Keresés a honlapon:

Kántor Zsolt: Új princípium – Grecsó Krisztián: Vera

 

 

 

 

Új princípium

Grecsó Krisztián: Vera

Új alapgondolat, vezérelv született. Lehet unikális regényt alkotni, amelyben az erudíció líraisága nem zavaró. A gondolati nyelv nem zárja ki az érzékiséget, a szemlélődő hajlam se diszkreditálja a mély létértelmezést.

Míg a honi, fiatal irodalom újabb értékopciókat beemelve, végrehajtott egy újabb „fordulatot” az utóbbi években, amelynek során a posztmodernség értelmezését felváltotta egy merőben más hozzáállás, magyarán: a konstrukcióként működő nyelvűt egy szintetizáló, eklektikusabb látásra cserélte, addig egyes életművek minden teoretikus megfontolás nélkül haladtak ebbe az irányba.

Mintha a levegőben lett volna az antropológiára reflektáló, új komolyság. S itt van az új példa. Berkovits György, Szilasi László és Garaczi legújabb írásai után asztalra került egy, a maga nemében egyedülálló kompozíció. A Grecsóé. Ebből is látszik, mégsem teljesen úgy van az, ahogy azt elsőre hittük a klasszikus elbeszélések kapcsán. A történet linearitása a bensőben is megszakítottságokon át kerül felszínre, nem önmagában áll, mint egy „vonal”.

Hanem! Mivel a beszéd olyan, mint az idő. Önmagában nincs. Kosztolányi, Humboldt nyomán már érteni vélte a dolgot. Grecsó a Mellettem elférsz könyvében pedig bemutatta ennek a jelenségnek a befogadástól való elválaszthatatlanságát. A beszédnek ezért kizárólag értett formában van látható alakja, léte.

Nemcsak lelket ad a nyelvnek a gondolat, hanem szellemiséget, arcot és karaktert. Ez az inter-diszkurzív szituáltság immár megérkezett Vera személyiségének alakulástörténetében, Grecsó Krisztián legújabb regényének világában. A kontextus újraírja, fölépíti benne magát, akár egy évente bevetett kert. Létesül s ezt folyamatában láttatja.

Heidegger szerint a nagy mesék, a meghatározó történelmi pillanatok elbeszélése-analízise során el kell „sétálni” a dolgok végéig, időben-térben, és onnan visszatekinteni, újralátni-újraírni a narratív mátrixba beleszőtt konstrukciót.

„A regény egy 11 éves kislányról szól, akinek biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát? Mi az a furcsa érzés, amit a narrátor szomorú-izgulásnak nevez, a mama és a papa valóban hősünk édesanyja és édesapja-e, milyen titkok rejtőznek a mélyben, és mi akadályozza meg a családot, hogy felfedjék, amit sok ideje elhallgatnak, miért éppen a Jelmezbálban felnőttként megismert alak tér vissza a regény lapjaira, mennyit tud az elbeszélő, és egyáltalán ki is ő valójában?” ¹

A szöveg azért vált ki az olvasóból különleges izgalmat, mert benne a nyelv szakadatlanul újraalkotja s lebontja önnön világát, mégsem tekinthető a cselekmény előttünk lévő, egészében áttekinthető, folyamatában átadható anyagnak. Inkább az organikus hermeneutika művelete tudja dekódolni, a befogadóban való mozgása egyfajta sűrűsödésként, gazdagodásként aposztrofálható.

Az egymásra vetített motívum- és képzethálók, a tényszerű adatok és a fogalmi közlések szemcsés prózafelületet képeznek. A beszédmód válik pozícióvá.

„Nem szól semmit, rá se néz, nem is köszönöm, csak leül mellé, és lapátolja befelé a pörköltet. Néha, lopva, egymásra pillantanak. Vera hallja, ahogy nyel. Egy másik ötödikes fiú oda akar ülni hozzájuk, Jozef felnéz. „Neked van osztályfőnökid?”, kérdezi. „Nincs”, feleli rémülten a fiú. „Ide csak az ülhet, akinek van.”

Itt is igaz, ahogy a legjelentősebb kortárs regényeknél, a befejezett műalkotás, a kész és lezárt opus a befogadás szép illúziója csak, kerekítés. Mint a 3,14. Alakja, értéke végtelen és nem ismétlődik periodikus módon. Néhány tizedes jegynyi pontosság többnyire elegendő a mérnöki és a recepciós munkákhoz, de modern számítástechnikai módszerekkel immár 8 billiárd (8 × 10¹⁵) jegyét is kiszámították, mégsem fedeztek fel a számjegyek közt semmilyen mintázatot. Így akkor járunk el helyesen, ha rögtön másodjára olvassuk. Mint Henry James szőnyegmintája, ez sem egy fix titkot rejt, hanem inkább térkép, Vera lelkivilágának kartográfiája. S miként áll össze mégis valami elementáris? Valami felejthetetlen, pikáns és mértéktartóan intim atmoszféra? Úgy, hogy Grecsót szerteágazó erudíciója navigálja. Nem lejegyez, hanem létesít.

