Videó

A Bizony, Isten! csatorna videója




Keresés a honlapon:


Szabó P. Katalin: A kormányzás határai a modern szabadelvűségben: a neoliberalizmus tébolya (Pierre Dardot-Christian Laval: A globálrezon: A neoliberalizmus múltja és jelene)

 

A kormányzás határai a modern szabadelvűségben: a neoliberalizmus tébolya

Pierre Dardot-Christian Laval: A globálrezon: A neoliberalizmus múltja és jelene

 

“A cél nélküli szabadság semmi, csak a neki konkrét célokat, vagyis profitlehetőséget nyújtó rendszer ruházza fel értékkel.” (234.)

Pierre Dardot francia filozófus és Christian Laval szociológus munkája La nouvelle raison du monde: Essai sur la société néolibérale címmel 2009-ben jelent meg Párizsban. Talán az angol cím jobban tükrözi a francia jelentését, mint a magyar: The New Way of the World: On Neoliberal Society. Írásukban a neoliberális társadalomról van szó, mint arról, amely megjeleníti a világ jövőbe vezető új útját.

A nagyszabású alkotásban a neoliberalizmus mint ideológia és mint politikai gazdaságtan áll a gondolatmenet középpontjában, vagyis a nyugati ember életformája. A fogalom megközelíthető ideológiai, politikai, gazdasági, történelmi, társadalmi és kulturális szempontból is, de Dardot és Laval előtt ezt már számos szerző megtette. A Marx filozófiájában is járatos két francia szerző azt bizonyítja, hogy az előbbiek csupán részterületei a nagy egésznek, vagyis a globálrezonnak. A neoliberalizmus globális megvalósulása képezi a szemlélet tárgyát, amely sikeres gondolkodásmód, úgy a „kapitalizmus rációja”, hogy mindeközben „nyíltan felvállalja, (…) történelmi konstrukció, továbbá, (…) az élet általános zsinórmértéke.” (6.) Megszűnéséről a 2008-as pénzügyi válság kapcsán nyilatkoznak, mivel az akkor nélkülözhetetlenné váló központi beavatkozás keresztet vetett a neoklasszikus, a chicagói (Milton Friedman, Adam Smith etc.) közgazdaságtan alapelvén (ti. az államtól független és ezért szabad piac a láthatatlan kéz segítségével egyensúlyra törekszik) nyugvó gazdasági elméletre. Csakhogy Dardot és Laval szerint a neoliberalizmus nem szűkíthető le csupán a raegani és thatcheri gazdaságpolitikára, mivel az ennél jóval több. Alan Greenspan emlékiratai alapján arra következtetnek, hogy ma már lehetetlen a piac központi szabályozása, mivel az világméretűvé növekedett. Szerintük a pénzügyi válság nem azért alakult ki, mert szabályozás nélkül ennek így kellett lennie, hanem mert volt egy szabályrendszer, ami nem úgy működött, ahogy kellett volna. Az összefüggésrendszert Nicolas Sarkozy 2007-es választási programjára is kiterjesztették. Ily módon a pénzügyi szabályozás is a versenypárti politika által levezényelt aktus. Ezzel az elmélettel bizonyítják, hogy a neoliberalizmus valójában szabályelvű ideológia, melyből az állam soha nem lép ki, és szerepe mindvégig a tőkefelhalmozás biztosítása. Egy minden szinten megvalósuló megreformálási program volt tehát a neoliberalizmus innovációja. Tévedés a központi szabályozást a szocializmussal, vagy a Keynes-féle közgazdaságtannal azonosítani. Az állam nem a szegények mellett áll ki, és lényegében a kapitalizmus spekuláns karaktere, amikor a piac megmentőjeként tűnik fel. Nem célravezető a laissez-faire (hagyjatok mindent a maga útján menni) ideológia fogalmaiban gondolkodni, sem fetisizálni az államot.

