Keresés a honlapon:

Harmatos Mária: Recenzió – Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül című regényéről

 

 

 

 

Recenzió – Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül című regényéről

 

 

Ülök az autóban, a Karinthy Frigyes úton haladok Budán. Éppen orvoshoz megyek, ma már annyira nem ördögtől való, pszichológushoz igyekszem. Nézem a házakat, este van már, az utcalámpák fényében emberek sietnek a járdákon. Piros lámpát kapok, és amíg arra várok, hogy tovább mehessek, egy szó furakszik a gondolataimba. Angióma. Az erek jóindulatú daganata.

Kettőezertizenhárom február tizennegyedikén reggel ültem az autóban, és szintén orvoshoz mentem. A zalaegerszegi kórház felé tartottam, aznapra műtétre voltam kiírva, a fülemről egy agresszívan növekvő angiómát terveztek eltávolítani. A főorvos az előzetes vizsgálatok során egy rövid mondatot vetett oda, milyen szerencsés, hogy ez itt van, és nem öt centivel odébb, sokkal nehezebb dolgunk lenne. Akkor jobban foglalkoztatott az, hogy a fülemhez fognak nyúlni, mert érzékeny voltam rá, gyerekkoromban többször is felszúrták. De ez a mondat valahogy akkor mélyre hullt. Nem veszett el nyomtalanul, nem felejtettem el, nem túl sokszor, de azért néha eszembe jut, hogy tényleg, mi lett volna akkor? És mi van, ha anélkül, hogy tudnék róla, hiszen akkor sem fájt, nem okozott semmilyen közvetlen tünetet, növekszik bennem valahol valami hasonló.

És tessék, úgy tűnik, megtaláltam a választ Karinthy érvelésére az Előszóban, és ahogy erre gondolok, egyre több kapcsolódási pontot találok, behúz a párhuzamosságok világa. Hányszor feltettem már magamnak a kérdést, hogy minek még írni, minek ilyen „úri huncutsággal” foglalkozni, amikor már mindent megírtak előttem, lásd a koponyán belüli angióma történetét is, de aztán itt a válasz: „ha az élmény emberi és nem csak egyéni”.

Azt mondja Karinthy szintén az Előszóban, hogy „ráolvasás helyett leírás a kenőcs és a felejtés itala ebben a furcsa patikában, amit a szegény művész lelkében hord”. A gyakorlatban próbálom megtapasztalni és megtapasztaltatni, hogy az írás valóban gyógyszer, amelynek ma már hosszú tudományos irodalma, kutatása létezik, gyakran alkalmazott módszer, nevet is adtak neki, néha már éppolyan elkoptatott, mint például a drámaterápia, vagy a kreatív művészetterápiák, és fennhangon hirdeti művelését sok „szakértő”. Terápiás írásnak hívják, sokszor még szépirodalmi bélyeget is aggatnak rá.

Mennyivel több az Utazás a koponyám körül, ez a regény, mint bármilyen manapság divatos címke! Műfaji meghatározásával már sokan próbálkoztak, de a Fábián László¹ által kimondott utolsó mondat a Litera-ban megjelent cikkében, amelyben a mű és életmű dialógusát vizsgálja Karinthy könyvében, a legőszintébb, és talán a legközelebb áll a valósághoz. „Részleteiben ugyan megfeleltethető, akár több regénytípussal, de az egészet tekintve egyiknek sem felel meg tökéletesen és kizárólagosan; ily módon műfajilag összetett.”

Ma már a modern, a posztmodern és dekonstrukció után kicsit talán szélesebb elméleti háttérrel tudunk visszatekinteni erre a könyvre is, és ennek tükrében jobban érthető a kortársak és a későbbi magyar irodalmi kánon vegyes fogadtatása is. Meggyőződésem, hogy Karinthy ebben (is) olyan szinten meghaladta korát, amellyel nehéz volt bármit is kezdeni a kortársainak, és innen még értékesebb az, amit Kosztolányi mondott róla: „Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni”.

A regény szerzője és főszereplője kimondottan, és mindenki által tudottan azonos, gyakorlatilag már a címben és az Előszó első mondatában megköttetik a lejeune-i értelemben vett önéletírási paktum², amelyben ez az azonosság nem kérdőjeleződik meg, hanem a regény legutolsó szaváig érvényben marad. A Lejeune-i elméletnél maradva, amely az önéletírás működését, különböző szintjeit vizsgálja, ez az első és leginkább tiszta, alapvető önéletírói pozíció, ahol a szerző önmaga kimondja, és egyértelművé teszi ezt az azonosságot a főszereplőjével és a mű tárgyával, az olvasó pedig ezt kételkedés nélkül „aláírja”, elfogadja. Karinthy többször „kiszól” a szövegből, éppen ezt a valósághűségre való törekvést megfogalmazva. Ebbe a szerződésbe Lejeune szerint belefér a tévedés és a pontatlanság, a mű „védett” szövegként³ működik, ahol az olvasó empatikus azzal kapcsolatban, hogy a szerző a saját valóságát, a saját nézőpontját, a saját megéléseit írja le, de a referenciális paktum érvényét még ezek esetén sem kérdőjelezi meg egyik fél sem.

