Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Láng Csaba: Nietzsche és Keats – Negatív képesség versus akarat

 

 

Nietzsche és Keats

Negatív képesség versus akarat

 

Peter Sloterdijk szerint Nietzsche korai írásai kevésbé voltak férfiasak.1 Az ősfájdalom2 felismerését még nem fojtják el a későbbi Nietzsche igazságai. Nietzsche első könyvében, A tragédia születése (Die Geburt der Tragödie aus dem Geiste der Musik, 1872) visszavezet bennünket az emberi állapot örök megváltozhatatlanságához, amelyhez az egyetlen hiteles hozzáállás a görögök tragikus szemlélete volt. Az ősfájdalom faktum, tehát kikerülhetetlen. Élni annyi, mint a szenvedés teljes mélységét megkapni, az élet egy ezzel a mélységgel. Nietzsche szerint ezt csak a görögök látták, érezték ilyen tisztán, ezért egyedül nekik volt lehetőségük arra, hogy a művészet megváltó teremtő metafizikai tevékenységét megvalósítsák. „A görögök ismerték és átérezték a létezés rettenetét és borzalmát, hogy egyáltalán élni tudjanak, olümposziak ragyogó álomszülötteit kellett e borzalmak elé állítaniok.3 A paradoxon az, hogy a fiatal Nietzsche látszólag túl hamar jut ki egy ilyen kozmikus méretű szenvedés gondolatának szorításából, és még furcsább az, hogy Nietzsche e könyvében „úgy beszél a szenvedésről, mintha mindig valaki mással történne.”4 Vagyis Nietzsche még oly annyira megváltva érzi a szenvedéstől „még a legrosszabb világot is”5 a tragikus szellem diadalát német földön is üdvözölve, hogy említést sem tesz a könnyekről, a könnyeiről, amelyek feltehetőleg akkor kezdenek peregni, amikor végleg elszakad egy ilyen nagyszerű vigasz lehetőségétől. Bár igaza van Rüdiger Safranskinak abban, hogy Nietzsche nem megvigasztalódni akar, és a művészettől inkább az élet felfokozását reméli, hogy „az életből teremtsen ki-ki összetéveszthetetlen műalkotást.”6 Nietzsche könnyei pedig, saját bevallása szerint örömkönnyek. Derrida így fogalmaz:

 

Nietzsche, ezt bárhol igazolhatjuk, a terhesség (grossesse) gondolkodója. Amit férfiak esetében nem kevésbé dicsér, mint nőknél. S minthogy könnyen sírva fakadt, és megtörtént, hogy gondolkodásáról úgy beszélt, mint egy várandós anya a gyermekéről, gyakran úgy látom Nietzschét magam előtt, amint könnyei a hasára folynak.”7

 

Az a tény, amire itt Derrida utal, hogy Nietzsche könnyen sírva fakadt, egy eddig talán rejtett dimenziót tár fel Nietzsche életében és gondolkodásában, amelyet a Nietzsche kutatók egészen a legutóbbi időkig figyelmen kívül hagytak. Ezek szerint Nietzsche nem csak „kentauri zseni” volt, akiben az összes jelentős képesség „összenőtt”, hanem olyasvalaki, aki tisztában volt a könnyek hatalmával is. Ahhoz, hogy jobban értsük Nietzschét, egy bizonyos fokig talán nekünk is jártasnak kellene lennünk a „könnyek filozófiájában”, abban a „tudományban” amelyről Edward Young, a 18. századi angol költő azt állította, hogy „még nem tanítják iskoláinkban.”8 De minek kell történnie ahhoz, hogy akár csak rövid ideig is úgy lássunk és érezzünk mint a görögök?

 

Tragikus hangoltság kell ahhoz, hogy méltónak bizonyuljunk az esztétikai derűre. Először meg kell nyílnia a rémület és az iszony előtt, aztán ezt a szörnyű aggodalmat elfelejtenie annak a tapasztalatnak a nyomán, hogy már életútjának legapróbb pillanatában, legparányibb atomjában is történhet vele valami szent dolog.”9

 

Meglepő ebben a gondolatban, túl azon, hogy nyilvánvalóan Nietzsche egyik legmélységesebb, legszemélyesebb tapasztalatát fogalmazza meg, az, hogy eszerint szorongásainktól nem valamiféle erőgyakorlaton keresztül szabadulhatunk meg, hanem épp ellenkezőleg, azáltal, hogy nem fejtünk ki ellenállást velük szemben és mintegy magunkba fogadva őket, megnyílunk előttük. Megnyílunk a szorongás számára. Ez azt jelenti, hogy Nietzsche nagyon is ismerte az erőtlenségben rejlő erőt, azt a finom, kényes egyensúlyi állapotot, amelyben a szenvedőnek nem kell még az aszketikus eszményekhez fordulnia, hogy megváltsa önmagát, mert egy szinte isteni józanságban van része. Ilyen az ártatlanság 10 és a művészi állapot, közelebbről a költészet.

John Keats írja, hogy a költői erő negatív képesség. Egy olyan állapot, „aminek következtében az ember képes megmaradni bizonytalanságok közepette, titkok, kétségek közt, anélkül hogy irritáló módon kapkodna a tények és a ráció után.”11 Keats ezzel a költő legalapvetőbb tulajdonságát kívánta meghatározni testvéreinek írott levelében. A döntő megállapítást – amely nélkül e képesség egyáltalán nem működhetne – zárógondolatként fogalmazza meg. „Az igazi költőben a Szépség minden más megfontolást megelőz, jobban mondva megszüntet minden egyéb megfontolást.”12 A negatív képességben – amely nem ellentmondás – talán a költő tagadhatatlan biztonságérzete döbbent meg bennünket a legjobban. Képtelenek vagyunk felfogni, hogyan képes a költő mintegy fenntartani magát erőtlenségében úgy, hogy ez a gyengeség nem válik nehezteléssé, hogyan képes féken tartani indulatait, sebzettségét, haragját. Egyszóval, hogyan tudja magát megszelídíteni. Mintha valamiféle csend védelmezné a költőt, egy különös süketség venné körül, amely nem engedi, hogy túl erősen hallja azt, ami végzetes lehet számára, miközben a csend másik oldalán összegyűjtheti alkotó erőit. A svájci orvos és kultúrfilozófus Max Picard egy egész könyvet szentelt a csend varázslatának. Azt írja:

 

Ha megvan az emberben a hallgatás közege, minden tulajdonsága benne összpontosul, ezek először a hallgatással vannak összekötve, és csak azután egymással. Ezért egy rossz tulajdonsága nem fogja túl könnyen megfertőzni a többi tulajdonságát: hibájának először a hallgatás közegén kell átmennie, mielőtt annyira hatalmába tudná keríteni az embert, hogy ez az egy rossz tulajdonság teljesen átjárja és felfüggessze emberi mivoltát.”13

 

Némi túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy a költő egyetlen feladata: visszaadni ezt a csendet oly tisztán és érintetlenül, ahogy kapta.

