ragadta meg a Germinalban), a változás strukturális jellege, illetve a mezőgazdaság átalakulása miatt érdemes egy kicsit a számok mögé nézni. Franciaországban is megfigyelhető a talán még az Amerikai Egyesült Államokban hasonlóan rövid időn belül végbemenő „forradalom”: a már a Júliusi Monarchia idején meginduló technikai-technológiai megújulás eredményeképp a mezőgazdaság lendületbe jön, ami megteremti annak lehetőségét, hogy az ország gazdasági életében az ipari és szolgáltató szektor alig két évtized alatt túlsúlyba kerüljön. Ez a „természetes paradoxon” egy felemás agrárszféra közreműködésével valósul meg: miközben a vizsgált korszakban csaknem egynegyedével nő a mezőgazdasági termelés, a családi gazdálkodáson alapuló birtokszerkezet – igaz, csak nominális – dominanciája megmarad. (A termelőegységek 76%-a 10 hektár alatti, ám ezek az összes termőterület egynegyedét teszik csak ki). Az eredmények javulásában – aminek egyik fő oka a termőterület növekedése – döntő szerepet játszott Louis Bonaparte, azaz III. Napóleon, aki köztársasági elnökként és uralkodóként is aktívan támogatta a mocsarak lecsapolását, a még megmaradt szűzföldek feltörését vagy az erdőtelepítést, noha „hivatalos” agrárpolitikával nem rendelkezett. Az agrárkonjunktúra és az egységes belső piac, illetve a termények szállítását gyorsabbá és olcsóbbá tevő vasúthálózat kiépülése megváltoztatja a termelés célját, és új kultúrák elterjedésével jár. Mindamellett Franciaország még sokáig mezőgazdasági behozatalra szorul, s terméshozamai a többi nyugati ország mögött maradnak. Mindez azt is mutatja, hogy a francia agrárfejlődés sikersztorija inkább relatív, mint abszolút, és még csaknem egy évszázadra lesz szükség az igazi modern mezőgazdaság megszületéséhez.

            Társadalom- és gazdaságtörténeti kapcsolódásokat is érint Philippe Roy-nak a császári haditengerészettel foglalkozó tanulmánya (La marine impériale). A téma ebből fakadóan csak részben hadtörténeti: jóllehet III. Napóleon számára a „világhatalmi” pozíció eléréséhez kiemelt területnek számított a flottafejlesztés, ennek – a haditechnikai fejlődés mellett – más területen is érezhető hatása volt. Gondoljunk csak arra, hogy másfél évtized alatt mintegy 300 új hadihajó épült, ami a hajó- és hadiipar kétségtelen fellendülését hozta magával. S ezeken a hajókon többségükben már nem a régi rendszer alapján összeválogatott, vitatható hozzáállású „tengeri emberek” szolgáltak, hanem a hajó – mintegy az ipari szféra leképezéseként – szakosított személyzettel működő valóságos üzemmé vált, ahol az élet- és munkakörülmények érzékelhető javulása, a mind magasabb szakképzettséget igénylő feladatok miatt egyre nagyobb presztízst jelentett a szolgálat. Mindemellett a békeidőben is 30000 embert foglalkoztató haditengerészet is a francia hadsereg meghatározó részévé vált. Nemzetközi összehasonlításban még szembetűnőbb a változás: a fejlesztések eredményeként a korszak végén a francia hadiflotta világviszonylatban a második legnagyobbnak számított, s csak a britek előzték meg. Ezért azonban Franciaország óriási árat fizetett: másfél évtized alatt kolosszális összeget, mintegy 3,6 milliárd frankot költöttek hajók építésére. (Csak viszonyításképpen jelezzük, hogy a korszak vége felé a legstabilabb forrást jelentő közvetett adókból származó teljes állami bevétel éves szinten 1,2 milliárd frank körül mozgott.[3]) Így – noha a katonai potenciál fejlesztése III. Napóleon „szívügye” volt – nyilvánvalóvá válik, hogy más területektől kellett pénzt elvonni.

