Keresés a honlapon:

Bak Rita: Kvázi-mitológia Acsai Roland: Szellemkócsagok című kötetében

 

 

 

Kvázi-mitológia Acsai Roland: Szellemkócsagok című kötetében

Acsai Roland költészetében eddig is jelen volt a természetlíra, a táj nagy szerepet kapott verseinek témaválasztásában, ebben a kötetében pedig az állatokat emeli költészetének középpontjába. Mégis elmondható a költeményeiről, hogy nem ábrázolni akarják a természeti lényeket, hanem jelképekként bemutatni őket. A fogalmiság így lesz elválaszthatatlan a naturá-tól. Mintha az ember és a természeti törvény egy nagy hasonlóság-rendszerben válna eggyé. Némileg erre emlékeztet  Oravecz Imre: Hopik könyve című kötete, bár ott a navaho indián hagyomány érvényesült. Acsai Roland azonban inkább a japán művelődés- és világszemléletet írja át európai modusra. A hétköznapi képeknek, illetve a nagy csillagképeknek ugyanaz a jelentése gnómikus, kijelentő, kinyilvánító mondatokban.
      A szerves és szervetlen világ azonosítódását olvashatjuk az alábbi verssorban:„Mintha egy hóval töltött / nagy homokórában szánkóznánk, /  az időben szánkózunk.„ Egy kvázi-mitológia épül fel a kötetben.
„Sötétedik. Csillagdíszes /Sólyom-kápát /Húz fejére egy még nagyobb /Solymász, az éjszaka”  ( A sólyom vadászik )
A művekben létrejövő világmindenségre érvényes egyfajta ezoterikus, kvázi-szakrális megszólalás, mintha a költő titkos tanok szószólója lenne, a beavatottakhoz szólna hermetikus megfejtést igénylő kinyilatkoztatásokban. „ A legelőt a bíbicek furcsa űrhangjai/ Egészen földöntúlivá / Varázsolják / Egy holdkráterben költenek-„  (Legelő)
Az egyik ciklus címadó költeménye, a Heraldika, melyben a szerző a Földet nagyobb távlatból, messzebbről szemléli.  „A Föld / Címer/ A mindenség csillagokkal teleszórt / Éjsötét pajzsán-„
Mintha a kötet, illetve ez a ciklus is jelvény lenne, mely ambivalensen mutatja fel a költő világát: egyrészt természeti képekkel, másrészt fémből készült érmékkel, címerekkel. A természeti képek és a numizmatikai tárgyak összekapcsolódnak: a természeti képekhez a költő érméket, címereket társít, mint például a ciklus címét adó Heraldika, vagy a Régi, megfakult érmék című költeményekben. „Az ég rögeiből időnként / Régi, megfakult érmék / Fordulnak ki: /A Nap, a Hold/ A csillagok.„(Régi, megfakult érmék). Az érme jelentése előállított, kulturális, ez vetődik rá az embertől független szervességre, jelezve azt is, hogy az emberi lény csakis a kultúrán keresztül tudja értelmezni a nem kulturálisat is.
“Úszik a tenger nyakában a jegesmedvével, / Úszik a föld nyakában a tengerrel,/…Fejük fölött / Az éjszaka olajszennyeződése/ Lassan szétárad az ég vizén / És fuldokolni kezd benne a Nagymedve/ Csillagkép a Kismedvéjével.„ (Az éjszaka olajszennyeződése).
      A szennyeződésre való felhívás zöld ideológia is lehetne, de mégsem az, hiszen személyes jellegű, a mostani szuper-technikai glóbusz kárvallottjainak szenvedéseiről is ily módon ír.
„Növényvédő szerek, gyomirtók és műtrágyák/Szélsőséges éghajlatán élnek; / Magasfeszültségű ostorok / Villámcsapásai között. / Itt kell megmaradniuk, /És felnevelniük fiókáikat./ Nagy szemükkel nem csak a délibábot/ Látják, a Bábost is. „  (A sólyom és a sivatag)
 Minden költői képet tulajdonképpen egyetlen jelentésre vezet vissza a költő, homoszemantizmusról beszélhetünk.  Minden jelölő egy nagy jelentésre utal, az esetlegesnek látszó részletek is. A Világtengely című költemény színhelye az Állatkert, amely egy emberi építmény, melynek mintázata lesz az univerzum. Az állatok ebben a ciklusban is központi helyet foglalnak el a gyermeki lét mellett és dimenziójuk egészen a világegyetemig tágul. A kisbagoly lába eltört, mintha dupla világtengely lenne. „És valaki mindig össze akarja forrasztani.„ A kozmikus kitekintés ebben a versben is megjelenik. Az állati világ, a csillagképek, a görög mitológia egy költői világgá olvad össze A mocsári teknős című költeményben. „Mintha Orpheusz / Teknősbékapáncélból faragott lantját / Próbáltam volna visszaemelni / Kölyök – Zeuszként a helyére, / Ahonnan lezuhant: / A csillagképek közé.” Itt is megmutatódik, hogy a személytelen léttörvények helyreállítását az emberi kultúra eredményeivel, építményeivel feltételezi úgy, hogy az ember és világ közötti hasadást újból beforrasztván egy nagy eggyé váljon a világ éppen a szakrális jellegű költészet segítségével. „Sötétedik. Csillagdíszes /Sólyom-kápát /Húz fejére egy még nagyobb /Solymász, az éjszaka”(A sólyom vadászik) A versekben az apai szemlélet is megtalálható, lánya gyerekkorát a sajátjával hasonlítja össze a költő. Az utolsó előtti ciklus pontos képeket tartalmazó szerelmes verseket sorakoztat fel.  Nem látomásos metaforika, hanem tárgyias hétköznapok képei montírozódnak a végtelenség képeivel. Az idő így lesz címerré a végtelenség állandó terében. A hagyományos szerelmi líra kódja annyiban változik meg, hogy az intim személyességről kiderül, hogy egyetemes személy-fölötti. A szerelem sorssá válik és mozdulatlan képe így mutatódik fel. A tényleírások és végtelen távlatok már örök állóképek lesznek, túl minden beszéden.