Nietzsche az alkotókat anyáknak látja, akik terhességükben képesek megőrizni lelkük csendjét, ezzel védelmezve a születendő gyermeket, legyen az akár csak egy „gondolat vagy tett”. Hajnalpír című könyvében eszményi önzésnek nevezi ezt az állapotot.

 

Van-e megszenteltebb állapot a terhességnél? Mindent, amit teszünk, abban a csöndes hitben tenni, hogy annak így vagy úgy, javára kell válnia a bennünk megszületendőnek! […] Ilyenkor kitérünk sok minden elől, anélkül, hogy nagyon erőltetni kellene! Ilyenkor elfojtjuk magunkban az indulatos szót, békejobbot nyújtunk a másiknak: a gyermeknek abból kell felnőnie, ami a legszentebb, a legjobb. […] Ez az igazi eszményi önzés: mindig csak törődni és ébren lenni és megőrizni lelkünk csendjét, hogy termékenységünk szépen érjen véget.”14

A költő ráadásul nem egyszerűen csak képes elviselni erőtlenségét, félelmeit anélkül, hogy valamiféle pótlékhoz vagy isteni segítőhöz fordulna, hanem még kérkedik is vele. Egy fiatal költő például büszke arra, hogy soha nem uralja szívét, nem szabályozza a lélegzetét, mint egy jógi, és mégis valami másnak, a sajátjánál jóval nagyobb hatalomnak a kegyéből él. Szenvedésének súlyát is valaki más hordozza, mintha csak valami égi bankban lenne letétben, amelyet a költő olykor könnyedén kikölcsönöz, hogy költeményeinek súlyt, mélységet adjon. Egyedül talán költőként vállalhatjuk a gyengeségünket anélkül, hogy gyengének is éreznénk magunkat. Számon kérhetjük persze a költő őszinteségét. „Mai napig többre becsülök egy házmestert – írja Cioran –, aki felköti magát, mint egy élő költőt.”15

Robert French írja a negatív képességet elemző tanulmányában, hogy a költő azért akar megmaradni mindenáron a bizonytalanság állapotában, hogy lehetőséget adjon új gondolatok és érzékelések felbukkanásának.16 A negatív képesség a biztonság és a bizonytalanság határán való működést teszi lehetővé. A költő egy biztonsági zónát lép át, hogy a másikkal, az idegennel való azonosulási képessége folytán, új zsákmánnyal, új ismerettel térjen vissza. Tulajdonképpen ezt a beláthatatlan tengerszerű mozgást, érzelmi hullámzást nevezi Søren Kierkegaard esztétikai stádiumnak, amelyben még nincs döntés, hanem csak a költő szorongásainak formájában megnyilvánuló vágyakozásban való kiterjeszkedés majd visszahúzódás. Az angol pszichoanalitikus D. W. Winnicott szerint a művészek olyan emberek, akiket a megnyilatkozás és az elrejtőzés vágya közötti feszültség motivál.17

Nietzsche-t tragédiakönyvének írásakor saját bevallása szerint hasonló vágy vezérelte. A mű 1886-os kiadásához írott előszavában (Önkritika-kísérlet), megjegyzi, hogy akkor és ott egy menádi lélek szólalt meg, vagyis egy elragadtatott, ihletett Dionüszosz követő látnoki lény, aki eksztatikusan a zenét, a táncot, a művészetet igenli, és aki „még el sem döntötte, hogy megnyilatkozni akar-e vagy elrejtőzni.”18 Ez vajon azt jelenti, hogy egy bizonytalan Nietzsche lepleződik le előttünk, egy lényegileg művész-Nietzsche, aki bár, nem osztja Keats spiritualizáció utáni vágyát,19 egy ideig és egy bizonyos fokig legalábbis a keats-i negatív képesség állapotában van? Ez a képesség egyben a mítosz (újra)teremtésének előfeltétele is, tegyük hozzá, egyfajta inkubációs állapot. Safranski egyenesen rendszerré vált őszintétlenségnek nevezi Nietzschének a mítosz újraélesztésére tett kísérletét.20 Tudatos önelvarázsoltságnak, amellyel Nietzsche oly kegyetlenül szembenéz később. Egy fiatalkori szerelemről van szó, egy kikerülhetetlen csalódásról, amely a metafizika bulvárlapjainak első oldalán szerepelne, ha lennének ilyenek. Az bizonyos, hogy egy ilyen csalódás után a gondolkodó többé már nem akarja magát kiszolgáltatni semminek, és magához ragadja a kezdeményezést. Tudja, hogy a rá váró későbbi szenvedésekben már nem adja meg magát a megmásíthatatlan végzetnek anélkül, hogy akaratával ne próbálja azt hatástalanítani. Ha másként nem, hát akkor úgy, hogy szeretni fogja. Ettől fogva bármilyen kudarc vagy fájdalom éri Nietzschét, így szól „akaratom megörvendeztet.”2

