Videó

Hozzád sóhajtunk – Bicskei Zoltán filmetűdje
A Magyar Művészeti Akadémia videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Ványai Fehér József: A vízfelszínen haldögök kifakult kopoltyúlemezei – Olvasónapló Hartay Csaba: Holtág c. regényéről

 

 

 

 

A vízfelszínen haldögök kifakult kopoltyúlemezei

Olvasónapló Hartay Csaba: Holtág c. regényéről



Hartay Csaba (jó szokásához híven) a „Holtág”-ban történeteket mesél, nála a tájfestés, a szereplők külső tulajdonságainak rögzítése, jellemábrázolás, pláne jellemfejlődés nem elsődleges. Ezt egyébként (a Bárka folyóirat hasábjain) már Novák Zsüliet is szóvá tette a Nem boci! című Hartay-könyvről írott kritikájában, persze, némiképp más összefüggésben. A Holtág figurái mégis élnek, sőt emlékezetünkbe vésődnek, tetteik, cselekedeteik, mondandójuk alapján akár élő eleveneknek képzelhetjük el őket. Éppen ebben áll Hartay eredetisége, hogy párbeszédekkel, sztori-leírásokkal plasztikussá teszi a művet, vagyis nem a régi, jól bevált, klasszikus formai elemekkel építkezik. Ilyen értelemben a szerző a XXI. századi kísérletezők közé tartozik, nála a lényeg kimondása alárendelődik minden másnak.

Hartay Csaba költőként szorosan kötődik a posztmodernhez (ez nem negatív minősítés, csupán ténymegállapítás), de prózájával már próbál átlépni egy azt követő korba, vagy legalábbis keresgéli az új utakat, az érvényes művészi kifejezés napjainkban lehetséges változatait. Hosszú dialógusokat, belső monológokat ír, s közben sohasem mond le arról, hogy lekösse olvasója figyelmét. Egyfajta új érzékenységnek nevezném ezt a stílust, amit alátámaszt harmadik prózai munkája témaválasztása: nagyapa és unoka barátsága a halál árnyékában.

Úgy is mondhatnám, hogy az író nem „hagyományos” módon szerkeszti szövegeit (az újrealizmus vagy a posztmodern felől nézvést sem), nála fontosabb a kifejezés érdekessége, a befogadó lekötése, sőt lenyűgözése. Megbecsülendő, tisztelhető szándék.

A Holtágtól azt kapjuk, amit ígér: egy mai, vidéki család sorsának leírását, „erős színekkel, csodaszép epizódokkal, a szeretet és az elmúlás egymás elleni harcának gyermekien tiszta ábrázolásával”. Mindezt egy érzékeny kisfiú szemszögéből láttatva, aki „álmokkal és látomásokkal kevert emlékekből építi fel” a nikotin- és alkoholfüggő nagyszülő agóniáját. Mindez nem mehet némi romantika adagolása nélkül, de az alkotó kiváló érzékkel kerüli el a csapdahelyzeteket, egy pillanatra sem feledve, hogy lassan lemorzsoljuk a XXI. század negyedét, s világunk egy csöppet sem hasonlít a XVIII.-ra, sem a XIX.-re. A regény amolyan hollyvoodi forgatókönyv mintájára válhatna egyhén vagy erősebben szirupossá, de nem lesz az. Hanem nagyon is a magyar valóságból merít, s ezért inkább korrajz, mint érzelgős húrok pengetése. Az irodalom felől nézvést mindegy is, hogy a produktum fikciós vagy szociografikus jellegű, a lényeg a hatás, s az működik.

Nem szeretnék demagógnak tűnni, de az ikonikus nagyapa szenvedélybetegségeinek kivesézésével a művész (akarva-akaratlanul) égető társadalmi problémákat feszeget, ami azért hiteles, mert póz nélkül teszi. A realitásokon túl érdekfeszítő nagyapa és unoka időutazása a fantázia világába (pl. az „Áttűnés” és a „Nagyapának kell engem szólítani” c. fejezetekben). Az egyikben Olivér még gyermek, a másikban pedig már gimnazista, 17 éves fiatal. Hartay úgy írja meg ezeket a részeket, hogy még véletlenül sem jut eszünkbe, kezdünk átcsúszni a „fantasy” világába, hanem nagyon is hús-vér figurák mozognak a színen, pontosabban talán az álmokban. Az idősíkok érdekes egybecsúszásának tanúi vagyunk, az írónak szemrebbenés nélkül, szívesen hisszük el: a katonai egyenruhában feszítő nagyapa most szállt le a kórházi ágyról, hogy unokájával kirándulást tegyen egy félelmetes, történelmi levegőt árasztó gimnáziumban.