S nekem, mint olvasónak, mit kell tudnom ehhez. Beleengedni a lelkem a szövegbe. A szememen és az elmémen keresztül saját lábjegyzeteket gyártani egy idő-nélküli tojáshéjra. Abban ott lesz Örkény, Mándy, Weöres, Esterházy, Spiró és Mészöly Miklós rezignációja és játékossága, és Molnár Ferenc, Bodor Ádám, Borges, meg Darvasi László pasztell szövetdarabkái, Claudio Magris, Jonathan Franzen absztrakt impressziói. Grecsónál anyag és forma egyensúlyban van. Optimális a distancia. S a lezáratlansága erény.

Eljátsszunk az időtálló nyitottság üveghangjaival, a szóközök „szela”- szüneteiben. Azzal, hogy a legegzaktabb tényvilág is nyelvi megszólaltatásra szorul, azzal az irodalmiság felértékelődik. A beszéd nemcsak fénykép, hanem hanganyag. Grecsónál a zeitgeist benne van a szituáció leírásában. Így a közvetítés dolog és jelentés között személyessé válik. Ahogy Heidegger mondaná, konstituálódik egy szubjektum, a szöveg által. Álló pillanat. Az olvasó belép az elbeszélt dimenzióba, egy új világba. S a kitálaltba befolyik az idő.

„Vera is odanézett a papára, aki átölelte Sári apukáját, és azt énekelte, felkel majd a nap. Amikor véget ért a dal, visszatették a tűt a lemezen, és kezdődött megint elölről, a szobában pfujoztak, nevettek az emberek, de aztán, ahogy megszólalt, együtt énekelték Béla bácsival meg a papával, bár őket nem lehetett elnyomni, mert tele szájjal, öblösen kiabáltak, dülöngéltek, egymásba karolva, és közben hadonásztak, mintha magyaráznának, Te csak várj!”

 

Itt van tehát a megértett világ s benne az individuum, az ego. Vera. Új tapasztalat bűvöli el. A szó, mint komplex, üzenettovábbító képződmény (koncentráció) többet mutat meg neki, mint az események. A fejében a kód és a fenomén: inspiráló elegy. A nyelv és az empíria összeszövődött, élő szövete. S általa a kor szólal meg.

 

Nagygéci Kovács József tette fel a kérdést a Revizor oldalán: „Mi a tétje a könyvnek s van-e hiteles hangja a tétek beváltásához. Tétet találtam, ám kockázat vállalást kevesebbet. Hiteles hangokat viszont szinte kivétel nélkül.”²

 

Szerintem e regényben (s Verában, mint alakmásban), a lét legtágasabb horizontja tud megmutatkozni, a lét jut szóhoz. Ah! Épp A morál genealógiájában van arról szó (Nietzsche), hogy a túlzások nemcsak visszafele sülhetnek el, hanem meg is emelhetik a társasjáték (élet és mű) szerethetőségének esélyét. De nézzük meg, hogyan látja a Műút kritikusa, Hermann Veronika.

 

„Az elbeszélhetetlen, elfojtással és traumákkal teli eredet tehát generációkon ível át. Ez az anya katolicizmusának családi tabusításában is szimbolikussá válik, illetve abban is, hogy Vera apja, Tátrai Gábor éppen tíz éve, nagyjából Vera örökbefogadása óta nem beszélt a saját nevelőszüleivel. Mivel nevelőapja még az új találkozás előtt meghal a kórházban, a regény azt sugallja, hogy az identitáshoz való hozzáférés Vera és a családja számára már soha nem válhat lehetségessé.”³

 

A hozzáférés elszáll, de a tudatlan tudat kiterjeszti a „kezeit” az ég felé. Ez egy kicsit magasabb igényszint, hogy azt a honi kánon-romlás, omladozó keretei elbírnák. Ezért is gondolom, hogy a tét árfolyama magas. Valahol a regény nyelviségében van a titka, ami végül is mégiscsak egyfajta ornamentika. (Vagy architektúra?)

 

A szerző biztos kézzel fűzi-szövi egymásba történet és reflexió, az emlékezés és a jelen szálait, ezen túl precíz dramaturgiát épít fel. Az író kézen fogja az olvasót, és végigvezeti a "kizökkent idő" stációin. Dante és Proust lép be egyszerre. Az eltűnt idő és az Isteni színjáték világlátása, beszéd-optikája a nyelvek-megszólalások egymásba folyása, lüktetése-vibrálása alkot ebben a regényben szimfonikus elegyet.

 

A szomorú izgulás, ami a kritikák szorongásnak fordítanak, nem biztos, hogy a nyelvben való eltévedés érzékeltetését hivatott szolgálni. Egyszerűen pánik, félelem, rémület, iszony, fóbia, riadalom, nyugtalanság, aggodalom, rettegés, riadtság, reszketés vagy éppen félsz, amit a zúgás, a világ permanens rezgése-rezonanciája kivált a főszereplőből.

 

Megszületett egy zsoltárszimfónia. Ami a nyelv fogantatásának időbeliségét a főszereplő beszédén keresztül rekonstruálja.

(Magvető, 2019.)

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2020-05-05 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.