A művészet-metafizikából való kiábrándulás után Nietzsche megpróbál a saját lábára állni. Safranski szerint azonban Nietzsche soha nem tanult meg járni, őt mindig a zene kísérte. Tragédiakönyvében azt írja: „A zenének az volt a feladata a görögöknél, hogy amit a hős elszenved, azt a hallgatóságban mélységes részvétté változtassa.”22 És a zene képes rá, mert a zene „lét.” „Amikor hallgatjuk – írja Rüdiger Safranski –, a léthez tartozunk.”23 Safranski szerint „Nietzsche egész filozófiája kísérlet arra, hogy életben lehessen maradni akkor is, ha elmúlt a zene.”24 Ez lenne az akarat? De mi az akarat a zene hatalmához képest? Pontosabban mi Nietzsche „saját akarata” a világakarathoz képest? A zene az „irdatlan” közege, és ez a kulcsszó az, a das Ungeheure, amelyre Safranski szerint a nietzschei szenvedély kapui nyílnak. Nietzsche korai filozófiája felfogható az „elveszett teljesség utáni fájdalom dokumentumaként”.25 Safranski gyönyörűen „posztsziréni szomorúságnak” nevezi. Safranski értelmezésében Nietzsche egész egyszerűen nem tud beletörődni abba, hogy a zene véget ér, és a „világakarat óriási szíve”26 ott dobog tovább nyugtalanul Nietzsche minden művében. Ő nem akarja leoltani a lámpát mint később Jim Morrison27 és talán azt mondhatnánk, hogy Nietzsche igazságai, mint egy elveszített biztonság és bizonyosság pótlékai, ott jelennek meg ahol a zene véget ér. Filozófiailag kifejezett igazságai is valójában zenétől terhes önkifejezések, melyek bár tagadhatatlanul az értelemhez szólnak, ott zeng alattuk, mint valami különös kíséret, a szív szenvedélyének ellenállhatatlan zenéje. Igazságainak olyan erősnek kellene lenniük, mintha a zene mélységes hatalma támogatná őket. Amikor Nietzsche felhasítja a vásznakat, ezt nem azzal a szándékkal teszi, hogy lemeztelenítse az életet, hanem hogy még erőteljesebben és szívhez szólóbban ünnepelhesse az élet elrejtő hatalmát. Mintha a leleplezés is csak az elrejtéshez tartozna, mintha Nietzsche nem tenne mást, minthogy provokálja az életet, hogy kinyilvánítsa önmagából azt, ami benne elpusztíthatatlan és örökké nagyszerű marad.

Karl Jaspers viszont azon a véleményen van, hogy itt tulajdonképpen két eltérő szenvedélyről, a zenéről és filozófiáról, van szó Nietzsche életében. A zenei szenvedély arra törekszik, hogy az egész szubjektumot kiszolgáltassa a zene hatalmának. A zenei impulzusokat követve az ember elveszítheti önmagát és önmaga legnagyobb lehetőségét, hogy követeljen önmagától és harcoljon ezért a követelményért. A filozófia tehát harc a zenével szemben is. Jaspers szerint a nietzschei gondolkodás mélyén csönd honol, nem szól a zene. „A zeneitől (elem) ragadja el és a vele való küzdelemben valósítja meg Nietzsche a filozófiát; nem csak elmélkedései, de misztikus léttapasztalatai is zeneietlenek és a zenével ellentétesek .”28 A legerősebb érv azzal szemben, hogy a nietzschei filozófia alapjában valamiféle zenei elem dominál épp az, hogy ez esetben Nietzsche nem jelenthette volna be Isten halálát. A zene hatalma életben tartja a mítoszt. Cioran szerint a zenében élni vég nélkül azt jelenti: megmenteni Őt (az Istent) és vele együtt önmagad. Nietzschének pedig egyik sem állt szándékában.

Robert French említett tanulmányában felsorolja a negatív képesség főbb jellemzőit, amelyek között a következők szerepelnek: elviselni a kétértelműséget, a paradoxont, megelégedni a félismerettel, tűrni a szorongást és a félelmet, nem kibékíteni az ellentmondásokat stb.29 A negatív képesség mindenesetre egy rendkívüli türelmet sugalló állapot, amelyről azt mondhatnánk, hogy még nem teljesen a művész saját akarata. Sokkal inkább az illúzió erejéről van szó, amely a művészt a holdkóros biztonságérzetével ruházza fel. A „mi művészek” kezdetű fragmentum tanúsága szerint Nietzsche maga is megdöbbent ilyen hallatlan biztonságérzet láttán.

 

Az álom szelleme és ereje fölébünk kerekedik, és a legveszélyesebb utakon nyitott szemekkel, dacolva minden veszéllyel, hidegen hágunk fel a képzelgés tornyára. Mi, a természetesség elrejtői. Mi holdkóros Isten-keresők.”30

 

A negatív képesség a féken tartásra, a visszaszorításra (containment) való különleges képességet jelenti, ahogy azt Robert French állítja. Összefogja a gondolatokat, hogy ellenálljanak a szétszórás kényszerének. Jacques Derrida, Nietzshe stílusait elemző tanulmányában31 apotropaikus szorongásról beszél, egy elhárító, védelmező és ugyanakkor a visszavágást lehetővé tevő erőről, amely az esernyő kifeszülő vásznához hasonlóan (női fegyver) védelmet nyújt, míg hegyével támadásra ösztönöz miként a menádok thürszosza. Nietzsche átütőerejű stílusa mögött egy ilyen erőt kell feltételeznünk. Nietzsche, az „ellenterrorista”, stílusának átütőerejű fegyverét szegezi szembe a keresztény-romantikus ártatlanság gondolattal, miközben, mint ahogy azt az előző fejezetben láttuk, hasonló koncentrációs erőre bukkanunk mindkét oldalon.

A negatív képesség ugyanakkor a legteljesebb nyitottságot feltételezi, egészen a másikkal való azonosulás fokáig. Nietzsche nem volt híján ennek a képességnek sem, csak ő mintha mindig azzal akart volna azonosulni, ami a legfőbb hatalommal bír. A tragédia születésében szerepel a következő kijelentés: „röpke pillanatokra valóban az őslényeg vagyunk […] Félelmünk és részvétünk ellenére is a boldog létezők vagyunk, nem individuális minőségünkben, hanem az egyetlen létezőként, akinek nemző gyönyörével azonosultunk.”32 Ez a gondolat csak jóval később kap tragikus hangsúlyt, amikor a megtébolyult Nietzsche kijelentéseként jegyzik fel. „Miért sírsz Esbeth, hiszen boldogok vagyunk!” Az Ecce Homóban (1908) pedig így fogalmaz: „Mondjunk igent az életre akár a legidegenebb és legkeményebb megpróbáltatások közt is, […] hogy túllépve borzalmon és szánalmon a keletkezésnek – a pusztítás boldogságát is magában foglaló – örök boldogsága legyünk.”33 Talán azt mondhatnánk, hogy a nietzschei filozófiában mindvégig a keletkezés ártatlanságának mint teremtő erőnek, dionüszoszi művészetnek és zenének a bizonyítása volt a tét, amelyet Nietzsche nem csak teoretikusan, hanem a saját személyes életében is bizonyítani kívánt. És e boldogsággal való azonosulás lenne az egyetlen hiteles bizonyíték. Filozófusként pedig Hévizi Ottó szavaival

 