Ennek következő nagyon fontos jellemzője, amit Karinthy szintén többször kifejez, problematikusságát is kiemelve, hogy az írás, és ezáltal maga a mű is csak retrospektív, tehát visszatekintő lehet. Maga az írás aktusa mindig csak követni tudja a történést, azzal soha nem lehet egyidejű. De az írás teremtő ereje, valamint a költő / művész / szerző alkotási folyamata szintén módosít(hat), görbíthet a valóságon. Itt válik a könyv egy betegségnaplóból, traumaírásból, tényregényből valódi szépirodalommá. A Fábián László által is említett elemzők a könyvnek ezt a jellegét emelték ki, és tévesen, éppen a könyv hibájának rótták fel sok esetben. A fikció és a valóság, amelyek Karinthy filozófiájában, világlátásában szintén két nagyon fontos fogalom, folyamatosan átfolynak, átszövik egymást és szinte szétválaszthatatlanná válnak a regényben, ezzel nehezítették meg a könyv értelmezését. De ahogy én látom, igazi Karinthy féle megoldással, ebben a könyvben nem ott válik szét a valóság és a fikció, ahol az olvasók többsége látja. Nem a költő kitalációja (még mindig a Lejeune-i paktumon belül mozogva, tehát feltételezve, hogy a szerző igazat mond) a látomások és hallucinációk leírása, a fikció nem itt jelenik meg a regényben. Ha elfogadjuk Karinthy állítását, miszerint tüneteit, a betegség lefolyását a lehető legpontosabban, a valósághoz leginkább ragaszkodva tárja elénk, időbeli, térbeli és élmény szerinti hűségben, el kell fogadnunk, hogy a látomásokat és hallucinációkat sem „kitalálta”, tehát nem fikció, az a főszereplő, betegségében előre haladó ember számára nagyon is a valóság.

Hol találjuk meg akkor mégis a költőt és a fikciót? Az olvasóközpontú önéletírás elméletek alapvetően az önéletírást intencionális kommunikatív aktusnak tekintik. Intencionális, tehát szándékolt kommunikatív aktus, tehát a szerző közölni akart valamit. Az Utazás a koponyám körül egyik legfontosabb kérdése, hogy itt mi a célja a kommunikációnak? Ki az, aki kommunikálni akar, és kivel? „Recipe verbum – ráolvasás helyett leírás” – tehát a kommunikáció elsődleges tárgya maga a szerző, egyben a mű elsődleges olvasója is. Mégis problémásnak, személyiségével – szerénységével – nehezen összeegyeztethetőnek tartja ezt a pozíciót, és itt válik jelentőssé az egyetemes jelleg. Ez pedig nem más, mint a megküzdés, a megoldás, az a narrációs szerep, amelyben a szerző megjelenik.

Visszatérve tehát, hol találjuk meg a költőt és a fikciót? Abban a szerkesztésben, abban a narrációban, ahogy az eseményeket regénnyé rendezte Karinthy a valóságból. Látszólag ennek ellent mond a következő rész: „a valóság, mint műfaj, nemcsak beállítás, de még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására és korrigálására, egyszerűen azért, mert (…) ő maga is komponál”. Valójában a szerző az, aki párhuzamosságokat rendel, aki értelmez, és aki a valóság pillanatnyi történéseiből, ha mégoly pontosan is, de szelektál, ábrázol, műbe emel. Tehát itt „énke” tévedett, nem volt igaza, bár tetten érte a tetszelgő írót, de a valóság a háttérben vetett egy gyors bukfencet, és jót mosolygott.

A szerző az, akinek a szemén keresztül látjuk a világot, és akinek az érzései, érzelmei végig vezetnek az események láncolatán.

A narráció szempontjából érdekesek ezek az önreflektív, „ars”-reflektív (és szándékosan nem arspoetikus) megnyilvánulások. A főszereplő szerző egyik oldalról nagyon őrzi a valósághoz ragaszkodó tényfeltárás mítoszát, az események szintjén a külső idő rendezési elvét. Ugyanakkor megőrzi azt a pozíciót, hogy csak annyit mond el, amit narrátorként valóban tudhat, és amikor a gyakorlott író megérzi, hogy sérül ez a pozíció, ott értelmezi, magyarázza ezt. Tudjuk, hogy a regényt hónapokkal (de csak hónapokkal) a műtétet követően írta, tehát valószínűleg már jóval bővebb tudással rendelkezett például a műtét előkészületének körülményeiről, a Gyulákról, és a háttérben zajló eseményekről, de mégis saját nézőpontján belül marad. Narratológiai szempontból egyetlen fejezet lóg ki ebből, illetve a regény egészéből, az Addisz-Abeba, amely a műtét közbeni otthoni eseményeket írja le, szaggatottan, tényszerűen, mint apró újsághírek, éppúgy, ahogy azt egy újságíró tenné. Regénytechnikai szempontból mintha a narrátor elvesztette volna „kötelékeit”, mintha a világ fölé emelkedett volna. Közben a narrátor éppen a műtőben fekszik felbontott fejjel.

