Videó

Varga Klára: A két torony meséje


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Bene Krisztián: François Mauriac képe Robert Brasillach cikkeinek tükrében

François Mauriac (1885-1970) az ismertebb francia szerzők közé tartozik Magyarországon is, amit nem csupán gazdag irodalmi munkássága magyaráz, hanem az a tény is, hogy 1952-ben Nobel-díjjal jutalmazták regényírói tevékenységéért. Robert Brasillach (1909-1945) neve már jóval kevésbé csenghet ismerősen a legtöbb olvasónak, hiszen az újság- és regényíróként Franciaországban ismertté vált irodalmárt a második világháború végén az ellenséggel való kollaborációért kivégezték, munkássága pedig hazáján kívül – a gyakori újrakiadások ellenére – gyakorlatilag ismeretlen maradt. Jelen tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk, a fiatalabb pályatárs milyen képet festett újságcikkeiben a már sikeres és elismert Mauriacról.

 

Természetesen arra nem vállalkozhatunk, hogy teljes egészében feltárjuk a két szerző között fennálló kapcsolatrendszert, csupán felvázoljuk, Brasillach 1930-as és 1940-es években megjelent cikkei alapján, hogy milyen változásokon esett át a kettőjük közötti kapcsolat. Fontos megemlíteni, hogy Brasillach rendkívül gazdag újságírói életművet hagyott maga után, amely teljes egészében mind a mai napig nincs feltárva, azonban döntő része hozzáférhető részben az írásait tartalmazó kiadványsorozat XI. és XII. kötetében,[1] részben pedig a Gallica internetes könyvtár adatbázisában. Ennek a korpusznak az alapos vizsgálatából egyértelműen kiderül, hogy Brasillach igen nagy figyelmet szentelt idősebb pályatársa munkásságának, amelyről gyakran emlékezett meg írásaiban.

A számunkra érdekes írások öt folyóiratban jelentek meg (zárójelben a cikkek megjelenési ideje): L’Action française (1932-1939), Je suis partout (1936-1939, 1941-1943), Révolution nationale (1943-1944), Écho de la France (1944) Chronique de Paris (1944). A viszonyrendszer jobb megismerése szempontjából releváns cikkek száma 61, ami igen jelentős korpuszt jelent. Ugyanakkor ezek természete igen változatos, hiszen akadnak köztük olyanok, amelyek teljes egészében Mauriac egy-egy művének részletes elemzésével foglalkoznak, de számos olyan is van, amelyben a szerző más téma kapcsán csupán futólag emlékezik meg kollégájáról. Ebből kifolyólag Brasillach álláspontjának jobb megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy a rendelkezésünkre álló írásokat valamilyen szempontrendszer alapján kategorizáljuk.

A cikkeket négy kategóriába lehet sorolni attól függően, hogy milyen formában és mekkora mértékben foglalkoznak Mauriac-kal. Az első kettőbe a rövid és pozitív, illetve a rövid és negatív hivatkozások tartoznak, a harmadikba a más témák kapcsán történt hosszabb említések, a negyedikbe pedig azok az írások, amelyeket teljes egészében az író valamely művének szenteltek.

Az első csoportba 26 olyan írás tartozik, amelyek ugyan csupán röviden, de általában rendkívül pozitívan említik meg az idősebb szerzőt és egyértelműen arról tanúskodnak, hogy Brasillach nagy tisztelettel és elismeréssel adózott Mauriacnak. Egyes helyeken kifejezetten elragadtatással ír pályatársáról: „Ha olvasták François Mauriac múltkori csodálatos cikkét, amely az egyik legszebb, amelyet valaha írt…”[2] Egyes helyeken még ennél is tovább megy, amikor a szerző fiának, Claude Mauriacnak – aki maga is író és újságíró volt – egyik írását dicséri: „Ellenben szeretném olvasni az egyik kommentárját (az egyik legjobb, amelyet az utóbbi időben olvastam, Claude Mauriacé volt).”[3] Ezeknek az említéseknek a közös jellemzője, hogy pozitív hangnemben emlékeznek meg a másik szerzőről, emellett pedig mindegyik ugyanabban az időszakban jelent meg (1930 júliusa és 1937 decembere között) a L’Action française és a Je suis partout hasábjain.

