Videó:
 

Újdonságaink:
Rendezvényajánló:
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Élő magyar festészet 2017 - A hal
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Szakács Imre: 7x7 - Kiállítás
V okt. 22, 2017 @17:00 - 12:00AM
Zvolszky Zita: Angyal-Ember-Áldozat c. kiállítása
V okt. 22, 2017 @19:00 -
Mészöly Miklós–Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen
Cs okt. 26, 2017 @20:00 -
drMáriás: A szeretet soha el nem fogy - Kiállítás
V okt. 29, 2017 @19:00 -
Suttogók a Nyitott Műhelyben

Partnereink:

Kultúra & Kritika – A PPKE BTK Esztétika Tanszékének kritikai portálja

 

Magvető Kiadó

 

Doktoranduszok Országos Szövetsége – Irodalomtudományi Osztály

 

 

A Dakarnál elszenvedett kudarc mind a brit, mind a szabad francia vezetés számára csalódást jelentett, mivel a nagy lakossággal rendelkező, nyersanyagokban gazdag és viszonylag fejlett régió megszerzése fontos lépés lett volna a tengelyhatalmak elleni harcban. Ugyanakkor számot vetve a realitásokkal De Gaulle ezt követően a közép-afrikai francia területek feletti ellenőrzés megszilárdítására koncentrált és október 12-én utasítást adott Gabon elfoglalására, mely augusztus 29-i szándéknyilatkozata ellenére a beérkező francia erők nyomására végül nem követte a szomszédos francia gyarmatok példáját és nem állt át a szövetségesek oldalára.

 

A területet viszonylag komoly erők védték: hat gyarmati lövészszázad, helyi mozgósítottak és tengerészek, valamint egy hadihajó (a Bougainville), egy tengeralattjáró és (a Poncelet) és három bombázó. A hadművelet 1940. november 1-én indult meg, amikor a Kœnig tábornok vezetése alatt álló csapatok (az Idegenlégió 13. könnyűdandára, tengerészgyalogosok, szenegáli és kameruni lövészek) partra szálltak, hogy saját honfitársaik ellen harcoljanak a gyarmat visszahódításáért. A komoly harci tapasztalatokkal rendelkező csapatok határozott fellépésének köszönhetően a hadjárat Libreville elfoglalásával november 10-én gyorsan és kevés veszteséggel (36 halott) ért véget, valamint a védelem két hadihajója is megsemmisült a harcokban. Ennél komolyabb problémát jelentett az a tény, hogy a katonáknak korábbi fegyvertársaik ellen kellett harcolniuk, ami rossz hatást gyakorolt az alakulatok moráljára. Ez egyértelműen látszott a légiósoknak az év végén lejáró szerződéseinek meghosszabbításán is: az Idegenlégió tagjainak 15 %-a az alakulatból való kilépés mellett döntött, aminek következtében a könnyűdandár létszáma 800 főre (26 tiszt, 97 altiszt, 677 közlegény) esett vissza.

Gabon gyors elfoglalása mellett további kisebb sikerek fémjelezték 1940 őszét, mivel újabb francia területek döntöttek a Szabad Franciaországhoz való csatlakozás mellett. Szeptember 7-én az Indiai Francia Telepek, 9-én az Óceániai Francia Telepek, majd 24-én Új-Kaledónia eredeti vagy frissen hatalomra került vezetése választotta De Gaulle tábornok táborát.

A fenti sikerek után De Gaulle tábornok úgy döntött, hogy a frissen megszerzett területek konszolidálása és az általa indított mozgalom megszilárdítása érdekében hosszabb időt a fekete kontinensen kell töltenie. Ebből kifolyólag az október 8. és november 17. között eltelt hat hét során, miközben bejárta Francia Egyenlítői Afrikát, komoly szervezőmunkát folytatott Afrikában, melynek köszönhetően valódi tartalommal sikerült megtöltenie a korábban elsősorban csupán névleg létező Szabad Franciaország mozgalmat.