            A nyilvánvaló prioritásként kezelt flotta mellett háttérbe szorult a Második Császárság idején az ország belső, erődökből álló védelmi rendszere. Ennek oka – ahogy azt Henri Ortholan is megfogalmazza az erődítményekkel foglalkozó dolgozata (Les défis de la fortification sous Napoléon III) bevezetőjében – az, hogy a hadicselekményeket jócskán az ország határain kívül (nem egyszer más földrészen) megvalósítani tervező aktív külpolitika értelemszerűen nem honvédelemre koncentrál. Mindemellett – a növekvő és 1866-tól már egyértelmű porosz fenyegetés árnyékában – a kérdés fontosságának felismeréséhez már kedvezőtlen pénzügyi-gazdasági körülmények között eljutó Második Császárságnak több új kihívásnak is meg kellett felelnie ezen a területen. Ezek közül az első és legfontosabb a haditechnika – elsősorban a tüzérség – fejlődése, melyet leginkább a huzagolt csövű, s ezzel nagyobb hatótávolságú és találati pontosságú ágyúk, valamint a robbanólövedékek (gránátok) megjelenése és elterjedése fémjelzett. Az 1859-es itáliai hadjárat tapasztalatai arra is rámutattak, hogy a hagyományos, bástyás-várfalas erődrendszerek fölött eljárt az idő. Márpedig Franciaország határait és a belső területeket döntően ilyen, sokszor még Vauban által a 17. század végén épített vagy tervezett erődök voltak hivatva védeni. Az ugyanezen hadjárat során megszerzett déli területek védelmét pedig – többségében nemzetközi jogi okok miatt – csak részben lehetett megoldani, így a fenyegetettnek tekintett északi-északkeleti részeken kellett komoly munkálatokat végezni. A tervek el is készültek, de a munkálatok – pénz híján – csak lassan haladtak. Így történhetett meg az, hogy az Elzász-Lotharingiába tervezett, a porosz-francia háború idején még legjobb esetben is félkész erődöket (a tervezett kilencből csak négy épült meg, s azok is inkább átmenetet képeztek a régi és az új koncepció között) éppen azok fejezték be, akik ellen szolgáltak volna: a németek, akik sokszor szinte lendületből, rövid ostrom után vették be az elavult vagy éppen átépítés alatt álló erődítményeket. Kivételt csak azok a jó földrajzi pozícióval bíró, modernizált (kazamata-rendszerű, többszörös védvonallal rendelkező, az ellenséges tüzérség számára kevés felszíni támadási felületet kínáló) erődök jelentettek, ahol a parancsnokok is képesek voltak szembenézni az új típusú ostrom (és az ebből fakadó várvédelem) követelményeivel. Bitche és Belfort például nem is került német kézre. Nem eldönthető természetesen, hogy mi lett volna, ha a mozgásban lévő ellenség lendületét a várvédelem taktikájával sikerült volna az elértnél jelentősebb mértékben lelassítani és az erőket megosztani – az viszont biztos, hogy erre a fent említett okok miatt nem került sor, még ha Franciaország vereségét ennél összetettebb okok magyarázzák is.

            Kimondva-kimondatlanul ehhez a konklúzióhoz csatlakozik a kötet zárófejezete is (Les chemins de fer et les gares parisiennes sous Napoléon III). Ebben Jean Bérenger párizsi professzor, hadtörténész, Közép-Európa történetének szakértője arra vállalkozik, hogy feltárja a párizsi pályaudvarok történetét, illetve a franciaországi közlekedésben játszott szerepüket a 19. században. Talán nem szükséges további kommentár a téma fontosságát illetően, ha felidézzük 1870 nyarának a francia köztudatot máig befolyásoló párizsi képét: a poroszok elleni háborúra mozgósított francia erőknek az átgondolatlanul kialakított, jól használható keresztirányú fővonalakat és kapcsolódási pontokat – III. Napóleon ezekre vonatkozó kezdeményezései ellenére is – nélkülöző francia vasúthálózat miatt néha napokon-heteken át kellett vonatozniuk, míg elértek a célkörletbe, s ennek az utazásnak elkerülhetetlen részét képezte a párizsi „átszállás”, melynek során – a hálózatba jól integrált, nagy áteresztőképességű körvasút híján – sokszor gyalog kellett a fővároson keresztülmenetelni, s egyúttal szembenézni a pályaudvarokon uralkodó káosszal, a tétlen várakozásból fakadó, több esetben italozással enyhített unalommal.[4] Pályaudvarból pedig jócskán akadt: Bérenger professzor nyolc darab, Párizs különböző kerületeiben található fejállomás történetét tudja vázolni a korszakból. Létezésük és a különös helyzet oka egyszerre politikai és gazdasági természetű: a forráshiányos francia állam már az 1830-as évektől magánkezdeményezésekre bízta a vasútfejlesztést, s az uralkodása kezdetétől „vasútpárti”, a hálózat nagyarányú fejlesztését vizionáló, annak az ország fejlődésében játszott szerepével teljes mértékben tisztában lévő III. Napóleon sem közvetlen állami beruházás, hanem koncessziók kiadása révén kívánta megvalósítani elképzeléseit. Az eredmény: a 99 évre szóló, egyes vonalakat érintő koncessziókat egymással versengő, változó tőkeerejű befektetők vagy csoportok nyerték el, akik párizsi pályaudvaraikat idővel saját nagyságuk jelképeként – mai szóval presztízsberuházásként – kezelték. Ehhez társult egy, még szintén 1848 előtt hozott parlamenti döntés, mely egy központi pályaudvar helyett – a kerületek közti „esélyegyenlőség” nevében – a szórt rendszer híveinek győzelmét hozta.