Ami a mű szerkezetét illeti, Hartay végtelenül leegyszerűsített formákkal dolgozik. Ilyen értelemben (mások mellett) Richard Brautigan szellemi rokonának nevezhetném. Másfelől a minimal art hatása érhető tetten: mondatai gyakran tőmondatok, legfeljebb bővítettek, olykor csak egy-két szóból állnak, ritka nála a többszörösen összetett mondat, mint a fehér holló. De ez Hartaynál nem valamiféle hiányosság, hanem maga a stílus.

Ott, ahol a felfokozott érzékenység egész a szürreálisig hajtja az emlékezőt, tudatosulhat, hogy átléptük ébrenlét és a nyomasztó álom mezsgyéjét: a nagyapa teste a mólóhoz kikötözve, kifeszítve, utolsó élettere a mélyzöld holtág, a vízfelszínen haldögök kifakult kopoltyúlemezei. Fehérköpenyes emberek vért gyűjtenek, a szemközti faházba disznók, a legintelligensebb állatok költöztek.

De vissza a földre, amelyet igazából el sem hagytunk. A magyar próza lehetséges új útjainak keresése ide vagy oda, azért a jó öreg kollázstechnikának alkalomadtán a Holtág alkotója sem tud ellenállni, bár továbbra sem tekinthető avantgárd hajlamúnak. Amikor a szövegben a lineáris indulás után feltűnik egy önálló novella (Apu merdzsója), vagy a főhős verse (Hideg), rájövünk, hogy Hartay is használ modernista elemeket.

Nem ismerem az író és költő magánéletét, családi körülményeit, személyesen őt magát is alig, párszor találkoztunk sajtónyilvános eseményeken, azt is jó régen. A recenzió szempontjából ez lényegtelen is volna, az pedig a regény felől mellékes, hogy élet és irodalom hogyan viszonyul egymáshoz benne. Az olvasat az, ami számunkra az előttünk álló szövegből érdekes. Másképpen: másodlagos, sőt harmadlagos, hogy a Holtág a Hartay-család magánmitológiájából táplálkozik-e, avagy sem. Nagyapa és unoka, apu és Olivér, Andris történetei hol párhuzamosan futnak, hol időrendben követik egymást, ki- és be, át- meg átjárnak egymásba, éltetik és kioltják a másikat – vagyis (legalábbis számomra) az összefüggések mégsem adják olyan könnyen magukat az adekvát értelmezéshez, mint első nekifutásra gondolnánk. De a viszonylagos „logikai bonyolultság” nem megy az élvezhetőség, értelmezhetőség rovására, és ez a fontos. Sőt, ez a fajta „rétegezettség” a mű legnagyobb művészi erénye.

Az elbeszélés a felfokozott érzelmesség okán akár „lektűrösödhetne”, de – éppen fenti okokból – professzionális író kezébe kerül az anyag, s jó irodalom válik belőle. Az elvont, valóságtól elemelt fejezetek (pl. Julcsi összefogja a haját) teszik összetetté a befogadói élményt. Az unoka/szerző a nagybeteg nagyapa bőrébe bújva szemléli a letargikus hangulatot árasztó kórházbelsőt – ugyanaz többféle nézőpontból, ha tetszik, több kameraállásból.

Hogy Hartay költő is, az azért prózájából kihüvelyezhető. Nála a holtág és környezete többet jelent önmagánál, mint ahogy horgászat, önpusztítás, vízpart jelképei, szimbólumai, metaforái, allegóriái túlmutatnak a hétköznapi értelmezhetőségen.

A végeredmény izgalmas, valódi intellektuális élmény.



Hartay Csaba: Holtág, Athenaeum Kiadó 2016. 222 oldal

 

 

  
  
 

Ványai Fehér József (Dévaványa, 1959)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.