A második kategóriában azok a cikkek találhatóak, amelyekben Mauriac negatív kontextusban kerül említésre, bizonyos esetekben pedig kifejezetten támadó élű megjegyzések célpontjaként. Érdekes, hogy az ilyen természetű írások száma majdnem azonos az első csoportban lévőkével, összesen 24 ilyet sikerült fellelni. Ezek jól mutatják, hogyan változott a fiatal szerző álláspontja elismert pályatársával kapcsolatban. Jacques Spitz könyve kapcsán veti oda például: „Némi alázattal vallom be (hiszen biztosan jobban tenném, ha Mauriacról meditálnék), hogy nagy örömmel olvastam a könyvet.”[4] Más szerzőkkel kapcsolatban jegyzi meg: „Igen, sok mai vaskos könyvért – ideértve Mauriac, a kegyelem teológusának összes művét – nem adnám ezeket a tiszta meséket.”[5] Megint máshol pedig: „A Zárt tárgyalással összehasonlítva a két világháború közti időszak egyetlen regényírója, aki a Pokollal foglalkozott, mint Julien Green vagy François Mauriac sem tudott rózsavizes utánzaton kívül mást írni.”[6]

Amikor pedig Mauriac politikai állásfoglalása kerül előtérbe, a cikkek hangneme még erőteljesebbé válik: „De a Le Figaro-ban, ahol Mauriac misézik, mint a baszk falvak szent fáin károgó öreg madár, […] a nagy összeesküvés nyilvánosan jött létre. Még Etiópia meghódításakor (ahol ugyanezek a kardnyelők először léptek színre) sem fogadták ilyen kéjes örömmel a hamis híreket. Úgy tűnik, hogy egyfajta versenyszellem kerítette hatalmába az összes újpatriótát.”[7]   

Ezekben az írásokban komoly kritika jelenik meg Mauriac személyével és írásaival kapcsolatban, ami lényeges változást jelent a korábbi véleményekhez képest, ennek okát pedig feltételezhetőleg a politikai helyzet változásában kell keresni. Ezt az is igazolni látszik, hogy ezek a cikkek súllyal 1937-től kezdve jelentek meg, amikor a spanyol polgárháború jelentősen megosztotta a francia közvéleményt és nagy hatást gyakorolt a közéleti szereplők megnyilvánulásaira is. Innentől kezdve számíthatjuk a két szerző eltávolodását, amely ezt követően már meg is maradt.

A harmadik csoportba, ahol az írások más témák kapcsán térnek ki hosszabban Mauriacra, csupán két cikk tartozik. Ugyanakkor ezek nagyon érdekesek, mivel 1937-ben és 1938-ban íródtak, ebből kifolyólag pedig kitűnő pillanatfelvételt nyújtanak Brasillach pálfordulásának időszakáról. Az első Mauriac politikai állásfoglalását értékeli meglehetősen kritikusan, a második pedig elméletileg Bruno Gay-Lussac, Mauriac unokaöccsének első regényéről szól, de a gyakorlatban lehetőséget biztosít arra, hogy szerzője újabb kirohanást intézzen Mauriac ellen.

Az 1937-es írás vonatkozó részlete: „A Népfrontból hiányzott egy akadémikus. Nemrég François Mauriac személyében megtalálták. Nem ment könnyen. Mauriac ideges, ingerlékeny és szeszélyes, mint egy kecske. Mauriac túl sokat olvasott rossz könyveket és egyre inkább úgy értelmezi a védelmező” és a védelmezett közti kapcsolatokat, mint a kerítő és a neki dolgozó közti viszonyt. Ez tiszteletlenség. […] Összességében néhány csínyt leszámítva, amelyeket Jean Cassou keményen megbüntetett, Mauriac engedelmes. Nem szereti Mussolini Olaszországát, mi többet lehet tőle kérni? Időről-időre egy-egy romantikus mondatban sajnálkozik a jó öreg keresztény népek problémáin. […] Így jut el néhány negyvenen túli erényes nőhöz, akik hagyják magukat megkísérteni a bűn ígéretével. Az intellektuális antifasizmus győzelme az akadémikus és gondolkodó Mauriac felett a kapuzárási pánik diadala.”[8]

Az 1938-as cikk idevágó része: „Ilyen a fiatalság szent François Mauriac szerint. Létezett és most is létezik. Jogunkban áll lefesteni. Jogunkban áll azt is kimondani, hogy untat bennünket. […] Egyetlen írónak sem tilos korábban már feldolgozott témához nyúlnia; ugyanakkor némi megújulást kell belevinnie. Ez egyáltalán nem valósult meg a Vak gyermekek esetében. Ez csupán egyszerű utánzata François Mauriac írásainak, pontosabban Mauriac első könyveinek. […] Kimondhatom, hogy ritkán olvastam valamit, ami ennyire ”öregnek”, sötétnek, ostobának és konvencionálisnak tűnt. Mauriac – akinek tehetségét nem vitatjuk – stílusa az összes, időnként nehézkes gondolatban és érzelemben feltűnt. Mauriac Dosztojevszkij leegyszerűsítő utánzója volt, mint ahogy Marcel Proust Stendhal és Flaubert utánzója volt. Ez tiszteletreméltó szerep. De egy második bőrt is lehúzni Mauriacról még a kávét és a teát újból lefőzők szerint is egy kicsit túl sok lenne.”[9]

