Videó

Százados Ábel kapta a legígéretesebb fiatal filmes díját Cannes-ban
Az M2 Petőfi TV videója




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Boldogh Dezső: Holdfénytől ébredő keserűség

 

Firkák és Kései zsengék közé szövődnek Zalán Tibor legújabb kötetének, a Holdfénytől megvakult kutyának a költeményei, tematikailag érezhetően a 2012-es Fáradt kadenciák folytatásaként, noha az ottani, formai szempontból fegyelmezett „egyhúrúságot” most stílusbeli variációk arzenálja váltja fel. „Nem változtat szövegén a dallam” – ahogy Határ Győző írta, utalva József Attila egyik motívumára. 

 

Zalánnál az utóbbi évek verstermései a melankólia, az élettől való búcsúzás jegyében fogantak – a fülszöveg is ezt támasztja alá. Remélhetőleg inkább újabb álruhák, gesztusok próbálgatásáról van szó, ahogy Keresztury Tibor fogalmaz: „egy mindennel leszámolt ember szerepében beszél egy hang benne”. 

 

Első olvasatra is komor hangulat árad a könyvből, a borító az utóbbi évtized(ek) egyik legpesszimistább kötetcímét hordozza. A matt alapszínű, sötéten lefelé indázó rajzolat halott varjútetemeknek vagy megfeketült, kiontott bél-hálózatnak tűnhet. Látszólag absztrakt ábrája mögül egy fekvő, ősz férfi rettenetes, vádló szeme tekint ránk. Kovács Péter érzékletesen kidolgozott festménye hangsúlyos bevezetés Zalán verseihez, a végromlás lelki fázisait megidéző kötet világához. 

 

A költő életművét ismerőknek nem meglepő a halállal való kísérletezés, a félelmek és sérelmek szét- és mintegy túlírásának pszichikus kényszere, ami igazi versíró esetében az egyetlen fedezék és talán a kiút ígérete is. 

 

A Holdfénytől megvakult kutyában mintha a menekülés lehetősége veszett volna el, talán tudatosan, maradt egyedül a kibeszélés mágiája, amely nem nélkülözi az egykori neoavantgard korszak(ok) és a későbbi enigmatikusabb költemények stílusjegyeit. 

 

A kötetnyitó Firkák a kolostorból címtelen, csillagokkal elválasztott versei a Zalánra jellemző improvizatív, metafora- és képhalmozó darabokból állnak. „Valaki még mindig harcol értem” – írja az első oldalon, és ez a felütés a személyesség síkján a könyv legbiztatóbb kijelentése, reményt adhat költőnek, olvasónak egyaránt. A motívumok a jelentéseit vesztett valóság bugyor-köreit értelmezik át rutinos, megidéző költői erővel: „Kivilágítatlan fülkék / Egyikében sem könyököl senki / Az űrön át / langyos fekete hattyúvér szitál” Vagy például: „Vakvezető kutya / az empire ebédlőasztal / csipketerítőire végzi el dolgát / belefeszül nyögdécsel közben / kidülledt szemét / majd kettévágja a délután”. 

 

A kötet egészének hangulatába belefér, mégis váratlanul és kicsit zavaróan hat a cikluszáró vers végén a káromkodás, amelyet a költő a kolostor kapuin kívül ereszt meg. A trágárság mint motívum a későbbiekben is előkerül, és talán nem minden esetben igazolt a funkciója. 

A Napszilánkok című, hosszú költemény a régi Zalán modorában íródott, felfogható akár mozaikszerű, szinte impresszionista hangulatot keltő posztavantgard versnek, részben témáját (délvidéki költők), másrészt tipográfiai megoldásait tekintve. 

 

A Perzselt fényképek darabjai ismét új lehetőségeket mutatnak fel. Bár a Janus lázbeszéde az egykori nagy elődöt idézi meg, lehetne akár egy keserű ujjgyakorlat, némileg Utassyra emlékeztető, vágatlanul éles lírai pillanatfelvétel. A Terasz pedig mélyrétegeiben a Hajnali részegséget juttatja eszünkbe, habár ez esetben nincs sem vendégség, sem ismeretlen úr: „A kertben a világ lakik / a világban tenyészik a kert / a kert fölött enyészik a terasz / és a teraszon / reggelre elmúlik a virrasztó / valamennyi látomása…” Más megvilágításban ugyanez a helyszín már félelmetesebb képzettársításokat kelt: „…s kertben fölmeredt lába / valami dögnek / Akár az ég húsában a csillagok / zsizsegtek benne a férgek / az élet így élt a halált rágva / Föntről a hold tigris-lángja / perzselt lefelé…” (Perzselt fénykép) 