Olyan tudás biztonságával kellene szólnia Zarathusztrának, amilyent csak a bizonyosságba vetett hit, pontosabban a kételyt nem ismerő »ártatlanság« volna képes kölcsönözni a performatív szónak. Nem olyasmit állítani, amely minden kételyt kibír vagy minden kételyen felül állónak tételeződik, hanem úgy állítani valamit, mintha fel sem merülne, hogy egyáltalán kétség férhet hozzá.”34

 

Nietzsche tehát nem egyszerűen vállalja az erőtlenségben rejlő erőt (negatív képesség), hanem még az erőtlenségből is minduntalan erőt, hatalmat akar nyerni, sőt egyenesen a legfőbb hatalommal azonosulni. Azt mondhatnánk, hogy a negatív képesség egy sajátosan nietzschei dialektika egyik mozzanata lehetne csupán, amelyet élénken ellenpontoz az, amit Nietzsche kifejezetten hatalom akarásnak nevez. E sajátos dialektika – egy más szempontból - általában úgy nyilvánul meg Nietzsche írásaiban, hogy az, ami egy finom érzékenységű művészi belátásként indul, végül filozófiai gondolatként teljesül be. Például Nietzsche azt állítja, hogy az igazán nagy események a legcsöndesebbek,”A leghalkabb szavak keltik a vihart, a galamblábakon érkező gondolatok irányítják a világot.”35 Ő mintha ennek ellenére kihangosítaná ezt a csöndet. Már nem emlékszem pontosan, talán egy amerikai költőnél olvastam, hogy „egy verseskötetet kiadni olyan, mint rózsaszirmot dobni a Grand Canyonba és várni a visszhangot.” Nietzsche olyan visszhangot vár, amely felér egy robbanás erejével. Nála töltetként robban a csönd, beélesíti a csöndet. Érdemes megjegyezni, hogy Nietzsche ebben is Dionüszosz követőjének bizonyul. Walter F. Otto írja Dionysos Myth and Cult című könyvében, hogy az isten megjelenését kísérő kettős jelenség: a vad lárma (pandemonium) és a hírtelen beálló halálos csönd.36 E kettős jelenség attól válik igazán félelmetessé, hogy együtt kellene őket elgondolnunk. „Intenzitásának tetőfokán olybá tűnik – írja a német vallástörténész – mintha az őrült lárma valójában a legmélységesebb csönd lenne”.37 Egy sikoly néma festménye, mondhatnánk.

Máshol Nietzsche úgy tűnik összekeveri a teljes fegyverletételt sugalló szenvedést a határtalan diadal érzetével. Ezzel is tudomásunkra kívánja hozni, hogy egyetlen ponton sem ért egyet a dolgok korábbi értelmezésével, és hogy valami szokatlan dolgot készül tenni. Vegyünk egy másik példát. Hogyan értelmezzük másként Zarathustra önnön akaratára való készenlétét, Napként való adakozását, mint egyfajta új ártatlanságot, férfiként valamit, ami gyermeki? Nietzsche az ártatlanságról úgy beszél ebben a művében, mint valami hallatlan lehetőségről. Arany vértek alatt gyermeki szívet kíván, az ártatlanság erejét végtelenül, az ártatlanságot mint erőt Az Ecce Homo című versében azt írja:„Fény lesz minden, amihez érek.”38 Nem véletlenül jegyzi meg Sloterdijk: „Ilyet csak napok mondhatnak magukról.”39 Egy kisfiú talán csak ezt mondhatná: fény minden, ami rajtam, számomra ismeretlen. Fény a hajam, álmodó fény. Nietzsche az ártatlanságot kiemeli ebből a költőinek nevezhető állapotból és a teremtő akarattal azonosítja. „Hol az ártatlanság? Ahol a nemző akarat. És aki teremtésével felül akarja múlni maga magát, azé előttem a legtisztább akarat.”40

Azt mondhatnánk, hogy a teremtő akarat ártatlanságában már nincs semmi melankólikus félhomály, semmiféle látszatmélység és éji csillogás, talmi varázslat, amelyben Zarathustra szerint a költők élnek. Véget ért a lélek hosszú „sötét éjszakája”, férfivá serdült az ifjú. „Ámde a férfiban több a gyermekség, mint az ifjúban, és kevesebb benne a mélabú: jobban érti, mi a halál és mi az élet.”41 Míg a költő örökké gyermek, és mindent kívánásában örökké nő marad,42 addig az igazi férfi Nietzsche szerint elnyeri a teremtő akaratot. Mert „gyermek rejlik az igazi férfiban, játszani akar”,43 minden más pusztán kevert állapot. De ki is ez a napba öltözött férfi, akit Nietzsche a maga evangéliumában megjelenít? Nietzsche azt is mondja, hogy míg az asszony jobban ért a gyermekhez, addig a férfi gyermekibb.44

Tehát úgy tűnik a teremtő akarat ártatlansága úgy viszonylik a gyermek ártatlanságához, mint kisfiú a férfihoz. Nietzsche, némiképp leegyszerűsítve úgy gondolja, hogy az igazi férfival kezdődik az igazi játék, tehát a férfi a dolgok első kezdete. Az alábbiakban röviden megkísérlem bemutatni Paul Newman egyik karakterének sebtében felvázolt portréján keresztül a nietzschei „nagy játszó férfi” alakját.

Az igazi férfi – ritka jelenség - a maga legteljesebb pillanatában: áttűnő gyermek. Kirajzolódik benne a kisfiú, mint erős íven a könnyű nyíl. „Ártatlansága”, ez a különös, megnevezhetetlen ártatlanság egy pillanatra láthatóvá válik, amikor a férfi a sorsa elébe megy. Mert itt ő az, aki először lép. Ez az a pillanat, amikor megszeretjük, amikor a szívünkre forr. Nem, nem úgy lép előre, mint a görög hősök, őket a vállalt sors ércpajzsként védte, így mentek a halálba is, a sors tulajdonaként. Itt azonban minden lépésével az eldöntetlenség szakadéka fölött jár a férfi, a senki gyermekeként, ahogy Paul Newman tette ezt a felejthetetlen Bilincs és mosoly című filmben. Az igazi férfiben fölsejlik a gyermek, de sohasem válik gyermekivé. Ez az, ami a legtávolabb van tőle. És mégis, mint valami különös gyermek van hozzánk a legközelebb. És ez a játékossága miatt van így.