Az utolsó kategóriába tartoznak azok a cikkek, amelyeket Brasillach teljes egészében Mauriac valamelyik művének szentelt. A számuk viszonylag jelentős, hiszen kilenc ilyet is találunk. Ezt minden bizonnyal az a fontos szerep magyarázza, amit Mauriac betöltött az 1930-as évek francia irodalmi életében. Kezdetben ezeknek az irodalomkritikai műveknek a hangvételére a tisztelet, sőt esetenként a csodálat volt a jellemző, mint ahogy arról az 1932-ben a Viperafészekről írt recenziójának egy részlete is tanúskodik: „A fenntartásaink megfogalmazása után nagy örömmel kell megállapítanunk, hogy szent félelemmel kevert csodálattal merültünk alá a Viperafészek olvasásába. Lehet, hogy ez a regény nem olyan tökéletes, mint a Genitrix (Anyaisten) vagy Csók a leprásnak, de az biztos, hogy Mauriac egyetlen olyan sort sem ír le, ami ne érintene meg mélyen minket. Néha alávetjük magunkat neki, néha fellázadunk ellene. Ezen felül Mauriac egyre csodálatraméltóbb nyelven ír. Mély, meleg zene hatja át a mondatokat. […] A prózája leginkább Baudelaire verssorainak felel meg: ugyanaz a zeneiség, ugyanaz a megelevenítő képesség, ugyanaz a kézzelfogható és fájdalmas erő. Még ha néha fenntartásaink is vannak a művet átható gondolatokkal és érzelmekkel kapcsolatban, az azokat leíró művész akkor is páratlan. A Viperafészek kiváló érvekkel szolgál, hogy miért is kell csodálnunk őt.”[10]

Brasillach 1936-ban még hasonlóan ír a Jézus élete című kötetéről: „Rendkívül megható mű, amely méltán kívánkozik François Mauriac legjobb művei közé, amelyek közül a mára már kissé elfelejtett L’Affaire Favre-Bulle az igazi mestermű, amelyben egyszerűen egy szánalmas és bűnös történetet mesélt el. […] Ez a formula, ahol jól tetten érhető a szerző romantikus katolicizmusa (egyébként egyedül itt), amely véleményem szerint némi kiegészítést igényelne. De az ilyen vonásokban találjuk meg a Genitrix (Anyaisten) és a Thérèse Desqueyroux szerzőjének igazi tehetségét.”[11]

Azonban amint a politikai állásfoglalás került előtérbe, Brasillach hangvétele is azonnal megváltozik és vitriolba mártja a tollát: „Sajnálatos módon a sikerén felbuzdulva a kiváló akadémikus a próféciák és messianizmus szintjére lépett, ahol már csupán Georges Duhamel vetekszik vele. Az ötvenes éveibe lépve gondolkozni kezdett és belekeveredett a hétköznapi ügyekbe. Mindazok, akik megőriztek valamilyen rokonszenvet Baudelaire-től örökölt keresztény romantikája és naiv módszere iránt, hogy Isten létezését a test szerelem után érzett szomorúságával mutassa be, növekvő melankóliával nézik korábbi példaképük lassú összeomlását és megannyi mosoly alakul át grimasszá. […] Ismerjük a közelmúltban megjelent unalmas erkölcsi prédikációit a spanyol helyzetről. […] Nem akar tudomást venni róla, hogy ki utasította vissza a Franco által javasolt semleges zóna létrehozását, meg van róla győződve, hogy Guernicát Hitler bombázta. […] Mauriac-nak békés nyugdíjat, jó olvasmányokat, békét kívánunk és azt, hogy várja a lassan elérkező öregkort. Mindenkinek megvan a maga ideje, és kifestve sem tűnünk többé már fiatalnak.”[12]

1937 szeptemberében jelent meg a következő írása, amely hasonló stílusban íródott: „Mauriac, a rossz álmoktól szenvedő sekrestyés bűnbocsánatot nélkülöző püspöki körlevelet tett közzé a Le Figaro-ban […] De Mauriac, aki annyira henceg a pártatlanságával és kívül marad a küzdelmeken, megrészegül az izgatott vénkisasszonyok és nyugtalan kisfiúk tömjénjétől, vajon mit gondol most ezekről az egyáltalán nem kétértelmű mondatokról? […] Hagyjuk csak szegény Mauriac-ot, aki összekeveri a miseruhát és akadémiai frakkot.”[13]