Noha a szabad franciák irányítása alá került terület közel hárommillió négyzetkilométeres kiterjedésű volt, csupán hatmillió fős lakossággal (köztük 5.000 európai származásúval) rendelkezett és alacsony szinten kiépített infrastruktúrával. Ugyanakkor a térség megszerzése, melyet 1940 őszétől Szabad Francia Afrikának is neveztek, számos stratégiai előnnyel járt mind a szabad franciák, mind pedig Nagy-Britannia számára. Kelet-nyugati irányú szárazföldi összeköttetés jött létre az afrikai kontinensen keresztül az egyiptomi brit csapatokkal, így lehetővé vált, hogy biztonságos és viszonylag rövid útvonalon jusson el az utánpótlás a harcoló egységekhez.

A térség közvetlen katonai jelentőséggel is bírt, hiszen a szövetségesekhez való csatlakozása miatt eleinte megakadályozta a tengelyhatalmakat egy esetleges déli irányú átkarolás kivitelezésében Csádon vagy Kamerunon keresztül, távlatilag pedig lehetővé tette, hogy innen induljanak hadműveletek az olasz csapatok ellen, amely a terület irányításának megszervezése után kis idővel később meg is történt. A gyarmati területek már eleve jelentős kiképzett haderővel rendelkeztek, amelynek nagy része vezetőit követve automatikusan a Szabad Francia Erők részévé vált 1940 szeptemberében. Ez az eleinte 16.000 főt számláló erő a háború végéig 22.000 főre nőtt és összesen hat menetzászlóalj kötelékében teljesített szolgálatot. Noha ez szinte kizárólag helyi lakosokból toborzott alakulatokat jelentett, a korábban rendelkezésre álló szárazföldi erők létszámát rövid idő alatt a többszörösére emelte. Ennek segítségével a szabad francia vezetés már valódi lehetőségként számolhatott erőinek harcba vetésével akár brit szövetségese oldalán, akár önállóan kisebb akciók esetén, amire korábban nem volt lehetősége.

Mindezek mellett azonban a terület megszerzésének legfontosabb következménye politikai jellegű volt, hiszen ennek köszönhetően a korábban megfogható hátország nélküli szabad francia mozgalom valódi bázisra tett szert, amelynek nagy földrajzi kiterjedése és többmilliós lakossága már valódi súllyal esett latba a nemzetközi politikai színtéren. Ennek megfelelően a De Gaulle vezetése alatt álló mozgalmat is új alapokra lehetett helyezni, amelyről a tábornok október 27-én Brazzaville-ben (Kongóban) kiadott kiáltványa és ehhez kapcsolódó nyilatkozata is tanúskodnak.

 

A Brazzaville-i kiáltvány[1]

 

Az 1940. október 27-én Brazzaville-ben a francia háborús erőfeszítések irányításáról szóló kiáltvány

 

Franciaország történelmének legborzalmasabb válságát éli át. Határait, gyarmatbirodalmát, függetlenségét, sőt még lelkét is pusztulás fenyegeti.

A vezetők megbocsáthatatlan módon pánikba estek és elfogadták az ellenség törvényét. Ugyanakkor számtalan bizonyíték mutatja, hogy a Nép és a Gyarmatbirodalom nem fogadja el ezt a szégyenletes szolgalelkűséget. Több millió francia vagy francia fennhatóság alatt élő döntött úgy, hogy a felszabadításig folytatja a harcot. Újabb milliók pedig csak arra várnak, hogy megfelelő vezetőket találjanak.

Ugyanakkor nem létezik többé francia kormányzat. A Vichyben székelő szervezet, amely ezt a nevet bitorolja, alkotmányellenes és behódolt a megszállónak. Behódolásából kifolyólag ez a szervezet csupán Franciaország ellenségeinek eszköze, amelyet az ország becsülete és érdeke ellen használnak fel. Ebből kifolyólag egy új hatalomnak kell magára vállalnia a francia háborús erőfeszítések irányítását. A körülmények arra késztetnek, hogy magamra vállaljam ezt a feladatot. Nem fogok kudarcot vallani.

Hatalmamat Franciaország nevében és kizárólag annak védelmében gyakorlom és ünnepélyesen megfogadom, hogy cselekedeteimről a francia nép képviselőinek fogok számot adni, amint lehetőség nyílik rá, hogy szabadon megválasszák őket.