Itt mindenkor a férfiból magából látunk a gyermekre. Ez nem holmi becsapós kép, ahol tudjuk mindig két fókuszpont létezik, és attól függően, hogy épp hova pillantunk egy leány arcát vagy épp egy rút banyát látunk. A másik oldalról, a gyerek felől, nem látjuk meg a férfit. A költő például, aki mindvégig gyermek marad, ravaszul belakja az ártatlanságot, amely lényegileg lakhatatlan. Ezért érezzük a férfi játékosságában a „hátborzongató otthontalanság” jelenlétét és azt, hogy nem menekül tőle. Az igazi férfi védtelenségében áttetsző erő van, talán csak az igazi férfi lehet igazán védtelen, amelyet azonban szellemének bátorságával, játékos akaratával mindig is visszavet önmagába. Ez azt jelenti, nem látjuk védtelennek, nem válik benne súlyossá a védtelenség, mint a betegekben. Ez a gyermekség az igazi férfiben visszautasít minden beszédet (látja egyáltalán ezt a védtelenséget?), hogy saját nevében szóljon. Egy mosollyal zárja önmagába, és ezért kilép minden szükségszerűség bilincséből. Az igazi férfi ezért a veszélybe szerelmes, mert ott tud a legjobban nevetni, ahol a többiek a könnyeikbe burkolóznak, mint a párás esőerdő. Az igazi férfi ezért a háborúba szerelmes, hogy a halál teljessé tegye védtelenségét mely mélységesebben őrzött titok és kincs, mint a lány szüzessége, egy másik szemérem dolga, amiről hallomásból csak a költők fecsegnek.

A férfiasság az, ami végül kilép a művészi állapotból, a nőiség ezen kétértelműségéből, ahol az önfeladás vágya is csak a megragadás egy formája. A filozófia: férfiasság. Jóllehet, éppen Nietzsche volt az, aki férfiasságának minden eltökéltségével, mindig is egyfajta anyai sors beteljesüléséért küzdött: az (ön)-teremtésért. A filozófus egyszerűen nem fél, míg a költő egyetlen munkája – mondhatnánk – a félelem vagy szorongás. Mary Ruefle amerikai költőnő, véleményem szerint szokatlan, eredeti nézőpontra talált, amikor a költészetet egyszer csak elkezdte kizárólag a szorongás magasából nézni. „A félelem a mindenkori legerősebb mozgató”. Vagy, „Azt mondhatnánk, a félelem a költői munkafolyamat (procedure), aminek összpontosítására a költőt kiképezték.”45

Harold Bloom szerint pedig a költő szenvedése teljes mértékben a nagy előd befolyásától való szorongásban áll: mert önmaga megvalósításához elengedhetetlen egy hatalmas élmény általi megragadtatás, gyakorlatilag a nagy előd befolyása. Nietzsche és Harold Bloom szerint a költő igazán attól fél, hogy leleplezik, hogy tolvajként lefülelik, vagy egy józanabb pillanatában tisztessége tetten éri önmagát.46 A költő jobban fél ettől, mint a szemfényvesztő, hogy a trükkje kitudódik, mert a költő büszkesége a nyílt lapokkal való játékhoz, sőt egy lényegi, végső tiszta állapot feltételezéséhez kapcsolódik: újrateremtendő önmaga szeplőtelen fogantatásához.

A filozófus meg akar szabadítani bennünket a halálfélelemtől: „filozofálni annyi, mint megtanulni meghalni”47 – írja Szókratészre gondolva Ciceró. A nagy költő ellenben olyan, mint a szén, a halál gondolatától izzva hevíti magát rendkívüli hőfokra, hogy lelkében megolvadjon az élet. A filozófus mindig szem előtt tartja a hatalmi viszonyokat, elkerüli a megaláztatást. A művészt nem ejti kétségbe, ha leigázza a vágy, a filozófus ellenben mindent megtesz, hogy a vágy tárgyává legyen. „Szókratész Platón dialógusaiban gyakran egy pharmakeusz arcát ölti fel. Ezt a nevet Diotima adta Erósznak. De Erósz arcképe mögött nem lehet nem felismerni Szókratész vonásait, mintha Diotima őt nézve ajánlotta volna Szókratésznek Szókratész arcképét.”48 Derrida, Platón patikája című könyvében zseniális módon vezet be bennünket Szókratész és Platón boszorkánymesterségébe. Szóelemzései folytán megannyi rejtekajtó nyílik meg és zárul be mögöttünk, mintha csak bepillantást nyújtana a platóni tudatalattiba egyfajta filozófiai álomfejtésen keresztül, hogy még Nietzsche és Freud után is nem győzünk csodálkozni, mi minden fortyog és fő ezeken a kétes helyeken.

Az élet mint hatalmi viszony. A filozófus, aki leginkább tisztában van ezzel, a költő, aki legkevésbé akar ennek tudatában lenni.

A negatív képesség különben is csak egy finom és kényes egyensúlyi állapot, amelyet a költő könnyen elveszíthet, és az ügyesen kordában tartott, megszelídített szorongásai – melyekre oly büszke volt, mint a vadállataival ketrecbe zárt idomár – egy óvatlan pillanatban ráronthatnak, és széttéphetik őt.

Nietzsche tehát nem vállalja az erőtlenségben lévő erőt, a negatív képességet olyan tisztán, mint a költők, mint nagyszerű erőtlenséget, mert miként írja „a költők mindig megvigasztalódnak.”49 Nietzsche szemében pedig megvigasztalódni annyit tesz, mint egy pillanatra legalábbis kiejteni kezünkből az élet értelmezésének fonalát. Ciorant interpretálva azt mondhatnánk, hogy Nietzsche ugyan nekibátorodott, hogy költő legyen, de nem mert költőnek maradni, „még halála előtt is csak a maga prófétai nótáját fújta.”50 Mint fentebb láttuk, az értelmezés folyamatosságát egy pillanatra sem tudta megszakítani, mindig egy újabb könyvben pihente ki fáradalmait, és az értékelés ördögi körétől az sem menti meg, ha minden értéket átértékel. Sloterdijk a nietzschei értékelés terrorjáról beszél.