Ezek után a heves kirohanások után meglepőnek tűnhet, hogy egy 1939-ben megjelent kritika, amely Mauriac Les Chemins de la mer című regényét járja körbe, részben feleleveníti a korábbi tiszteletet és elismerést. A cikkben sajátos módon keveredik a művészeti teljesítmény feletti elismerés és az író közéleti szerepvállalásával szembeni ellenérzés. A legérdekesebb a cikk lezárását olvasni, amely mintha a két fél közti megbékélés lehetőségét villantaná fel: „Mindig mondtuk, hogy Mauriac öregkora (mint ahogy De Renan mondta az ifjú Barrès szemtelenségéről) nagyon érdekes lesz. Úgy tűnik, hogy művészete különböző részekre oszlik, amelyek között akad összecsapott és rendkívül kiforrott is, de szellemének nyugtalansága nem is eredményezhet mást, mint esztétikai bizonytalanságot. […] Ez még a nagy Corneille néhány kevésbé jó művénél is előfordul, mint a Théodore, Pertharite és a Pulchérie. Ugyanakkor utolsó éveiben Corneille méltatlanul háttérbe szorult remekműveket is írt, mint a Sertorius, az Othon vagy a páratlan Suréna. Őrizzük meg ezt a reményt Mauriac-kal kapcsolatban is. Miközben erre várunk, elégedjünk meg azzal, hogy érdeklődéssel figyeljük keresésének, aggodalmának és nyughatatlanságának szakaszait.”[14]

A kizárólag Mauriac-kal foglalkozó írások gyakorlatilag eltűnnek 1939 után (csupán egyetlen kivétel van 1941-ben). Egészen 1944-ig kell várni, hogy néhány rövid utalás és epés megjegyzés erejéig Brasillach újból foglalkozzon pályatársával. Nehéz egyértelműen megállapítani, hogy milyen tényezők húzódnak meg ennek a hosszú hallgatásnak a hátterében. Talán az iránta érzett tisztelet okán nem kíván Brasillach bekapcsolódni a kollaboráns sajtó Mauriac-ellenes támadásaiba, noha az általa képviselt politikai erő van hatalmon 1940-től, tehát könnyedén megtehetné. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy Mauriac gyakorlatilag önkéntes száműzetésbe vonult ebben az időszakban, ezért nem is nagyon szolgáltatott rá okot, hogy Brasillach újfent írjon róla.

Bár erről Mauriac nem nyilatkozott, talán ez a csend is hozzájárult ahhoz, hogy amikor 1945 januárjában Brasillachot a francia hatóságok halálra ítélték, és francia értelmiségiek petícióval fordultak az ideiglenes kormányt vezető De Gaulle-hoz kegyelmet kérve az elítéltnek, Mauriac is aláírta azt. A kérvényt azonban a kormányfő figyelmen kívül hagyta, Brasillach-ot 1945. február 6-án kivégezték,[15] így a két író közötti kapcsolat egy nagylelkű, de eredménytelen gesztussal ért véget.

 

 



[1] Robert Brasillach, Œuvres complètes, Tome XI et XII. Club de l’Honnête Homme, Paris, 1966.
[2] « En attendant les camions de tueurs », Je suis partout, 8 août 1936.
[3] « Marcel Jouhandeau : le Saladier », L’Action française, 28 janvier 1937.
[4] « Jacques Spitz : la Guerre des Mouches », L’Action française, 23 juin 1938.
[5] « André Fraigneau : la Grâce humaine », L’Action française, 22 décembre 1938.
[6] « Fin de saison », Chronique de Paris, juin 1944.
[7] « Les avaleurs de sabres », Je suis partout, 16 juillet 1937.
[8] « La dictature des pions », Je suis partout, 24 septembre 1937.
[9] « Bruno Gay-Lussac : les Enfants aveugles », L’Action française, 13 octobre 1938.
[10] « François Mauriac : le Nœud de vipères », L’Action française, 24 mars 1932.
[11] « François Mauriac : Vie de Jésus », L’Action française, 16 avril 1936.
[12] « L’âge critique de M. Mauriac », Je suis partout, 2 juillet 1937.
[13] « Le manifeste des dupes », Je suis partout, 3 septembre 1937.
[14] « François Mauriac : les Chemins de la mer », L’Action française, 26 février 1939.
[15] Julian Jackson, La France sous l'Occupation 1940-1944. Flammarion, Paris, 2004. 681-682. o.
  
  
 

Bene Krisztián (Pécs, 1980) romanista, történész, a Pécsi Tudományegyetem Francia Tanszékének vezetője

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.