 

A rövid sorokba tördelt Repülés-szimulátorból hiányzik a nyomasztó jelen tudata, a költő túlvilági békességgel képes szembenézni kitalált félelmeivel: „valahová / távolabbra / úszik el tőlem fejem / nem mozdulok / ringok a nemlét karján / ringok a zuhanásban / s nemsokára megérkezem” 

 

Találhatunk akár játékosnak is mondható, a költői logika fogalmi lehetőségeit végletekig felhasználó, mesteri stílusgyakorlatokat (Viszonyítások, Vereség-foltok), verses levelet egy valószínűleg hányatott életű festőbaráthoz: „bogarakat festettél már amikor festettél / vagy téglafalakat / melyek mögött az öreg Magritte köhécselt…” (Túl mögött).

Olyan permutációs technikával készült írást (Törmelékek) is olvashatunk, amelyik egyetlen Nietzsche-mondat önkínzó értelmezéséből emelkedik valódi költészetté. 

 

A kötetnek ebben a részében Zalán egyre kevesebb képi eszközt használ, inkább fogalmakkal operál, motívumai között állandóan visszatérnek a vér, a halál, a semmi, a pohár és a pipacs hagyományos szimbólumai. Ezek hangulatilag hasonlóakká teszik szabad folyású és kötött verseit. Formai szempontból kifejezetten sokszínű könyvről van szó, expresszív beszédáradatok mellett haikufüzérek, önmagukat tükröző szonettek, áldalok, párrímes négysorosok, sőt még egy rövidfilm-forgatókönyv is található a közel kétszáznegyven oldalas kötetben. 

 

A terjedelem miatt a valóban nagy versek mellett előfordulnak töltelékdarabok is, a versírói kényszer talán öngyógyító szándékú, nyers kísérleteinek tűnő szövegrészek. A már említett szét- és túlírtság itt mintha kifejezetten koncepció volna, egyszerre védekező és világpusztító mechanizmus. 

 

A Laterna magica és az Ezüst szarkofág darabjaiban számos átiratot, ajánló és búcsúzkodó verset olvashatunk, költőtársak és elődök jelennek meg néhány gondolat erejéig vagy akár egész költeményekben is. A késői József Attila visszatérő szereplője a könyvnek, hiába akarja meggyilkolni a lírai én az egyik versben. Rajta kívül felbukkan Tóth Árpád, Ady Endre, Juhász Gyula és Babits Mihály is. Utóbbi Fekete országára emlékeztet, annak delíriumos, modern átirata a ciklus címét adó Ezüst szarkofág: „…átjárt a lét ezüst szélverése / húsunkon és csontjainkon át / ontja az ezüst ég ezüst havát / verejtékes kitárt testünkre / ezüst szádban a kispárna csücske”. Keserű beszéd ez, szándékoltan monomán, sötét líra, még mások hangját használva is, a végkicsengés szinte mindig ugyanaz. 

 

A címadó vers az egykori Opus No 3. egyik hosszú költeményének motívumát értelmezi át:„és kibomlik ami össze volt / kötve Hintaló vár a napon / felejtve Sír mint egy láncra vont / és holdfénytől megvakult kutya / A létre szólna de nincs többé / kedve szólni rá s nincsen oka / hallgatni…” [Lassan lép fontolgatva…] 

 

A kötetzáró Kései zsengék látszólag könnyed, fanyar és szintén tragikus hangulatokat sugalló világa mintha újra a Firkákat idézné, valamiféle „minden mindegy” állapotot és nyugtalan játszadozást is. Mindebben azonban benne van annak reménye, hogy a költészet végsőkig feszített eszközeit túlélési gyakorlatokként felhasználva talán mégsem kell szorongással fordulni a valóság felé. 

 

Zalán Tibor Holdfénytől megvakult kutyája fontos és igényes könyv. Nem a széles olvasóközönséghez szól, főként azoknak ajánlható, akik az életművet már ismerik, szeretik, és azoknak is, akik meghallják az igazi költészetet ebben a keserű, búcsúzkodó hangvételben.

 

(Zalán Tibor: Holdfénytől megvakult kutya, 2013, Új Palatinus Könyvesház)

  
  
 

Boldogh Dezső (Budapest, 1967) költő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.