 

Nietzsche struktúrája eleve el van döntve egy olyan szenvedő nagyság érdekében, amely értéket teremt, amikor választania kell az egzisztenciális boldogság és az értékteremtő nagyság között, az, ami benne lakozik, mindig azt választja, ami még szörnyű önfeláldozások árán is az értékteremtés folyamatát szolgálja.”51

 

Míg a filozófia lényegileg férfiasság, sőt „zsarnoki akarat”, addig a költészet: önmaga lét. „Nem a filozófusok, hanem éppen hogy a költők iskolájában tanulható el az értelem és a merészség, hogy önmagunk legyünk” - írja Cioran A bomlás kézikönyvében52

 

A költő a valóság gyűlöletes szökevénye volna, ha menekülés közben nem vinné a boldogtalanságát is magával. Szemben a misztikussal vagy a bölccsel, nem képes sem megszabadulni önmagától, sem saját rögeszméinek középpontjából kitörni; maguk az extázisai is gyógyíthatatlanok, sorscsapásokat jósló tavaszmadarak.”53

 

Cioran szerint a költői lét nem egyéb, mint egy önmaga által megkötözött lélek gyönyörű, hiábavaló szabadulási kísérlete. A költészet pedig, ebből kifolyólag, a legkifinomultabb zsarnokság és börtön. A megszabadulást pedig a költő önmagától való menekülésének intenzitása hiúsítja meg. A költő, ebben az esetben, képzelete intenzitásának csúcspontján is csak önmagát fedezi fel. Ez az elképzelés közel áll ahhoz, amit Nietzsche teremtésről és szenvedésről vallott, hiszen szigorúan véve csak itt mondható el, hogy a kettő szorosan egymásból következik, ezzel is talán az örök visszatérésre emlékeztetve.

 

Teremteni – ez a szenvedéstől való nagy megváltás és az élettől való megkönnyebbülés! De hogy a teremtő legyen, ehhez szenvedés kell és sok átváltozás.”54

 

Egy merőben más kép rajzolódik ki előttünk, ha a költői önmaga-lét keatsi elképzelését vesszük alapul. Itt is egy paradoxonra bukkanunk, amely talán a következőkép fogalmazható meg: minél kiválóbb költő valaki, individualitása annál nehezebben ragadható meg valamiféle szilárd karakter értelmében. A költői géniuszt pedig Keats szerint egyenesen az jellemzi, hogy nincs is ilyen karaktere (Characterless character). Ennek ellenére épp ő az, aki határozottan kiáll egy egyedi sors vállalása mellett, ő az, aki legjobban átérzi: önmagasága: tét. De mihez is ragaszkodik a költő önmagában? Ki ez az „önmaga”, amely alkotásának egyedi pillanataiban egyszerűen csak manifesztálódik mint valami éteri anyag? (Benjamin Bailey-hez írott levél)55. Vagy talán helyesebb lenne azt mondani Paul Celannal, hogy a költő abban a mértékben önmaga, amennyiben szóhoz jut benne a Más(ik)? Ebben az esetben saját létének affrimációja a Másikra mondott igen.56 A keatsi elképzelésen belül, amely mint objektív áll szemben a Cioran által fentebb felvázolt szubjektív szemlélettel, szenvedés és teremtés között nincs közvetlen kapcsolat. Patrick J. Keane, a neves Keats kutató kettős perspektíváról beszél (binocular perspective)57, mintha egy szigorú angyal távoltartaná a szenvedést az alkotástól, persze nem magától az alkotótól, mintha annak már semmi jelentősége nem lenne, hogy ő emberként mit visel el. Ezt T.S. Eliot röviden így fejezi ki: a „test szenved, a szellem alkot.”58

Mindkét elképzelés az önmaga-létet állítja előtérbe, amiről Cioran azt írja: a költők iskolájában tanulható el. A filozófus önmaga-léte éppolyan rejtély, mint a költőé, de az bizonyos, hogy jelentős szerepet játszik benne a filozófus erkölcsi érzéke. Felismerni a filozófust moralitásáról, jegyzi meg gúnyosan Nietzsche és Keats is úgy gondolja, hogy a filozófus erényes, a költő ellenben színe váltó kaméleon59. A költő könnyedén minden eszmének odaadja magát. Azt mondhatnánk, hogy ő az önzetlenség zsoldosa. Senkihez sem tartozik. Egy küzdelemben sem az igazság érdekli, hanem pusztán fegyverei fénye. Ha mégis az igazságról beszél, nem lehetünk vele elég óvatosak. Keats meggyőződése ráadásul, hogy a költő szavainak nincs individuális értékük, ezért véleményként nem is szabad komolyan venni őket60. A filozófus azonban épp komolysága okán nem ragaszkodik véleményeihez, hiszen a tudás nélküli vélekedések szégyenletesek- állítja Platón.61

Hölderlinnél láttuk, hogy van valami a filozófiában, ami képes előcsalogatni a költőt negatív képességének rejtekéből és arra ösztönözni, hogy a megszokott viszonyt föladva azt gondolja, hogy bizonyos pozitív értékek vállalása mentén, vagy valamely eszme melletti kiállásban számára is lehetséges élni. Ez az út azonban előbb-utóbb csalódáshoz vezet. Kiderül, hogy az élet számára lehetetlen, és a legjobb, amit tehet, az, hogy hagyja magát „szétzúzódni e lehetetlenségen”,62 hogy a tiszta ellentét mélyéből szülessen újjá. Ez a szenvedés költői „megoldása” A költő leginkább sorszerűnek szeretné látni ezt a folyamatot, hogy benne még tisztább vigaszra találjon. De igaza van Edgar Windnek: „a költő hozzájárul azokhoz az eseményekhez, amelyek áldozatának véli önmagát.”63

Ciorannal ellentétben Nietzschét egy vigasz nélküli költőnek látom, aki tudatosan egy költői sorsot vállal, amely számára egyszerre jelenti az összetéveszthetetlen egyediséget, és a költői létből fakadó szenvedés vállalását: „Szeretném, ha olyan nyomorult lennék, amit csak ember el tud viselni; csak e nyomás alatt sikerül elérnem azt, ami csak keveseknek volt és van birtokában: szárnyak, hogy hasonlatokban beszéljek.”64 Költészet itt csak azt jelenti: az egyediségére féltékeny géniusz önteremtő akarata. Richard Rorty látja így Nietzschét: „Kudarcot vallani mint költő – és ennélfogva Nietzsche számára kudarcot vallani mint ember – annyi, mint elfogadni más leírását magunkról, végrehajtani egy előzőleg elkészített programot, legfeljebb korábban megírt költemények elegáns változatait írni.”65