A Lejeune-i elméletet tovább követve foglalkozni kell az autofikció műfajával is, mint szóba jöhető műfaji besorolással. Az autofikció az, ahol tulajdonképpen két paktum működne egyidőben, amely Lejeune szerint lehetetlen. Az egyik oldalon fennáll a szerző – főszereplő explicit teljes egysége, a mű tárgyában egyértelműek az életrajzi tények, ugyanakkor magában a műben olyan fantasztikus, lehetetlen elemek jelennek meg, amelyek önmagukban teszik egyetlen hatalmas zárójelbe az egész művet. Karinthy ezt egyetlen huszárvágással (bocsánat, szikevágással) oldotta meg, hiszen a fantasztikus és lehetetlen részek, az idő és tér törései, a félbevágott kutya, vagy a kezdeti hallucinációk egy olyan betegség tüneteként, illetve olyan szituációba ágyazva jelennek meg, amelyek a szubjektív valóságot legitimizálják. Tehát ebben az értelemben nem sorolható az autofikció műfaja alá sem.

Dubrovsky⁴ szintén foglalkozott az önéletírással, annak igazságtartalmával, és annak labilitásával, valamint ennek a pszichoanalízisben betöltött szerepével, kereteivel, lehetőségeivel. Ennek a vonulatnak a behozatala nemcsak Énke szövegbeli megjelenése miatt lehet releváns, de magának Karinthynak kifejezett érdeklődése, tudása miatt is. A szövegben bemutatott, helyenként kissé kaotikus, széteső magyarázata a valóság materialista, tényalapú megközelítése mellett a költői „Művészi” világértelmezés jogosultságáról is fontos elméleti vonala a műnek. De a szűken vett tudaton belül maradó narrátorral szemben itt nem pusztán belső monológot olvasunk, hanem a személyes történések, megélések időrendi elmondása a regény, a teljesség igénye nélkül. Az életútra vonatkozó teljesség igénye nélkül, de a (be nem ismerten) szubjektív valóság teljességére vonatkozó közlés szándékával megírt életírás a regény, egy jól lehatárolt életeseményre vonatkozóan.

Visszakanyarodva a recenzió elejéhez, az önéletírás mint aktus, mint tevékenység dinamikus elgondolása alapján a következő kérdés, mit teremtek magával az írással? Mi a célom? Önmagam megteremtése? Önmagam megértése? Vajon elérte -e Karinthy a célját? Mi volt a célja? A regény vége nem olyan lezárt, mint ahogy az eleje indul. Az unokahúgának beszél (vajon fennáll -e még a Lejeune-i paktum, hiszünk -e még neki?) arról, hogyan érzi magát a műtét után, hogyan tekint az életre most, az élet széléről visszatáncolva. Az élet értelmének átalakulása, szintézis, átértékelés fogalmazódik meg ezekben a szavakban, annak az embernek a megszólalása, aki kiesve az élete ritmusából új alapokra helyezi az életét, még ha tudjuk is, hogy sok téglát felhasznált a régi életének darabjaiból is. (Ugyanannak a kávéháznak a teraszán írta meg a regényt, ahol a vonatok elindultak.) Az önéletírás tehát itt nem írásként definiálja az életet, de a regény utolsó fejezete alapján értelmez, újraértelmez, és alapot teremt. (Énke rákoppint az író orrára, de végül az író szerényen élni kezd.)

Végkövetkeztetésül, csak egyet érteni tudok Fábián Lászlóval, bár kicsit más alapon, az Utazés a koponyám körül műfajilag kevert, nem besorolható mű. Egy valami viszont egészen biztos. A regény mélyére tekintve olyan szintézisét fedezhetjük fel Karinthy műveinek és művészetének, filozófiájának és világképének, amelyek egyértelműen a hiányolt Nagy mű pozíciójába emelik az Utazás a koponyám körül-t.

 

 

 

 

BIBLIOGRÁFIA:

 

FÁBIÁN LÁSZLÓ (2020), Mű és életmű dialógusa Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regényében, Litera, https://litera.hu/irodalom/publicisztika/fabian-laszlo-mu-es-eletmu-dialogusa-karinthy-frigyes-utazas-a-koponyam-korul-cimu-regenyeben.html 

KARINTHY FRIGYES: Utazás a koponyám körül (1936) – Életreszóló regények (20215) Budapest, Kossuth Kiadó.

PHILIPE LEJEUNE (2003), „Az önéletírói paktum”, ford. Varga Róbert, in Philippe Lejeune Önéletírás, élettörténet, napló – Válogatott tanulmányok, Z. Varga Zoltán (szerk.), 17–46. Budapest, L’Harmattan.

Z VARGA ZOLTÁN (2020), Autofikció és önéletírás-kutatások Franciaországban, Filológiai Közlöny, 2020/02 (5-25), Budapest

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-03-07 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.