Feladatom elvégzése érdekében a mai napon létrehozom a Gyarmatbirodalmi Védelmi Tanácsot. A tanácsot olyan emberek alkotják, akik jelenleg is francia területeket irányítanak vagy a nemzet legmagasabb szintű intellektuális és erkölcsi szintjét testesítik meg. A tanács az országot és a gyarmatbirodalmat képviseli, amelyek a túlélésükért küzdenek.

A francia területeken található össze férfit és nőt, aki csatlakozott hozzám, háborúba hívom, vagyis harcba és áldozathozatalra szólítom. Szövetségeseinkkel szorosan együttműködve, akik kifejezték azon szándékukat, hogy hozzájáruljanak Franciaország függetlenségének és nagyságának helyreállításához, meg kell védenünk nemzeti örökségünk megmaradt részét az ellenség és csatlósai ellen, akit minden lehetséges helyen támadnunk kell, miközben minden katonai, gazdasági és erkölcsi erőnkkel a közrend fenntartásán és az igazság győzelmén kell munkálkodnunk.

Ezt a nagy feladatot Franciaországért hajtjuk végre abban a tudatban, hogy jól szolgáljuk és azzal a bizonyossággal, hogy győzni fogunk.

 

Brazzaville, 1940. október 27.

 

Ch. De Gaulle

 

Az 1940. október 27-i kiáltványt kiegészítő alapnyilatkozat

 

A nép és a francia gyarmatbirodalom nevében

Tekintettel az 1872. február 13-i, a különleges körülmények között felállított főtanácsok szerepére vonatkozó törvényre;

Tekintettel az 1875. február 25-i, július 16-i, augusztus 2-i és 1884. augusztus 14-i alkotmányos törvényekre;

Tekintettel az 1939. szeptember 3. óta Franciaország és Németország, illetve 1940. június 10. óta a Franciaország és Olaszország között fennálló hadiállapotra;

Tekintettel a hatalomra kerülésünkre és az 1940. október 27-i rendeletek által létrehozott francia Gyarmatbirodalmi Védelmi Tanács létrejöttére a francia gyarmatbirodalom szabad területein;

Tekintettel arra, hogy ez a hatalomra kerülés és ez a létrehozás Franciaország egészének felszabadítását szolgálja; jelen dokumentum minden franciát és a külföldi hatalmakat is tájékoztatni szeretné arról, hogy milyen gyakorlati és jogi körülmények között vettük át és gyakoroljuk a hatalmat.

 

Mi, De Gaulle tábornok,

A szabad franciák vezetője

 

Figyelembe véve, hogy a francia anyaország egésze az ellenség közvetlen vagy közvetett ellenőrzése alatt áll; hogy ennek következtében a „Vichy-kormány” elnevezésű szervezet, amely a köztársaság kormányzatának helyét állítólag betölti, nem birtokolja a szabadságnak azt a teljességét, amely feltétlenül szükséges a hatalom teljes gyakorlásához;

Figyelembe véve, hogy ez a szervezet hiábavalóan próbálja létrehozását és létezését az alkotmányos törvények módosításának látszatával igazolni, amely valójában csupán a francia alkotmány egyértelmű és ismétlődő megsértése;

Valamint azt, hogy bár egy alkotmánymódosítás önmagában hasznos lehet, de az a tény, hogy a parlament és a közvélemény zavarának, sőt pánikjának időszakában kezdeményezték és hajtották végre, már önmagában is megfosztja ezt a módosítást a szabadság, a koherencia és a bölcsesség minden formájától, amely nélkül egy ilyen – az állam és a nemzet számára létfontosságú – lépésnek nem lehet valós alkotmányos értéke;

Hogy a köztársasági elnököt, bár nem mondott le posztjáról, megfosztották az azzal járó jogoktól és előnyöktől;