A költői sors vállalása azonban Nietzsche számára nem jelenti azt, hogy elfogadná a keatsi elképzelést, az erőtlenség költészet általi megnemesítését, vállalását. A költészetet Nietzsche soha nem tekinti negatív képességnek. A költészet és lényegében maga a művészet egy túláradó erő bizonyítéka. A hatalom akarásában (Der Wille zur Macht: Versuch einer Umwerthung aller Werthe: Studien und Fragmente, 1901) Nietzsche őserőnek, gazdagságnak nevezi.66 Közben nem egészen világos, hogy a művész törékeny egészsége miképpen segíti elő az alakulás erőinek működését, szemben egy alapvetően egészséges szervezettel, amelyre talán kevésbé hatnak ezek az erők. Deleuze szerint a törékeny egészségi állapot nyújtotta érzékenység valamiképpen elősegíti a hatalmas látomásokhoz való felemelkedést, azokat az „átkeléseket”, amelyek végső célja az „emberben, az ember által bebörtönzött élet” felszabadítása.67

A gyengeségnek tehát nincs tisztelete Nietzschénél. Számára egyszerűen nem létezik tisztességes gyengeség. A gyengeség kreativitását Nietzsche éppenséggel a bosszúban, az elme reaktív működésében látja, amelynek legmagasabb „teljesítménye” a nemes moralitással szembeni zsidó értékítélet érvényesítése, mint papi hatalomakarás. A gyengeség annál rosszabb, minél szellemibb. Nincs benne nemesség, hiszen a nemesség Nietzsche számára egy önmaga átalakítására képes energiát jelent. Az igazi szellem pedig nem szorul rá semmilyen külső stimulációra. Zarathustra világosan tudtunkra adja, hogy nem a költők azok, akik a szellemet ebben a vegyítetlen tisztaságában megtapasztalják. Ők túlságosan is kevert lények ehhez.68

A gyengeség csak azáltal igazul meg, ha nemet mond önmagára mint „aktív rossz lelkiismeret.”69 Mert ily módon teszi szabaddá az utat a teremtés előtt.

1 Peter Sloterdijk, A gondolkodó a színpadon, Helikon, 2001, 31.

2 A tragédia születése Az ősfájdalom „alapeseménye” Szilénosz bölcsességében fogalmazódik meg: „A legjobbat te el nem érheted: legjobb neked meg sem születni, nem lenni, semminek lenni. A másodsorban legjobb azonban neked – mielőbb meghalni.” Uo., 44.

3 Uo, 44.

4 Michael Tanner megállapítása az 1993-es angol kiadáshoz írott előszavában. Friedrich NIETZSCHE, The Birth of Tragedy Out of the Spirit of Music, Translated by Shaun Whiteside, Edited by Michael Tanner, 1993, Penguin Classics, Introduction, XXII. Fordítás tőlem. L. Cs.

5 Friedrich Nietzsche, A ​tragédia születése avagy görögség és pesszimizmus, Magvető, Budapest, 2007, 234.

6 Rüdiger Safranski, Nietzsche, Ford. Györffy Miklós, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002, 86.

7 Jacques Derrida, Éperons Nietzsche stílusai, Ford. Sajó Sándor = Athenaeum 1992/3. 182.

8 Edward Young, Night Thoughts, = The Poetical Works of Edward Young, Vol. 1., London, William Pickering, 1834.

https://books.google.hu/books?id=cRUWAAAAYAAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false

9 Safranski, i.m., 86.

10 Az ártatlanság Cioran meghatározása szerint „a természet iránt érzett ösztönös és organikus szerelem”, az élettel való egység és összhang. Emile CIORAN, On the heights of despair, https://wizchan.org/hob/src/1449694318806-0.pdf, 27. Fordítás tőlem. L. Cs.

11 John Keats testvéreihez, George-hoz és Tom-hoz írott levele 1817. December 21; 27? = John Keats, Keats levelei, Ford. Péter Ágnes, L'Harmattan, Budapest, 2010, 47.

12 Uo., 47.

13 Max Picard, A csend birodalma, Ford. Szabóné Révész Mária, Kairosz, Budapest, 2002, 45.

14 Friedrich Nietzsche, Hajnalpír – Gondolatok a morális előítéletekről, Ford. Óvári Csaba, Attrakror, Budapest 2009, 552. 216.

15 Cioran, A bomlás kézikönyve, 212. Vladimir Holan szerint is „az öngyilkos őszintébb mint a költő.” És Zarathustra sem gondolja ezt másként: „Ámde nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy az ember az életét befejezze, mint új versét: tudja ezt minden orvos és minden költő.” (Friedrich Nietzsche, Im-igyen szóla Zarathustra, Ford: Wildner Ödön, Grill Károly Könyvkiadó, Budapest, 1908, 279.)

16 Robert French, Negative Capability and Its Role in Leadership and Organizational Consulting, https://www.researchgate.net/publication/247717666_Leadership_and_Negative_Capability

17 Mary Ruefle, On Fear: (Our Positive Capability), https://www.poetryfoundation.org/poetrymagazine/articles/detail/69815

18 Nietzsche, Önkritikakísérlet = A tragédia születése, uo., 11.

19 A spiritualizáció utáni vágy Keats számára az igazság szépséggel való azonosítását jelenti, amelyet az Óda egy görög vázához c. költeményében így fogalmaz meg: „Beauty is truth, truth beauty”. Keats számára ez nem más, mint a szépséggel való, az individualitást teljesen felszámoló azonosulás.

20 Safranski, Nietzsche, i.m., 117.

21 „Igen, sebezhetetlen, eltemethetetlen van bennem, sziklákat repesztő: ennek neve az én akaratom.Im-ígyen szóla Zarathustra, i.m., 152.

22 SAFRANSKI, Nietzsche, i.m.,8.

23 Vö. „A zene a világ kellős közepébe visz, de úgy, hogy az ember nem vész oda.” Rüdiger Safranski: Nietzsche – szellemi életrajz. 8.

24 Uo. 8.

25 Uo. 8.

26 Schopenhauer szerint a zene a legmagasabb rendű művészeti forma. A magábanvaló akaratot, a legvégső világlényeget tárja elénk. „A világ minden fizikai eleméhez a metafizikusat, és minden jelenséghez a magánvalót jeleníti meg.”

Arthur SCHOPENHAUER, A világ mint akarat és képzet, Osiris, Budapest, 2002, Ford: Tandori Ágnes, Tandori Dezső, 323.

27 „When the music's over / Turn out the light” Stephen Davis, Jim Morrison: Life, Death, Legend, London, Gotham Books, 2004, 104.

28 Karl Jaspers, Nietzsche: An Introduction to the Understanding of His Philosophical Activity, Johns Hopkins Edition,,Baltimore and London 1997, 34.

