Videó

Nagy Zsuka felolvas – Irodalmi Jelen


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Kántor Zsolt: A gondolkodás természete – A Lírai Te – Filip Tamás: Album (Válogatott és új versek)

 

 

 



A gondolkodás természete

A Lírai Te

Filip Tamás: Album (Válogatott és új versek)

(Magyar napló, Írott Szó Alapítvány, 2015, 350 oldal)

Filip Tamást ismerem, szeretem. A Fékezett habzás kötetét még én szerkesztettem a Tevan Kiadónál. Majd a Függőhíd címűt már a könyvkiadó igazgatójaként adtam nyomdába. Ez nem akadályoz meg abban, hogy kiálljak mellette. Méltassam nagyra tartott költészetét. Előrebocsátva, ezt a világszemléletet és beszédmódot nem nehéz jónak tartani. Hiszen tényleg olyan, amilyennek lennie kell.

A gondolkodás akármennyire is szellemi természetű, mégiscsak a természet része. Fizikai változás történik az elme regiszterei között. A lebeny sejtjei megszólalnak. Akarat hatására beszéltetve van a fej, működtetve az agy, a képzelet-emlékezet központja munkára van fogva. „Fuldokló lavinával csúsztam együtt/ egy egészfenyőerdővel, gyanútlan sétálókkal és síelőkkel, hallottuk/ egymás szívét dobolni, voltunk/ egy álomi Amadinda.” (A közeledő jelen) Filip Tamás észrevesz mindent, ami beavatkozik a létezésbe, akár margón vagy zárójeleken kívüli mozzanatokról van szó, akár mindenki számára evidens eseményekről. Kitűnő dimenzióérzékkel szemlélteti. Szinte már léptékugrás, ahogy ír. Képzetek átrendeződésén keresztül ölt alakot nála, a szabadság. Az identitás.

A legegzaktabb tények, a legpraktikusabb életvilágok is megszólaltatásra szorulnak, nem kerülhetik el a nyelvet. Kizárt, hogy grammatika nélkül a kommunikáció árnyalt lehessen. Még ha pantomim módozatban folyik is a beszéd, és maga a szituáció néma, a magyarázat belső motorja szavakra fordítja le a jeleket. A gondolkodás nyelvi természete még a képek és a zenék esetében is nyilvánvaló. Nincs rendszer, se világ narráció nélkül. Ezért is születnek versek, novellák és naplók. A bevésés, a megörökítés permanensen történik.

Filip Tamás sem törekszik kevesebbre, mint teljességre. Igazi szószaporító. A végtelen és a porszem egyaránt témája, tárgya. Érdeklik a dolgok mögött rejlő jelenségek és jelentések. „Ízlelgetem: embermentes ősz. Az milyen lehet? A biomassza nélküli utcák? Ahol a térfigyelő kamerák tényleg csak a teret látják?” (Minden csak lebegés)

A szerző és befogadó együttes, jelentésképző szerepe olykor áttevődik magára a nyelvi közegre, ami a szóhasználat során megképződik. Még ma is dívik idézni ezzel kapcsolatban Nietzsche mondatait, mely szerint: Zeit ihre Kunst, Kunst ihre Freiheit, azaz meg kell teremtenie a kornak a hozzá illő művészetet, stílust, ez által a nyelvteremtő képesség élni tud a szabadsággal, azaz a nyelv dúsítja folyamatosan önmagát a tevőleges szájak és tudatok által.

Ez a magyar rendszerváltás utáni nemzedékeknek is alapgondolata. Filip is, akárcsak e korszak legjobb szimbolistái, Báger Gusztáv, Turczi István, beemelte a költészetébe azokat a nyelvi újításokat, amiket Kosztolányi, Szabó Lőrinc, József Attila s később Petri és Tandori kezdett el. De Nemes Nagy Ágneshez is hasonlította egyik kritikusa. Nem ellenkezem ezzel az állítással.1

De ez is egyfajta átörökítés, ami éppen, hogy ez által nem vált örökkévalóvá. Mert ellenállt a mechanikus felidézésnek. Valaki mindig kell hozzá, hogy megszólaltassa a hangszereket s a művet magát. A megőrzendőt mindig megmásítva illesztik be a műveleteket a jelenbe. És jól teszik. Így a változni képes nyelv adottsága, beleíródik a művekbe, mint a leleményesség fokmérője. „Végül új erdővé akartam öltöztetni a hamut.//Szerettem volna megünnepelni első életemet.” (Szelídítés) Az ellentétek szintézisét kitűnően rajzolja fel

Filip egy mindenre reagálni képes nyelvet teremtett. „Lecsap rám egy mindennél élesebb kép, ahogy egy furcsán beeső fénysugárral megüzeni a nyár, égetni fog, s mind a túszai leszünk.” (Présben) Ez a vers Takács Zsuzsának íródott, jelezve az abszolútumhoz való viszony fenntartását és azt, hogy a szerzői én hasonló értékszempontok szerint él, mint neves elődje.