Dardot és Laval szerint a neoliberalizmus következetes racionalitás  és globális zsinórmérték, mely olyan kormányzási modellt kíván megvalósítani, amely alapvetően befolyásolja nemcsak a hatalom, de az állampolgárok viselkedését is. A szerzők összegzik Michel Foucault A biopolitika születése című munkájában már bevezetett racionalitás-típusok és a kormányzó ráció fogalmaira épülő tézisét. Foucault szerint a kormányzási modell nem csak mások feletti szabadság által történő vezérlést jelent. A szerzők nem térnek ki rá, de az a szubjektum azonosság, ami Foucaultnál „a hatalmi viszonyokon és az uralmi formákon” (15.) belül van, Fichte filozófiai munkáiban is megjelenik. Lavalék a RETORT csoport szavait idézve megemlítik ugyan a katonai totalitás rémét, ami az előbbi kormányzási ideológia mögött homályosan felsejlik, de ennek megcáfolására törekednek, ugyanis a kormányzásnak korlátai vannak: egyfelől „jogi-politikai”, mely kijelöli azokat a jogokat, melyekről a hatalom semmiképp sem mondhat le, s azokat melyekről igen. A kötetben ennek az elméletnek a kibontására törekednek. Először ismertetik, hogy az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata 1789-ben deklarálta azokat az embertől elidegeníthetetlen jogokat, melyeket a hatalmi rezsimnek tiszteletben kellett tartania. Léteznek tudományos korlátok is, melyek az emberi társadalom természetes határait jelentik. A két érvelési rendszer különböző módon értelmezi a szabadságot és a törvényt. A francia forradalmi példa szerint a törvény egyfajta kollektív akarat, míg például az angol radikálisok ebben csupán egy jogügyletet láttak. A szabadság az első értelmezés szerint természettől adott, míg a másik számára csupán függetlenséget jelent a hatalmi rendtől. A két logikai rendszer a későbbiekben számos módon összekapcsolódhatott. Dardot és Laval mindebből arra következtet, hogy a felvilágosodással beálló sötétség után a kormányzásnak tehát már nem Isten szab határt, hanem „az individuum természete, a társadalom rendje és a történelmi fejlődés” (27.). Véleményem szerint itt szűnik meg az a vicói gondolat (a Scienzia nuovát a szerzők teljesen figyelmen kívül hagyják), hogy van egy isteni terv, amit az ember meg akar valósítani (tehát hogy a történelmet végsősoron az ember csinálja): „az érdek antropológiáját, a társadalom gépezetszerű működését és a történelmi haladást összeköti az a gondolat, hogy az emberi történelem nem egy előre kidolgozott terv szerint alakul, és nem az emberi akarat irányítja.” (27.) Gondolom ezt annak ellenére, hogy a francia szerzők nagy jelentőséget tulajdonítanak John Locke Értekezés az emberi értelemről című írásának, mivel ez számot vet azzal, hogy „az ember nem tud mindent megismerni, de képes elégséges ismeretet szerezni a világban ahhoz, hogy megismerje Istent és a kötelességeit vele szemben.” (29.) Csakhogy Dardot-ék is felfigyelnek arra, hogy innentől „az emberi akaratot tehát nem »a legnagyobb jó« határozza meg”, hanem a vágyaink és a szenvedélyeink, melyeket eddig kordában tartott a vallás (29.). Ugyanígy kettőség jelenik meg Ferguson Esszé a polgári társadalomról című munkájában is: nem tud lemondani arról, hogy az emberben alapvetően van jóra törekvés is a piaci érdekek által történő motiváltságon túl. A klasszikus liberalizmus az egész felvilágosodáson végighúzódó megosztottságának, „das Adam Smith-problemnek” a megoldása a szerzők szerint az emberi empátiában keresendő. Itt találjuk a magyarázatot arra, miért nem vállalkozik aztán az emberi kapcsolatok biztosítására egyetlen politikai hatalom sem: mert erre egyszerűen nincs szükség. Adam Smith totális erkölcsi filozófiai teóriájának az a zsenialitása, hogy felfedezi, az emberi társadalmak legvégső állapotában az emberek többé már nem arra törekednek, hogy az Abraham Maslow által 1950-ben (!) kidolgozott piramisnak legalján található olyan javakat igyekezzenek megszerezni, melyek a létfenntartáshoz szükségesek, hanem ekkor már presztízs javakra irányulnak, vagyis mások tiszteletét akarják kivívni, nem azonosulni mások érzéseivel! Smith is elveti egy társadalom olyan képzeletbeli rendszerét, melyben nincs morális motiváció. Ez már átvezet Montesquieu teóriájába: ugyanis Smith egy olyan emberi mechanizmust vázol fel, melyben alapvető az érdekelvűségből és szorgalomból létrejövő önfegyelem és az a polgári felismerés, hogy nem helyes a szakrális parancsokat követni, de óvatosan kell szolgálni a hatalom hóbortjait is. Nem Isten és a vallás, vagy az írott törvény tehát az, amely képes a társadalom pacifikálására a klasszikus liberalizmusban, hanem a gazdasági érdek. Ezért úgy tűnik, mintha ez a felfogás egészen szembehelyezkedne a korábbi erkölcsös szemlélettel: itt a szenvedély szabaddá tesz, a vágy pedig erénnyé magasztosul.