30 Jacques Derrida, Éperons: Nietzsche stílusai, = Athenaeum, 1992/ 3., 176.

31 Uo. 174.

32 Nietzsche, A tragédia születése, i.m., 160.

33 Nietzsche, Ecce Homo, Ford. Horváth Géza, Göncöl Kiadó, Budapest, 2003, 74.

34 Hévizi Ottó, Alküonikus hang =. Athenaeum 1992/3. 277.

35 Nietzsche, Ecce Homo, i.m., 18.

36 Vö. „Óh, halálosan néma pandemónium” Dionüszosz-Ditirambus. Walter F. OTTO, Dionysus Myth and Cult, Indiana University Press, Bloomington and London, 1965, 92.

37 Walter F. OTTO, Dionysus Myth and Cult, 92.

38 NIETZSCHE, Versek, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2005, 59.

39 Peter SLOTERDIJK, A gondolkodó a színpadon – A jó hír megjavításáról, Budapest, Helikon, 2001, 223.

40 Nietzsche, Im-ígyen szóla Zarathustra, i.m., 168.

41 Nietzsche, Im-ígyen szóla Zarathustra: Az öreg anyókáról és a fiatal nőről, i.m., 87

42 „És még azokat a dolgokat is megkívánjuk, miket estenden vén asszonyok mesélnek egymásnak. Ezt hívják önmagunkon az örök nőinek.” Nietzsche, Im-ígyen szóla Zarathustra, i.m., 175.

43 „Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza, némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben!” Nietzsche, Im-ígyen szóla Zarathustra, i.m., 87.

44 „A férfinál jobban tud a gyerekhez a nő,de a férfi gyerekesebb mint a nő.” Nietzsche, Im-ígyen szóla Zarathustra, i.m., 87.

45 Mary Ruefle, On Fear, https://www.poetryfoundation.org/poetrymagazine/articles/detail/69815, Fordítás tőlem, L.Cs,

46 Nietzsche, Vidám tudomány, Budapest, Holnap Kiadó, 1997, 223. A rettegett tekintet.

47 Michel de MONTAIGNE, Esszék, Budapest, Jelenkor, 2001, 110.

48 PLATÓN, A lakoma, Ford. Telegdi Zsigmond, Atlantisz, 2005, 70. 203 c,d,e,

50 Cioran, A bomlás kézikönyve, i.m., 134. Lou Salome írja Nietzschéről: „Istenkereső Nietzsche, aki a vallásból jött és a vallásos prófécia felé tartott.” Sander L. Gilman, Conversations with Nietzsche: A Life in the Words of His Contemporaries, Oxford, Oxford University Press, 1991, 111.

51 Peter Sloterdijk, A gondolkodó a színpadon: A jó hír megjavításáról: Nietzsche materializmusa, Budapest, Helikon, 2001, 90.

52 Cioran, A bomlás kézikönyve, i.m., 134.

53 Uo. 133.

54 NIETZSCHE, Im-ígyen szóla Zarathustra, i.m., 115

55 „A teremtő szellem óriásai úgy hatnak a semleges tudatú tömegre, mint valami láthatatlan kémiai vegyületek, de nekik maguknak nincs saját egyéniségük, nincs meghatározott karakterük.” KEATS Levelei, Ford. Péter Ágnes, Budapest, L’Harmattan, 2010, 41.

56 Paul CELAN, Ich bin du, wenn ich ich bin., Keats a másik lénybe való átköltözésről beszél: „A lenyugvó nap mindig helyrebillent, vagy ha egy veréb jön ablakom alá, átlépek lényébe, s vele csipegetek a fövényen.” (Levelei, uo.,43.)

57 http://numerocinqmagazine.com/2014/01/14/keats-and-identity-the-chameleon-in-the-crucible-patrick-j-keane/

58 T.S.ELIOT,The more perfect the artist, the more completely separate in him will be the man who suffers and the mind which creates; the more perfectly will the mind digest and transmute the passions which are its material.” 1921. The Sacred Wood; Essays on Poetry and Criticism. https://msu.edu/course/eng/362/johnsen/wood.pdf, 48.

59 KEATS, Richard Woodhous-nak írott levél, „(…) a költőnek nincs sajátos lényege – a költő minden és semmi. –Nincs saját természete – éppúgy élvezi a fényt, mint az árnyékot – lényege az intenzitás, (…) egyforma gyönyörűség neki, hogy egy Jágót teremt-e, vagy egy Imogent. Amitől az erényes bölcs visszahőköl, abban a kaméleon-költő igaz örömet talál.” Levelei, 101.

60 KEATS, „De talán most sem a magam nevében beszélek, lehet, hogy valaki más lelkében élek épp (…)”. Uo.,102.

61 PLATÓN, οὐκ ᾔσθησαι τὰς ἄνευ ἐπιστήμηςδόξας, ὡς πᾶσαι αἰσχραί, Állam, 506/c, http://www.perseus.tufts.edu/hopper/text?doc=Perseus%3Atext%3A1999.01.0167%3Abook%3D6%3Asection%3D506c

62 Ez a költői egzisztencia megteremtése Kierkegaardnál. „Szétzúzódás a létezésen és megigazulás” Søren Kierkegaard, Az ismétlés, Ford. Gyenge Zoltán, Szeged, Ictus Kiadó, 1993, 130.

63 Edgar Wind, Művészet és anarchia, Korvina, Budapest, 1990, Ford: Turai Hedvig, 23.

64 De vajon meddig kaphat az ember szárnyakat a szenvedéstől vagy más szóval –, meddig lehet inspiráló a szorongás, a stressz és a fájdalom? Ezt a kérdést Nietzsche fel sem teszi, hiszen számára a puszta túlélés semmiféle értékkel nem bír. Szerinte nem lehetünk egyszerre géniuszok és túlélők.

65 Richard Rorty, A személyiség esetlegessége. = Richard Rorty, Esetlegesség, irónia és szolidaritás, Ford. Boros János, Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1994, 44.

66 Friedrich Nietzsche, A hatalom akarása, Budapest, Cartaphilus, 2002, 801.

67 Gilles Deleuze, Literature and Life = Critical Inquiry, Translated by Daniel W. Smith and Michael A. Greco, Chicago, University of Chicago Press Journals, 1997, 228.

68 „[...] ám előttem csak középszer keresői és keverők maradnak, felemásak és tisztátalanok” Nietzsche, A költőkről = Im-ígyen szóla Zarathustra, i.m., 177.

69 NIETZSCHE, Geneology of Morals, II:18. http://www.inp.uw.edu.pl/mdsie/Political_Thought/GeneologyofMorals.pdf

 

 

  
  
 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.