Ami magától értetődő, azt lehet a leginkább felruházni jelentőség teli érvénnyel, főként a mai versbeszédek összetett kontextus-mátrixában. „A kaput gondosan nyitva hagytam reggel,/hogy aki jön, gond nélkül bejusson,/ ne kelljen tépelődnie egy kicsit se,/ hogyan is jut be az egyetlen úton.” (Életkép) Hű, de jó allegória-óraszerkezet! Még ha nem is annak látszik, erős nyitása a költeménynek. Benne van a múlt, a történő idő és a nemzedékek egymásba gyúródása-megnyílása is. S az egész hercehurca azért van, hogy aki betoppan a kapun, elmondja a történetét. S amíg regisztrál az irodalom, jön a következő delikvens. A csengő nem hallgat. Pavlov dolgozik. A szándék és az ösztön két fogaskerék. (Ez a darab meg Szabó Lőrincet szólítja meg. Nem véletlenül. Ráadásul különös módon helyezi szövegkörnyezetbe az alcím a megszólítottat: Ha Szabó Lőrinc közjegyző lett volna.) Igen, ami jól sikerült szöveg, az több lábon áll. És több szálon futtatja a recepciót.

„Életem örökmozgó filmje megy ebben a szobában, az arc enyém ugyan, de olyan furcsák a gyerekeim, mintha egy másik asszony szülte volna őket, és én is olyan ismeretlen vagyok, ahogy autót szerelek, fát vágok, vagy mozgólépcsőn telefonálva a mélybe süllyedek. Nem tudom tovább nézni, és a kezemnek nem tudom megparancsolni, hogy kapcsolja ki végre.” (Nem tudom tovább nézni) Az egyik legjobb verse a kötetnek ez. Két részből áll. Nehogy azt higgye valaki, hogy az első rész hasonlít a felidézett másodikhoz. Ez a nagyszerű benne, hogy az eleje nem a partikulárisból vezeti le a metafizikát, hanem épp hogy magas felütéssel kezd. Egy bárányról szól a textus, aki hívogatja a többieket, csengőszóval. Megdöbbentő. Mégis szerves, megkapó! S akiket hívogat, azok elcsavarogtak nagy szabadságukban, mint a „tavasztól megrészegült virágpor”. Azután szó van a szélről, amely „száguldozik föl és alá”, „mint egy bolond gróf”, közben „gyógytea illata van a mezőnek”, s a „kifésülhetetlen sötétség” rászáll a gyapjas hegyekre, mintha azok is juhok volnának. Csendes, de nagyon teli összegzés. S ebből jön ki a film, mint egy képbe rejtett kép, tükörbe oltott tükör, az élettörténet, amit kívülről láttat a szöveg. Valóban láttat, mert nemcsak elmeséli, hogy idegenként szemléli egy ideje a saját mozgását-forgolódását, hanem meg is teremt hozzá egy világot, amiben az olvasó is bele applikáltan hallgathat, nézelődhet és képzelődhet.

A kedvenc versem a kötetben a Függöny által homályosan. Ebből idézek: „ A hírek nyitott szemekkel/ alvó ügynökök, minden órában/ élő szögeket vernek belé./ Fáj a hír, és ő is fáj a hírnek.” Az irodalomértés kultúrája szólal meg itt, profi látlelet. Benne van a legegzaktabb tényvilág, az imagináció, ahogy Kulcsár Szabó Ernő mondaná, a kireflektált nézőpont láthatóvá leend.

Nálam itt a recepció jelentésképző impulzusa a legmagasabb nívót jelzi , bár szimpátiám a befogadás belügye, kritikusként is helyeslem. „Gyorshírek úsznak az üvegfalon – összegük volna a mai nap? Végtelen történet parancsolgat mindenkinek, pedig a vigasztalás/ tengereket tudna megmozdítani bennünk. Hawking súlytalanná vált egy percre,/ láttam teste körül az angyali derengést.” (Lassú tétel)

Az utolsó ciklus új versei közül Az omlás villámai című opust emelem ki. „Épp megyek haza a tudás sötétjében botladozva, már oly/ lassan ég bennem, mintha saját/ parazsát óvná a tűz.” Mezei Balázsnak van adresszálva a vers. A mű fő értéke, hogy narratív árnyékolást használ, s ez jelzi az ars poetica érettségét. Benne van ebben a tematikában a költő szívdobogása is.

 

1 Boldogh Dezső: Szeplőtlen fogalmazás, Holdkatlan, 2016.

 

 

 

  
  
 

Kántor Zsolt (1958) költő, író, szerkesztő, pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.