„Az eső és a felhők nem szimbólumok,
Vagy allegóriák, csak tények, mint

A domboldal, a tüskék, vagy mi ketten,
És nem példáznak semmit az
Idő múlásán és önmagukon kívül,

Vagy, mint a mi esetünkben, az összetartozás
Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek
Össze veled, ahogy az esőcseppek

Sűrű ölelései az eget a földdel.”
                               (Szerelmes vers)

Ezért is vagyunk kíváncsik arra, mi lesz a folytatása ennek a költészetnek, hiszen a poézis mégiscsak nyelv- és beszédművészet. A poétika alakzatai itt viszont érvénytelenné válnak (allegória, szimbólum), a tény szó jelentése is megfosztódik eredeti, valóságot reprezentáló funkciójától, a végtelen magába záróvá és ily módon öntükrözővé válik, s ily módon felmerülhet az olvasóval való párbeszéd-képtelenség veszélye.
A kötet utolsó része egy No-dráma mai változata,  amelyre szintén az jellemző, hogy a színre lépő karakterek elvontak, metaforikusak, de utalhatunk a távol-keleti rajzokra, festményekre is, melyek a természetet ábrázolják, mégis érzékeljük, hogy elvont  és időtlen térbe kerültünk.

ASAO
„Milyen furcsa esőcseppek.
Üvegből vannak.
Amikor lehullnak sziklára,
 szilánkokra törnek.

(…)
Esumi a végtelen.
A végtelennel cseréltem szívet,
Bennem is a végtelen dobog.”
(Esumi és Asao)

A karakterek jelképértékűek, mintha Acsai ebből a távol- keleti eredetű műfajból saját poétikát építene fel és így adná meg versvilágának befogadói kódját is. Nyilvánvaló, hogy ebből a világképből a társadalmi, vagy pszichologizáló elemek hiányoznak, egyetemes létköltészeti irány bontakozik ki. Az, hogy egy nem európai hagyományból alakít ki egy európai megszólalást, némiképp a történeti avantgárdra is emlékeztet, ennek hagyományát is termékenyen újítja meg Acsai Roland kötete. A szerző költészetének nagy erénye, hogy leegyszerűsített mondatszerkezetének-költői megszólalásának alapgrammatikája-se banálissá, se giccsessé nem teszik a verseit.
        A szép kiállítású könyvet persze nemcsak hivatásos olvasók forgathatják nagy élvezettel, hanem a civil olvasók is, hiszen az attraktívan megkomponált versszövegek bárkinek a szépérzékét megszólíthatják, akár a „naiv” olvasásmódon keresztül is.  Az egész pályaképet nézve arra lehetünk kíváncsiak, hogy a megtalált mítoszt követően a szerző merre fogja keresni további költői útjait.

Acsai Roland: Szellemkócsagok. L’Harmattan Kiadó, 2017

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-12-28 17:00:39

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.