Dardot és Laval azt vallja, hogy a klasszikus liberalizmus és a neoliberalizmus között nem állhat fenn folytonosság, mivel a 19. századi eszmeiség olyan komoly válságba kerül a 20. század első felére, ami folytathatatlanná teszi az irányzatot (az 1938-ban tartott Walter Lippmann-konferencia után az iskola két ágra válik szét: egy német és egy osztrák-amerikai szálra). Amikor Robert Nozick megálmodta a „minimális államot”, azt gondolta, hogy a piacnak már csupán csak a létezéséből is következik az igazságosság, liberális utódainak, például Murray és Rothbard ideológusoknak az elmélete még ennél is radikálisabb. Tőlük származik aztán minden olyan gondolat, mint például hogy a szabad piacnak teljesnek és mindenre kiterjedőnek kell lennie etc. A neoliberalizmus nem vallja, hogy mindent egy nagy piacnak szükséges látnunk. Viszont Dardot és Laval nem is állítják szembe a politikai és a gazdasági felfogást, mert már Bernard Manin is megfogalmazta, hogy nincs olyan liberalizmus, ami egyedül a gazdaságra korlátozódik.

A liberalizmus a haladásba vetett hit eszmeisége, mely erősen kötődik Hume-nak az emberi természet változatlanságáról megalkotott elvéhez. Ez az ambivalencia vezeti át a szerzőket a civil és a politikai társadalom Foucoult-i és Ferguson-i differenciálásához. Külön izgalmas, hogy Dardot és Laval olyan kortárs szerzők történelem elvére is kitér, mint Francis Fukuyama. Míg a civil társadalom a történelmi fejlődés motorja, addig a természetes jogok véget vetnek a politikai társadalom fenntartásához szükséges olyan iusoknak, melyek megteremtik annak az illúzióját, hogy szabadság van, egyenlőség és biztonság. A tulajdonjog például nem ilyesmi. Annak ellenére, hogy Locke megállapította, hogy minden tulajdonlás önmagunk birtoklásában gyökerezik, mégis bajos lenne azt gondolnunk, hogy a tulajdon joga valamiféle univerzális jog. Ezért adja Bentham Locke kritikáját. A liberalizmus (és a benthami tézis) lényege a társadalmi lét kormányzása és az egyének oly irányú nevelése, amelynek eredményeképp jól számító személyekké lesznek.

A liberalizmus válsága nem merül ki annyiban, hogy a szocializmus megvilágítja, az egyenlőség nem létezik, hanem kialakul magában a liberalizmusban is egy krízishelyzet. A szerzők hangsúlyozzák, hogy az ideológia mindvégig egy belső feszültségekkel terhelt elméletiség. Dardot-ék hosszasan ismertetik a közjó újítóinak, ill. a szabadságot feltétlen irányként meghatározók közötti indulatot. Főként mert a 19. század végére bebizonyosodott, hogy ugyan a főbb elvek (munkamegosztás, imperialista versengés, szabad piac stb.) megvalósultak, a társadalom valahogy mégse lett olyan békés, és az egyetemes jólét világa se érkezett el. Az “éjjeliőr-államnak” a századvéggel leáldozott csillaga. Ezzel kapcsolatban a szerzők ismertetik Polányi Károly téves jóslatát, miszerint a liberalizmus a század végén végleg elhalálozott volna. A Lippmann-konferencián, Párizsban sikerült a szellemi megújulás, az 1938-as ülés folytatásának a Mont Pélerin Társaság tekinthető. A megszülető neoliberalizmus alátámasztott “egy, az egyéni és társadalmi élet egészét a maga teljességében megcélzó politikát” (177.) és egy népnevelési politikai programot is, mely az egyén megfelelő fejlődését szolgálta a kapitalista szellemnek megfelelően.