            Ami az egyes pályaudvarok fejlődéstörténetét illeti, általánosságban elmondható, hogy fennállásuk első éveiben mind építészeti, mind közlekedésszervezési szempontból elhanyagolták őket: a jelentősen alulbecsült (!) utasforgalom fogadására felhúzott, sokszor deszkákból álló vagy barakkszerű épületeket, a néhány meglévő sínpárt csak a nyilvánvaló és már problémákat okozó elégtelenség miatt bővítették vagy építették újra, s így bizony évtizedekbe telt, mire a párizsi pályaudvarok a haussmanni városkép meghatározó részévé váltak. A legdicsőbb sors talán az eredetileg a strasbourgi vonal fejállomásaként működő későbbi Gare de l’Est-nek, illetve a nyugati országrészt kiszolgáló Gare Saint-Lazare-nak jutott: előbbi indóházát még 1850-ben maga Louis Bonaparte avatta fel, s a folyamatosan bővülő, a Második Császárság idején felhúzott épületeket máig megőrző pályaudvar még az egyébként nem elhanyagolható tényleges forgalmi súlyán túlmutató szerepet kapva, szinte „Párizs kapujává” vált, míg utóbbi 1867-ben a maga évi 25 milliós utasával egész Európa legnagyobb forgalmú pályaudvarának számított.

A tanulmányok egybevetése után értelemszerűen fogalmazódik meg a recenzensben a kérdés: teljesítette-e küldetését a kötet, kaptunk-e újat, szélesedett-e látókörünk III. Napóleon személyét, illetve a Második Császárság korát illetően? Mielőtt válaszolnánk saját magunknak, érdemes leszögezni néhány nyilvánvaló tényt. Először is, a kötet nem törekedett, nem is törekedhetett teljességre. Nem vizsgál olyan központi témákat, mint a belpolitikai küzdelmek, az ipari proletariátus helyzete, a különféle politikai-szellemi vagy éppen kulturális és művészeti irányzatok fejlődéstörténete. Nem akart megkerülhetetlen kézikönyv lenni. Ugyanakkor hiánypótló, hiszen az előbb említett központi témák kapcsolódási pontjaira, a „fősodorból” kimaradt, ám a rendszer működésének, mindennapi valójának éppúgy fontos, megkerülhetetlen részeire hívja fel a figyelmet, és komoly lépést tesz a sematikus korrajz kritikája felé. Összegzésünk elején feltett kérdéseinkre így pozitív választ adhatunk, s csak azon sajnálkozunk, hogy az így közölt ismeretanyag és módszertani újítás – reméljük, csak időlegesen – csupán a franciául értők számára kínálja fel tudásuk gazdagításának lehetőségét.

 

 



[1] Lásd például Kelemen János: A történelmi magyarázat problémája Marxnál. In.: Világosság, 1983/3. 137–144; uő.: Még egyszer a Brumaire-ről. In.: Népszabadság, 2013. április 30. http://nol.hu/kritika/20130430-meg_egyszer_a_brumaire-rol_-1383273 (utolsó megtekintés: 2018. július 25.).

[2] Vö. Description de l’Égypte, ou Recueil des observations et des recherches qui ont été faites en Égypte pendant l'expédition de l'Armée française. 1-23. köt. Paris, Imprimerie impériale [Imprimerie royale], 1809-1829.; Serres, Marcel de: Voyage en Autriche, ou essai statistique et géographique sur cet empire. 1-4. köt. Paris, Arthus Bertrand, 1814.

[3] A Második Császárság költségvetési politikájáról és bevételeiről friss és máig érvényes látleletet nyújt Léon Bouchard-nak 1871-ben a Revue des Deux Mondes folyóiratban megjelent tanulmánya, amely ma már on-line is elérhető. Bouchard, Léon: „Les Budgets du second empire et le régime financier de la France”. In: Revue des Deux Mondes, t. 91 (1871). 2012-242. https://fr.wikisource.org/wiki/Les_Budgets_du_second_empire_et_le_r%C3%A9gime_financier_de_la_France (utolsó megtekintés: 2018. 08. 02.)

[4] A káosz okait (vasúthálózat elégtelensége, parancsnoki hibák, szervezetlenség, felkészületlenség, a párizsi átszállás árnyoldalai, stb.) az elsők között elemezte 1872-ben a párizsi közlekedési főiskolán tartott előadásaiban Frédéric Jacqmin, aki arra is rámutatott, hogy ilyen körülmények között tulajdonképpen még a poroszokéhoz képest mérhetetlenül nehézkesen folyó mozgósítás is sikerként könyvelhető el, és hogy a vasúttársaságok az igazi koordináció nélküli helyzetben szinte erőn felül teljesítettek. Vö. Jacqmin, Frédéric: Les chemins de fer pendant la guerre de 1870-1871: leçons faites en 1872 à l'École des ponts et chaussées. Paris, Hachette, 1872. https://gallica.bnf.fr/ark:/12148/bpt6k4086242/texteBrut (utolsó letöltés: 2018. 08. 02.).

  
  
 

Szász Géza (Szentes, 1967), romanista, művelődéstörténész, a Szegedi Tudományegyetem Francia Tanszékének docense.

Weboldal: http://fr.u-szeged.hu/munkatarsak/

 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.