Hogy az 1875-ös alkotmány előírásai szerint a módosítási szándékot a képviselőháznak és a szenátusnak meg kell szavaznia, miután külön megtárgyalta, majd ezt követően a módosítási javaslatokat a Nemzetgyűlés elé kell terjeszteni, amely ráadásul kizárólag Versailles-ban ülhet össze ebből az alkalomból;

Hogy ezeket az egyszerű szabályokat, amelyeket a köztársaság legfőbb törvényhozói, mint Gambetta és Jules Ferry, a két ház egyetértésének legfőbb garanciájának tekintették, amelyek lehető teszik az elsietett vagy ártalmas alkotmánymódosítások elkerülését, csupán látszólag tartottak be vagy egyértelműen megszegtek;

Hogy valóságban sem a két háznak, sem pedig a Nemzetgyűlésnek nem állt módjában szabadon megvitatni ezeket a módosításokat és hogy számos alapelvet, amelyet a tervet védő úgynevezett kormány képviselői arrogánsan csupán „technikai kérdésnek” neveztek, egyértelműen figyelmen kívül hagytak;

Hogy a Nemzetgyűlés számos tagja akadályoztatás miatt nem tudott részt venni az ülésen, ugyanis a hajót, amelyen tartózkodtak, a kormány utasítására vagy egyetértésével feltartóztatták; hogy a nyilvános viták során külső személyek nyomást gyakoroltak a jelenlévőkre; hogy az előírásokat megszegve a vitákról készült egyetlen jegyzőkönyvet sem hoztak nyilvánosságra;

Hogy az úgynevezett Nemzetgyűlés Vichyben ült össze, noha a törvényhozó leszögezte, hogy Versailles-ban kell üléseznie annak érdekében, hogy ne lehessen kihasználni a parlament esetleges nehéz helyzetét, amelyet hadseregek üldöznek és szétszóródott, majd pedig hirtelen egy kantoni székhelyen hívják össze, hogy megfélemlítéssel rávegyék a köztársaság alaptörvényeinek megváltoztatására;

Figyelembe véve, hogy a Vichy-féle törvényhozás foglalkozott a módosítási tervezettel, ennek feladata volt szakaszról szakaszra megtárgyalni azt, majd ennek alapján megszavaznia a végleges változatot, amely aztán hivatalos kihirdetése után az ország hivatalos alkotmányának részévé vált volna; de az úgynevezett törvényhozás eredeti feladatától komolyan eltávolodva lemondott erről a kizárólag az ő jogkörébe tartozó felhatalmazásról, alkotmányellenes és esztelen módon megelégedett azzal, hogy biankó csekket állítson ki más számára egy új alkotmány kidolgozására és alkalmazására vonatkozóan;

Figyelembe véve az 1884. évi törvényt, amely kimondja, hogy „a kormányzat köztársasági formája nem képezheti alkotmánymódosítás tárgyát”;

Hogy a nemzetnek tett eme ünnepélyes ígéret ellenére, valamint annak ellenére, hogy a Vichyben székelő álkormány magát „a köztársaság kormányának” nevezi a teljhatalom megszerzése érdekében, mind formailag, mind tartalmilag kihirdette a köztársasági alkotmány egészének felszámolását;

Hogy úgynevezett alkotmányos törvényeiből még a köztársaság szót is száműzte annak érdekében, hogy a Francia Államnak nevezett szervezet vezetőjének olyan széles jogköröket biztosítson, mint egy abszolút monarchia uralkodójának, amelyeket ráadásul élethossziglan gyakorolhat vagy átadhat egy általa választott személynek, így gyakorlatilag örökletessé teszi azok gyakorlását;

Hogy ez a testület nem habozott megfosztani a népet szabad rendelkezési jogától, amelyet Franciaországban szentnek és sérthetetlennek tekintenek, amikor az államfőre ruházta azt a jogot, hogy egyetlen aláírással szerződéseket kössön és ratifikáljon, ideértve a békeszerződéseket vagy területek átengedéséről szóló megegyezéseket, amelyek veszélyt jelentenek Franciaország, gyarmatai és a védelme vagy mandátuma alatt álló országot egységére, függetlenségére és létére;