A szerzők szerkesztési elve kiterjedt az ordoliberalizmus (német rendpolitika, melyben a piacgazdaság a liberál-demokratikus állam pillére, a gazdaságot a piaci ármechanizmusra bízzák, mely gazdaság így intézményesül, melynek keretében aztán W. Eucken és W. Röpke gazdasági alkotmányról, jogról, sőt törvénykezésről szólnak) és az osztrák-amerikai iskola (neoklasszikus irányzat, mely megalkotta a piaci szituációt és a vállalkozó embert, a szabad piacról való beszéd tudományos formáját, de a legfontosabb számukra a “küzdő jelleg, a verseny és a rivalizálás dimenziója” (221.), melyben számukra a piac merőben szubjektív műveletté lesz) ágát. Utóbbiak (Hayek és von Mises) jelentőse olyan értelemben nem megkerülhető, hogy náluk jelenik meg először egy olyan erős és stabil állam képe, melynek akár még a kényszerítő erőszak  is (de a beavatkozás mindenképp) megengedett ahhoz, hogy megóvja a magántulajdont.

A szerzők az 1980-as évek átalakulását külön fejezetben tárgyalják. A Reagan és Thatcher által vallott szociáldemokrácia bukása után új kor születik: a neoliberális és konzervatív irányzaté, melynek legfontosabb célkitűzése “a növekedés fenntartását és a teljes foglalkoztatást támogató, keresletbővítő politika” (271.). A szerzők hangsúlyozzák, hogy ebben nem egy restaurációs folyamatot kellene látnunk, hanem “egy új normatív logika kialakulását”, melynek szlogenje: “szabad gazdaság, erős állam” (272.). A változás tűzfészke ugyan Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok volt, de az 1990-es évekre már világszerte megfigyelhető a konzervatív fordulat. Dardot és Laval árnyaltan mutatja be annak az Európának a politikai változását, mely nagyon sokrétű hagyományból konstruálja meg saját stratégiáját, aminek létrejöttét megelőzi egy erős ordoliberális ráhatás és így a Frits Bolkestein által ismertetett reformprogram úgy lesz “a szociális állam ellen irányulú projekt”, hogy közben tudjuk, a német ág szlogenjében szerepelt a szociális jelző is. Mindezek alapján született meg 2007-ben a Lisszaboni Szerződés. Utóbbi olyan alapelvek gyűjteménye, melyek nem titkolt célja, hogy olyan Európát teremtsenek, ami egy “nyitott, szabad versenyre épülő piacgazdaság” (330.), ez a gazdaság (már meg sem lepődünk) a versenyre és a pénz árának stabilitására épül. (A Lisszaboni Szerződés sokban épít egy korábbi logikára: az 1992-es Maastrichti Szerződés, vagy a még régebbi, 1957-es Római Szerződés közös piacra irányuló védelmére.)

A kötet legizgalmasabb kérdése összességében az, hogy “a globalizált gazdaság jellegzetességeihez alkalmazkodó »világhatalom« egy eddig ismeretlen formája jön létre.” (363.) és így a verseny átláthatatlannak tűnő szövetségi hálózatok grandiózus szembenállásáva alakul. Így a szerzők olyan figyelemfelkeltő (és véleményem szerint még kutatásra váró) problematikákat is felvetnek, mint a pszichológiailag (a számos kóreset alapján) és szociológiailag is érzékelhető “új ember”, a “vállalkozói típusú, plurális szubjektum” megszületése, melyet “nyelvi és intézményi érintkezési formákban kell rekonstruálni.” (398.) A zárásban Dardot és Laval a liberális demokrácia kifáradása mellett érvel és a neoliberális ráció önmagát semlegesítő attitűdjét elemzi, majd mindebből arra következtet, hogy hamarosan elengedhetetlenné válik a baloldali új kormányzási modell kidolgozása is.

A kötet hatalmas tudásanyagot mozgat, nyíltan a teljességre törekszik, habár ahogy rámutattam, ez a szándék nem sikerült minden kétséget kizáróan. Kiváltképp a záró fejezetek azok, melyek mentalitástörténet szempontjából is innovációt jelentenek, de az összegző, összehasonlító és értelmező szándék miatt az egész munka lenyűgözőnek mondható és érdekfeszítő tud maradni az első sortól az utolsóig. Nagy figyelmet igénylő szöveg.

  
  

Megjelent: 2014-08-03 12:14:56

 

Szabó P. Katalin (1988, Kaposvár)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.