Hogy valójában az úgynevezett kormánynak adott felhatalmazás előírja, hogy az állítólagos új alkotmányt „a nemzet hagyja jóvá és a később felállított törvényhozás alkalmazza”, azonban ez a rendelkezés nem bír valódi értelemmel, mivel az úgynevezett államfő kedve szerint állíthatja össze ezt a testületet, valamint a jóváhagyás módját is;

Hogy a jóváhagyást tetszőleges időpontig elhalaszthatja akár a végtelenségig is;

Hogy szabad és normálisan működő Parlament hiányában Franciaország kinyilváníthatta volna akaratát az Általános Tanácsokon keresztül is; hogy az Általános Tanácsok az 1872. február 15-i törvény értelmében és a Vichyben székelő szervezet illegális jellegét tekintve irányíthatták volna az ország közigazgatását, de az említett szervezet az 1940. augusztus 20-i úgynevezett rendeletével megtiltotta számukra az ülésezést, majd az 1940. október 12-i úgynevezett törvényével a központi hatalom által kinevezett bizottságokkal váltotta fel ezeket;

 Tekintettel arra, hogy a Vichyben ellene elkövetett merényletek ellenére az alkotmány törvény szerint továbbra is hatályban maradt, ilyen körülmények között minden francia és nevezetesen minden szabad francia mentesül kötelezettségeitől a Vichyben székelő álkormánnyal szemben, amely a Nemzetgyűlésnek csupán paródiája, figyelmen kívül hagyja az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, valamint a nép szabad rendelkezéshez való jogát, ezen felül minden cselekedete egyértelműen mutatja, hogy az ellenség befolyása alatt áll;

Tekintettel arra, hogy a tengerentúli területek védelme és az anyaország felszabadítása megköveteli a világ különböző részein állomásozó francia erők azonnali átmeneti központi irányítás alá helyezését;

Hogy ennek az átmeneti központi irányításnak a kivitelezése nem történhet meg a jelenleg hatályos törvények szerint;

Hogy az alkotmány nem láthatták előre, hogy egy nap a franciáknak az anyaországon kívül kell létrehozniuk egy központi hatalmat; hogy jelenleg nem lehet választási rendszer alapuló hatalmat létrehozni, hiszen háborús körülmények között minden területen megszervezni egy választást komoly nehézségeket és súlyos késlekedést okozna;

Hogy jelen pillanatban meg kell elégednünk azzal, hogy a szabad franciák akarata nyilvánuljon meg ebben a kérdésben azzal a feltétellel, hogy az ideiglenesen felállított hatalom, mint minden más szerv, cselekedeteiről a nemzet képviselőinek tartozik elszámolással, amint lehetőség nyílik rá, hogy ezek szabadon és szabályosan gyakorolják mandátumukat.

 

Következésképpen

 

Mi, Charles de Gaulle,

A szabad franciák vezetője,

valamint a Gyarmatbirodalmi Védelmi Tanács :

 

Megállapítjuk, hogy a Föld minden pontjáról egyénileg vagy kollektíven több millió francia és francia fennhatóság alatt élő személy, illetve francia területek fordultak hozzánk, hogy vezessük őket a háborúban;

Kinyilvánítjuk, hogy ezeknek a franciáknak a hangja, amely az egyetlen, amit sem az ellenség, sem a Vichyben székelő szervezet nem tudott elnyomni, a haza hangja, ezért szent kötelességünk volt a ránk testált feladatot elvállalni;

Kinyilvánítjuk, hogy a feladatot Franciaország intézményeit tiszteletben tartva fogjuk végrehajtani és hogy minden tettünkről a francia nép képviselői előtt fogunk elszámolni, amint lehetőség nyílik rá, hogy szabadon és szabályosan megválasszák őket.

Elrendeljük, hogy jelen alapnyilatkozatot minden szükséges helyen hirdessék ki és terjesszék.

 

Brazzaville, 1940. november 16.

 

Ch. De Gaulle

 

 

 

 



[1] DMJP. Manifeste lancé de Brazzaville, le 27 octobre 1940 (http://mjp.univ-perp.fr/france/co1940fl-brazza.htm).

 

Creative Commons Licenc


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.